Lukas Dhont: Girl / Forrás: Cannes Film Festival
Az orvosi beavatkozásra készülő lány egyszerre próbál megbirkózni a tánc és a férfitest okozta fizikai gyötrelemmel, miközben lélekben is meg kell erősödnie ahhoz, hogy hivatásos táncos és biológiai nő váljon belőle. A balett és az átváltozás párhuzama tökéletesen működik egymás mellett, Lukas Dhont érzékenyen mutatja be a Lara számára teljesen természetes napi rutint, ahogy a próbák előtt gondosan elrejti a nemi szervét, de azokban az apró örömökben is mellette van, amikor először nézik őt az öccse növérének, vagy rámosolyog a szomszéd fiú.
A Girl azzal is kiemelkedik a többi, transzneműséget feldolgozó történet közül (mint a Transamerica, vagy a friss Oscar-díjas Egy fantasztikus nő), mert támogató közegbe helyezi a hősét, akit a család száz százalékosan elfogad és végigkísér az úton, ahol nincsen se pénzügyi, se másmilyen akadálya, hogy Lara álma megvalósulhasson, de még így is iszonyú megterhelő és nehéz az átalakulás, pont mint a vágyott táncos karrier. A film délelőtti vetítését tíz perces, szakadatlan álló ováció követte, ahol a rendező és a főszereplő (Victor Polster, aki a való életben nem transznemű, csak egy gyönyörű fiú) összeborulva zokogtak és hallgatták a tapsvihart. Jó eséllyel ez lesz az idei fesztivál legemlékezetesebb pillanata.
Lukas Dhont: Girl
Nem ríkatott meg, viszont a tőle megszokott módon halálra nyomasztott Gaspar Noé, a Visszafordíthatatlan, az Enter the Void és a Love rendezőjének új filmje, amit a Rendezők kéthetén vetítenek. A Climax (magyar fordításban Orgazmus) egy vidám társaság horrorba csúszó estéjét követi: a tucatnyi fiatal táncos turnéra készül, az utazás előtti estén pedig zártkörű bulit tartanak, ahol egy italba csempészett folyékony LSD löket miatt csakhamar pokoli hangulat kerekedik. Elszabadulnak az ösztönök, van akit szexuális, paranoid vagy önpusztító látomások gyötörnek, a trippeket pedig tovább fokozza a pusztító, vad tánc, ami sosem ér véget, a legfullasztóbb pillanatok mindig a vörösben izzó táncparketten történnek.
Gaspar Noé: Climax / Forrás: Quinzaine des Réalisateurs
A francia rendező stílusjegyeit egyenként ki lehet pipálni – a pulzáló elektronikus zene, a feje tetejére fordított világ, a szellemként mozgó kamera, hivalkodó feliratok, intenzív színek és az apokaliptikus hangulat mind jelen vannak, bár korántsem hatnak olyan frissnek, mint a Visszafordíthatatlan vagy az Enter the Void idején, ahol még zsigeri filmélményt és sokkos hatást keltettek. A Climaxben sokszor tűnt öncélú nyomasztásnak a táncosok növekvő pokla, de az öntörvényű rendezőt láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy a vetítés végén egymást taposva menekültek ki az emberek a teremből - sőt, mintha Noé kifejezetten élvezi az ilyen reakciót. Nem akar megfelelni a Cannes-i kritikusok krémjének, de nincs is rá szüksége, mert pontosan tudja, hogy akármeddig ismételheti magát, minden fesztiválon kígyózó sorokban várják az emberek, hogy kiborítsa őket egy kamerába lövő, 3D-s pénisszel (Love) vagy egy explicit erőszakos jelenettel (Visszafordíthatatlan). A Climax vetítése után sokáig nem értettem, miért volt szükség erre az egészre, de amikor a nap folyamán sokadik alkalommal rázott ki a hideg a film legkiborítóbb húzása miatt (hogy a buliban egy 5-6 éves tündéri kisfiú is ott rohangál), be kellett ismernem, hogy engem is a hatása alá kerített.
.jpg)
Gaspar Noé: Climax
Berlin és Cannes állandó vendége, az iráni születésű Jafar Panahi is meghívást kapott a fesztivál idei versenyébe. A rendezéstől hivatalosan 20 évre eltiltott filmes szabadságáért olyan művészek írták már alá a petíciót, mint Martin Scorsese, Steven Spielberg, vagy Francis Ford Coppola, de hiába a tiltakozás, a teheráni rendező már 8 éve csak illegálisan tud forgatni, az eredményt pedig sokszor trükkös módon kell kicsempészni az országból - This is Not a Film című munkáját egy születésnapi tortába rejtett pendrive-on jutatták el Cannesba, 2011-ben. A fesztiválon azóta is minden évben üresen hagynak neki egy szimbolikus széket, akkor is, ha nem szerepel filmje a programban. Betiltása óta minden munkájában szerepel is, ezekben önreflektíven főleg filmkészítéssel, a művészi szabadság korlátozásával és az iráni társadalommal foglalkozik.
Az elmúlt nyolc év negyedik filmje a Three Faces (Három arc), amiben először hagyja el Teheránt és a vidéki falvakba utazik, az egyik leghíresebb iráni színésznő, Behnaz Jafari társaságában (aki természetesen magát alakítja). A színésznő hisztérikus állapotban van, miután videóüzenetet kap egy fiatal lánytól, aki azért akar véget vetni az életének, mert a családja nem engedi, hogy színésznő legyen. Panahival a volánnál, elindulnak a világtól elzárt kis faluba, hogy megkeressék a lányt és segítsenek rajta.
Jafar Panahi: Three Faces / Forrás: Cannes Film Festival
A faluba érkezve három generációnyi színésznő (és ezzel nagyjából minden iráni nő) sorsáról és a vidéki Iránról kapunk látleletet: ott van a fiatal lány, akit inkább megölne az apja és a bátyja, mint hogy engedje őt színészkedni, aztán az ünnepelt sztár, akit sokszor a híres szerepeivel azonosítva rajonganak körbe a helyiek, végül a falu szélén kitaszítottan élő, valaha volt táncos-színésznő, aki egyszer sem tűnik fel a filmben, és aki a múltbeli incidensek miatt megveti a rendezőket, köztük Panahit is. A fiatal lány a két nőhöz fordul támaszért, bár elég kilátástalan a helyzete: Behnaz Jafari bár elismert színésznő, nem tudja meggyőzni a helyieket a színművészet szépségéről és hasznáról, a független, idős asszonytól pedig eleve távol kell őt tartani, mert nem válik hasznára, ha önálló gondolatai vannak. Szépen hömpölygő film a Three Faces, amiben Panahinak még arra is van lelki ereje, hogy saját kitiltásán viccelődjön – az anyja a telefonban könyörög neki, hogy nehogy megint filmet forgasson. Itt volna már az ideje, hogy Panahi személyesen is elkísérje a filmjét a fesztiválra, csatlakozva a (sokkal gyengébben sikerült) nyitófilm ünnepelt iráni rendezőjéhez, Ashgar Farhadihoz.
Címlap: Gaspar Noé: Climax
