Juliette Binoche / Fotó: Déri Miklós, Jameson Cinefest
A fél órás sajtótájékoztatón többször is megemlítette a magyar film iránti rajongását, és azon belül Tarr Béla munkásságát dicsérte, akivel előző este együtt is vacsoráztak. Azért szereti a filmjeit, mert a megnézésük után is benne maradnak az emberben, a képi világ álomként kísérti tovább a nézőt. Szerinte Tarr minden filmjében egy speciális, sajátos nyelven kommunikál velünk, ő is arra bíztatja minden alkalommal amikor találkoznak, hogy ne adja fel a filmrendezést. A fesztiváltól kapott ajándékba egy Jancsó-válogatást, és őt is rendkívüli alkotónak tartja, nagyszerű vizuális képességgel és gondolkodással megáldva.
A nyitóünnepségen kapott díjával / Fotó: Déri Miklós, Jameson Cinefest
Az elismeréseiről kérdezve azt válaszolta, hogy minden jelöléskor meglepődik, mert a díj egy tárgyias és megfogható dolog, míg a színészet maga egy absztrakt, megfoghatatlan jelenség, ami az ember tudatára és testére is hatással van. A legmeglepőbb az Oscar-díj volt számára (Az angol beteg - legjobb női mellékszereplő), Cannes-ban viszont többször is csalódott amikor nem nyert, és végül akkor kapta meg a Legjobb színésznő díját, amikor már nem is volt jelen a fesztiválon, és úgy kellett rohamtempóban visszaérnie az átadóra. Színészként olyan történetet mondd el, amely nem az övé, de rajta keresztül interpretálódik, a játékán keresztül értik meg az emberek. Sok kollégájával ellentétben sohasem érezte a színészetet meghazudtolásnak, vagy tettetésnek, sokkal inkább az igazság ábrázolásának, amely egy médiumon keresztül történik. Ezért tart fontosnak minden művészeti ágat, amelyek a legbensőbb érzéseivel és gondolataival szembesítik az embert. Neki az a legnagyobb kihívás, hogy hogyan bújjon bele egy karakterbe és hogyan testesítse meg őt. (Pozsonyi Janka)
A pénteki napon a nyitófilm és az azt követő italkóstolás után beültünk még egy mozira, a Kitekintő szekcióban vetített Elvis & Nixonra, amiben Kevin Spacey játssza a hírhedt elnököt, Michael Shannon pedig a Királyt. A Kitekintő szekcióban általában figyelemreméltó, de magyar moziforgalmazásba nem kerülő közönségfilmek kerülnek, amire nincs is jobb példa ennél az opusznál. Két hírességről szól, két elismert aktor alakításában, de nem csoda, hogy Magyarországon nem fogjuk moziban látni, mert elsősorban az amerikai közönség érdeklődését aknázza ki, ugyanis megtörtént eseten alapul, erre a valós sztorira pedig bizonyítottan van igény: az Elvis &Nixon a Nemzeti Levéltár legkeresettebb fotójának keletkezését fikcionalizálja.
Egy 1970-ből származó közös fotóról van szó, aminek eredettörténetet homály fedi, de Liza Johnson rendező tolmácsolásában arról van szó, hogy Elvis szeretett volna szabadúszó szövetségi ügynökként dolgozni Nixonnak, ezért bejelentés nélkül felkereste az elnököt. A filmben a két karakter hatalmas egója generálja a komikumot: Nixon a szabad világ vezetője, Elvis pedig a földkerekség leghíresebb előadója. Komikus jellemhibáik is vannak a karaktereknek, a Király ugyanis gyerekes, elkényeztetett sztárocska, Nixonról pedig elég annyit tudni, amit történelemből tanultunk. Vígjátékként működik a film, drámaként azonban aligha, ami azzal magyarázható, hogy a valóságban Nixon és Elvis pont azért találkoztak, mert nem csak az elnök, de A Király is republikánus érzelmű volt, különböző világnézetű karakterek által generált konfliktust tehát keresve sem találni a filmben, így a finálé is szükségszerű csalódást hoz, tetőpont helyett mélypont. A valós eseményekhez való ragaszkodás gúsba kötötte Johnsont, de nem kis eredmény, hogy képes volt két egyformán unszimpatikus antihőssel szerethető közönségfilmet készíteni.
Az első versenyfilmünk a Nightlife (Éjszakai élet) volt, amiért szlovén szomszédunk, Damjan Kozole idén Karlovy Vary-ban elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat. Mint a direktor a vetítés előtt elmondta, a filmet valós események inspirálták: Ljubljanában egy orvost kutyaharapásokkal borítva, eszméletlenül találtak az utcán, egy hatalmas dildóval mellette a földön. A média felkapta az ügyet, mindenki arról pletykált, hogy a férfi biztos a kutyáival akart szeretkezni – keveseknek fordult meg a fejében, hogy talán ravasz és kegyetlen karaktergyilkosság tette tönkre egy ember életét, és ez bárkivel megtörténhet. “Nem kutyák falták fel elevenen, hanem az emberek” - fogalmazta meg filmje üzenetét a rendező.
Sajnos maga a film is épp ennyire puritán és faék egyszerűségű. Nagyon lassan, szinte real time-ben látjuk az eseményt, pontosabban nem is azt, hanem az utóhatását a férfi (itt orvos helyett hírhedt ügyvéd) feleségének szemszögéből, aki sikertelenül próbálja eltussolni az ügyet. Érthetetlen a legjobb rendezés díja ezért a mindössze 85 perces filmért, bár ha úgy vesszük, vannak pozitívumai: láthatóan nem pazarolták a pénzt és a humánerőforrást a forgatásán, és a film egyszerűsége kifejezetten előnyös egy filmfesztiválon, ahol ritkán üde és kipihent a zsűritag, a filmes újságíró vagy a keményvonalas filmrajongó.
A Sam Neill főszereplésével készült új-zélandi Hunt for the Wilderpeople (Vademberek hajszája) című filmnek nem a Jurassic Parkkal világhírűvé vált színész, hanem immár a az író-rendező Taika Waititi a sztárja, aki sokak szívébe lopta be magát előző filmjével, a Hétköznapi vámpírokkal, amiben a vámpírfilmek kliséit forgatta ki, de nem a szokványos paródiák módjára, inkább hihetetlenül kreatív humorral. Örömmel jelentjük, szerencsére azóta sem adta alább a minőséget és stílusában bekövetkezett pálfordulásról sem beszélhetünk. Előző filmje egy házban összezárt, a napfénytől értelemszerűen rettegő vámpírokról szólt, az új pedig szintén párszereplős kamaradarab: egy izolált új-zélandi kunyhóban kezdődik a természet kellős közepén, ahol Neill karaktere és felesége örökbefogadnak egy problémás árva tinit. A nagyvárosból származó, túlsúlyos kölyök és a mogorva, magának való Neill-karakter nem jönnek ki egymással, pedig kénytelenek: az aranyszívű feleség egy nap váratlanul meghal.
Hunt for Wilderpeople
A gyámügy visszavenné a gyereket, aki azonban addigra épp beilleszkedett, ezért aztán játszi könnyedséggel kever annyi bajt, hogy a végén mostohabátyjával a teljes új-zélandi bűnüldözés elől meneküljenek a végtelen vadonban. Ha nem számítjuk a Swiss Army Man dupla teltházát, erre a filmre jöttek el a legtöbben, és jól döntöttek: igazi röhögésmaraton Waititi mozija. Egyszerre felnövésfilm és buddy movie egy szokatlan párossal, festői környezetben. (Csiger Ádám)
A CineFest első hétvégéjén vetítették a Swiss Army Man-t és a Toni Erdmann-t is, amelyeket mi már láttunk korábban, és be is számoltunk róluk. Roppant erős hétvégét zárunk tehát, viszont a program később sem gyengül, mi pedig rövidesen újabb helyszíni beszámolóval jelentkezünk.
Borítófotó: Déri Miklós / Jameson Cinefest
