Filmhu: A Saul fia egy igazi elsőfilm, de nemcsak a rendező, Nemes Jeles László első nagyjátékfilmje, hanem neked is az első forgatókönyved, a főszereplőnek, Röhrig Gézának is az első nagy mozifilmje, nagyon régen forgatott televíziós filmekben utoljára. Talán ehhez is köthető, hogy filmnyelvileg teljesen újat mutattok.
Clara Royer: Sőt, a vágónak is, Matthieu Taponier-nek is az első nagyjátékfilmje! Igen, kezdők vagyunk, 5 évig dolgoztunk a Saul fián. 2010 nyarán jött oda hozzám László Budapesten, egyetlen mondattal, ami körülbelül úgy hangzott, hogy a Sonderkommandóról akar filmet készíteni, annak egy tagjáról, aki élő halottként dolgozik Auschwitzban, talál egy fiút, akiről azt gondolja, hogy az ő fia, és el akarja temetni… Rögtön tudtam, hogy fel fogunk szabadulni a klasszikus Holokauszt-film kliséi alól, mert ismertem a Türelem című kisfilmjét. Emlékszem, hogy teljesen fel voltam zaklatva, amikor először megnéztem azt. Olyan jól tud egy egész világot, nem megmutatni, hanem éreztetni a nézővel, olyan rejtélyesen! Hiszen nem lehet mindent ismerni. És amikor arról volt szó, hogy egy Sonderkommandós ember történetéről fogunk írni, tudtam, hogy lesznek fekete pontok, mert soha nem fogunk mindent tudni erről az emberről. És ez jó. Nagyon sokat segített nekünk a Sonderkommandó tanúvallomásait feltáró olvasmány, Gidon Greif Könnyek nélkül zokogtunk című interjúkötete.
Filmhu: A Saul fia története nagyon egyszerű, ugyanakkor nagyon ősi, archaikus. Csak az ember temet.
Clara Royer: A temetés az emberiség első gesztusa. Paradox módon egy ilyen helyszínen, az auschwitzi krematóriumban akar temetni a főhős.
Filmhu: Akár egy Antigoné-parafrázis.
Clara Royer: Az. De soha nem gondoltunk erre. Amikor megnéztem a filmet, akkor vettem észre először, hogy van benne valami ilyesmi, de teljesen öntudatlanul.
Filmhu: Hogyan kezdtetek el a filmen dolgozni?
Clara Royer: A film struktúrájáról kezdtünk el először gondolkodni, aztán amikor az nagyjából elkészült, megírtam a treatmentet franciául, mert akkor még azt hittük, hogy francia film lesz belőle. Azon gondolkodtunk, hogy mit kell csinálnia a főszereplőnek, Saulnak, akinek akkor még nem volt neve. Mi kell ahhoz, hogy eltemethesse a fiát. Ekkor jött a rabbi ötlete, hogy keresnie kell egyet, hiszen ő maga nem volt vallásos zsidó, nem ismerte a kaddist, egyszerű ember volt, egy a sok hasonló áldozat közül.
Filmhu: Egymással milyen nyelven beszéltek?
Clara Royer: Három nyelven. 60 százalékban franciául, nagyon sokat angolul, és magyarul is, főleg ha káromkodni akarok.
Filmhu: A Saul név is nagyon beszélő név. Honnan jött? Van köze a bibliai Saulhoz, a pálforduláshoz? Esetleg olvastad Mészöly Miklós Saulusát?
Clara Royer: Nem, nem olvastam, de köszönöm, hogy említetted, hallottam már róla! A névválasztásnak nincs köze Saul bibliai történetéhez, a megtéréshez, bár értem, hogy az emberek szeretnék utólag ilyenféle jelentésekkel is megtölteni. A Saul egyszerűen csak illik az alakhoz, a főszereplőhöz. Bár az ő szerepében is van egy nagy fordulat, amikor eldönti, hogy el akarja temetni a fiát. Attól kezdve semmi más nem érdekli, a fizikai túléléssel sem foglalkozik többé, vagyis inkább valami mással foglalkozik, ami egy egészen másfajta túlélés. A többiek viszont megpróbálnak életben maradni, Hirsch például, aki Ábrahám mögé bújva védi magát, Feigenbaum, aki ír a lágerről, mert az is egyfajta túlélés. Remélem, hogy ez a film továbbgondolásra készteti a nézőket, többen mondták nekem, akár egy héttel a film megnézése után, hogy még mindig foglalkoztatja őket, amit láttak. Szerintem ez az igazi siker.
Filmhu: A kezdő lépésektől a befejezésig együtt dolgoztatok a rendezővel? Úgy tudom, hogy részt vettél a castingon és a forgatáson is.
Clara Royer: Én nem értek a castinghoz, szerencsére László és Éva (Zabezsinszkij Éva casting director - a szerk.) nagyon okosan válogattak. Emlékszem, amikor láttam egy kiválasztott szereplőt, pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem őt a szerephez. A forgatáson a kreatív csapat része voltam, az utómunkában is részt vettem, a nyelvekkel foglalkoztam egy kicsit, hiszen sok nyelvet hallunk. László a film köré egy baráti kreatív stábot tudott teremteni, szerintem ez az egyik nagy tehetsége, hogy nagyon jól válogatja maga köré az embereket és felismeri a tehetségüket.
Filmhu: Rólad lehet tudni, hogy különösen fontos számodra a magyar kultúra, a magyar irodalom, Budapest, a gyökereid, dédnagymamád, aki magyar volt, és ha nem is hiszel a sorsban, mégis olyan sorszerűnek érzem, hogy egy magyar filmben váltál forgatókönyvíróvá.
Clara Royer: Imádom a magyar irodalmat. Ha vannak fordulópontok egy életben, akkor nálam az volt az egyik, amikor először olvastam Kosztolányit, Karinthyt, Krúdyt, Kertészt. Teljesen beleszerettem a magyar irodalomba. Mindig volt egy olyan halvány rögeszmém, hogy szeretnék tudni magyarul, mert az egy olyan „titkos nyelv”, végül az irodalom szeretete vezetett el a Párizsi Magyar Intézethez, ahol beiratkoztam egy nyelvtanfolyamra. Az már más kérdés, hogy 20 évesen nagyon lassúnak találtam az órákat, ezért arra kértem a tanárnőmet, hogy ajánljon nekem egy magyartanárt, akivel gyorsabban haladhatunk. Így ismertem meg Lászlót. Ő tanított magyarra. Verseket fordítgattunk franciára, de azt nem tudtam mondani, hogy „éhes vagyok”. Szerencsére 2003-ban, amikor Budapestre jöttem egy ösztöndíjjal, újra találkoztunk, mert ő akkor már visszaköltözött ide.
Filmhu: 2003-ban azért nagyon más volt Budapest.
Clara Royer: Igen, én teljesen beleszerettem, főleg a Király utcába. 2003-ban gyönyörű volt, ez volt a kedvenc utcám a világon, kár, hogy felismerhetetlenné vált, nagyon más lett, most mindenhol csak turisták vannak. Ez a város gyorsan változik, sokkal gyorsabban, mint Párizs.
Filmhu: Évekkel ezelőtt „magyar zsidó írók” műveiből doktoráltál, most milyen kapcsolatban vagy a magyar irodalommal?
Clara Royer: Kertész Imréről írok irodalmi életrajzot. Ő a legjobb ember az életemben, először nagyon féltem tőle, mert nem voltam biztos a magyar tudásomban. Két évvel ezelőtt találkoztunk és most barátok vagyunk, azt hiszem. Remélem. Ez is teljesen más itt, mint Franciaországban. Ott valahogy dogmatikusabb minden, nagyobb is a város, az emberek kevésbé ismerik egymást, itt Pesten meg elég két embert ismerni, és máris sokakhoz lehet csatlakozni. Paradox, tudom, de mégis szabadabbnak érzem magam itt. És Budapestet nagyon szeretem.
Filmhu: Korábban sokat fordítottál, most is dolgozol valamilyen szövegen?
Clara Royer: Legutóbb egy Krúdy-regényt fordítottam le franciára, el is küldtem egy kiadónak, de azóta nincs semmi hírem róluk, pedig már elég rég volt. Fel is hívom őket. De sajnos nem sok időm jut fordításra mostanában. Nemcsak a Saul fia miatt, de itt a következő filmünk, írom a Kertész Imréről szóló könyvet és három hónapja Prágába költöztem egy új állás miatt. Úgy látszik, hogy én egy közép-európai ember vagyok.
Filmhu: Ezek szerint visszahozott a szíved Közép-Európába, benne lesz a következő regényedben is?
Clara Royer: Abban biztos vagyok, hogy a magyar irodalom a szívem közepén van. A következő regényem, amelynek a főhőse magyar, valószínűleg csak két év múlva fog elkészülni, mert meg kell érnie az anyagnak. Az egyik lecke, amit Kertész Imrétől tanultam, hogy kell egy kis türelem. Nyugodtan kell írni, nyugodtan kell gondolkodni - pedig én mindig türelmetlen vagyok. Másrészt mert Kertészről írok, akit egyetemesnek tartok, nem hiszek a nacionalista irodalomban. Értem persze, hogy az emberek büszkék a saját íróikra, de az igazi művészet egyetemes.
Filmhu: A Saul fiánál is türelmesnek kellett lennetek, hiszen öt évig dolgoztatok rajta, és nem lehetett mindig tudni a folytatást. Türelmesek tudtatok maradni?
Clara Royer: Szerintem igen. Nem volt mindig könnyű, de igen, türelmesek és nyugodtak voltunk. Én optimista ember vagyok, mindig hittem abban, hogy meglesz ez a film, azt nem tudtam, hogy hogyan, de a kezdetektől hittem Lászlóban. Ez az én erőm, ezzel támogatom őt.
Filmhu: Nagy élmény lehetett Röhrig Gézával találkozni, hiszen ő, csakúgy, mint te, a saját nyelvében él. Egy költő.
Clara Royer: Igen, ez érdekes. Azt tudom, hogy nekem íróként Magyarországon vagy Prágában lenni most nagyon inspiratív, mert ilyenkor az anyanyelvem, a francia válik egyfajta titkos nyelvvé, és ez jó. Könnyebb franciául beszélő embernek lenni külföldön, mint otthon. Azt vettem észre, hogy jobban írok, ha nem beszélek franciául. Kíváncsi lennék, hogy Géza erről mit mondana. Ő egy végtelenül érzékeny, okos és finom ember. Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Ha beszélünk, akkor én csak figyelem őt, hogy miket mesél, jó történetei vannak, de nem volt időnk irodalomról beszélgetni, mert a filmmel foglalkoztunk.
Filmhu: Hogy érezted magad Cannes-ban? Tényleg olyan ellenállhatatlan?
Clara Royer: Nagyon megható volt. Egy igazi varázslat, ott lenni először a vörös szőnyegen. Soha nem hittem volna ezelőtt, hogy ilyen szép és megható tud lenni. Az első vetítés után annyira fel voltam zaklatva, hogy hat perc tapsvihar után én kértem Lászlót, hogy menjünk ki, mert nem bírom tovább. Boldogok voltunk, hogy így fogadták a filmet, hogy szerették, hogy gondolkodnak rajta, és hogy a film elindult a maga útján.
