Deák Kristóf gyártásvezető szakon végzett az SZFE-n 2006-ban. Osztálytársai, Csillag Manó és Kovács Zoltán hatására tanult meg vágni, Steven Spielberg Magyarországon forgatott filmjében, a Münchenben már a vágócsapat asszisztenseként dolgozott. Személyi asszisztens volt Goda Krisztina mellett a Szabadság, szerelemben, majd 2008-ban Londonba utazott, ahol a University of Westminster film- és TV rendező MA szakán végzett, majd két évig segédtanárként dolgozott. 2011-ben, a Hacktion sorozat rendezőjeként tért vissza Magyarországra.
Filmhu: Meglepetésként ért a tokiói Short Shorts fesztivál fődíja, és nem mellesleg a legjobb nemzetközi kisjátékfilm-díja és a közönség-díja is? Ott voltál Tokióban?
Deák Kristóf: Meghívtak Tokióba, így ott lehettem a fesztiválon, sőt még egy image filmet is forgattam a városról, a fesztivál felkérésére. Arra voltak kíváncsiak, hogy 5 rendező, aki még sosem járt ott, hogyan látja a várost. A tokiói Short Shorts nagyon kinőtte magát az utóbbi időkben, komoly presztízse lett. Kifejezetten rövidfilmes fesztivál, de úgy kezelnek minket, mintha nagyfilmesek lennénk, minden külsőséggel, vörösszőnyeggel, nagy média érdeklődéssel. Megdöbbentett a díj, nem szóltak előtte és a mezőny is iszonyatosan erős volt. A díjkiosztón derült ki, hogy nyert a film a nemzetközi kategóriában, és amikor ott álltunk a színpadon az átvett díjjal, egyszer csak kihirdették a fődíjat, amit aztán végképp nem gondoltam volna, hogy mi nyerünk. Elképesztő volt, főleg a többi film ismeretében.
Filmhu: A tokiói Short Shorts Grand Prix nyertese jelölhetővé válik az Oscar-díjra az ehhez egyébként szükséges kaliforniai mozi forgalmazásban való bemutatás nélkül. Benevezitek majd a filmet?
D.K.: Igen, nevezhetővé vált a Mindenki a rövidfilmes Oscar-díj kategóriába, ez azt jelenti, hogy bekerültünk kb. 80 film közé, nem a legjobb tízes, vagy ötös kategóriáról van még szó. Ezen dolgozunk majd őszig.
Filmhu: Milyen volt a közönség reakciója Tokióban?
D.K.: Nagyon megható volt. Furcsa érzés, amikor 10 ezer kilométerre otthonról egy gyökeresen másmilyen kultúrában, valahogy ugyanúgy reagálnak erre a gyerekkori sztorira. Értik a tanárnőt, értik a szigort, és meglepődnek a végén. A vetítés után az egyik japán néző mesélte nekem, hogy vele ugyanez megtörtént, csak ő hangszeren játszott.
Filmhu: Hogyan halad a fesztiváloztatás? Tokió előtt közönségdíjas lett a film a lille-i Európai Filmfesztiválon és a torontói TIFF Kids fesztiválon is.
D.K.: A tokiói díjig azt hittem, hogy ez egy tipikus közönségfilm, túl kommersznek tartják talán a szakmai díjakhoz. Sok elutasítást is kaptunk fesztiváloktól, de ahol szeretik, ott nagyon szeretik. Érdekes egyébként, hogy a kisfilmek között van egy furcsa, láthatatlan limit is: a Mindenki például túl hosszúnak számít. 25 perccel be sem lehet jutni a Cannes-i versenybe, oda 15 percesnél hosszabb filmeket nem is lehet nevezni. De egy hosszabb rövidfilmnek is van ereje, hiszen több mindent ki lehet bontani benne.
Gáspárfalvi Dorka a Mindenki című filmben (fotó: ©Meteor Film)
Filmhu: Mi fog meg a kisfilm műfajában?
D.K.: Vannak olyan sztorik, amiket csak kisfilmként lehet megcsinálni, és vannak olyanok, amiket egész estés játékfilmben érdemes kibontani. A kisfilmet talán egy versnek, vagy egy egyperces novellának lehet megfeleltetni. Mindenek előtt abban hiszek, hogy egy sztorinak meg kell találni a megfelelő formát, tudni kell, hogy mire elég, vagy milyen keretet nem fog szétfeszíteni. Most van egy régóta dédelgetett történetem, úgy érzem, hogy azt 6-8-10 részes sorozatban lehetne igazán jól elmesélni, az már majdhogynem nagyregény. Ma már szinte csak hosszban van különbség a műfajok között, minőségben nincs.
Filmhu: Honnan jött a Mindenki története?
D.K.: Egy lakótársamtól, egy svéd lánytól „kaptam”, ő mesélte, hogy mi történt vele gyerekkorában, amikor egy kórusban énekelt. Félig igaz tehát a sztori, bár a valóságban, amikor kiderült az igazság, hatalmas botrány kerekedett és megszűnt a kórus. Arra gondoltam, hogy itthon, egy erős akaratú tanárnő biztos, hogy nem hagyta volna, hogy pár gyerek akadékoskodása szétrobbantson egy kórust. Ebből jött az a jelenet, amikor a tanárnő visszatereli a lázadozókat a kórusba, de aztán rájöttem, hogy ebből egy még jobb befejezés is kinőhet: ezek a gyerekek bosszút is tudnak állni, méghozzá nagyon elegáns módon.
Jelenet a Mindenki című filmből, középen: Hais Dorottya (fotó: ©Meteor Film)
Filmhu: Hogyan kötődsz a zenéhez?
D.K.: Anyukám, Ács Enikő, mindig énekelt. Mielőtt megszülettem, énekesnő volt, a Panta Rhei és a KFT zenekarokkal lépett fel. Sokat zenéltünk otthon is, én zongoráztam 7 évig, aztán basszusgitároztam egy rockzenekarban. Az egyik fő inspirációm a Mindenkivel kapcsolatban az a gyerekkori élmény volt, amikor egy zene hallatára libabőrös lettem, és tényleg egy másik szférába kerültem, annyira erősen hatott rám. Szerintem gyerekként a legerősebb élmény a zene, emlékszem, amikor a Rókatáncot először hallottam, legalább tízszer visszatekertem a kazettás magnón, azért is került be a filmbe. Nem voltam sajnos állandó kórustag, néha énekeltem ugyan, de ez is egy beteljesületlen vágyam volt. Talán ezért is fogott meg ez a történet.
Filmhu: Hogyan állt össze a stáb? Állandó stábbal dolgozol?
D.K.: Nagyon szeretnék! A Mindenkivel tértem vissza Magyarországra, előtte csak a Hacktion első 10 epizódját forgattam itthon. A Mindenkiben én válogathattam meg a kreatív munkatársaimat, Balázs Ádám zeneszerzőt például még a Hacktionból ismertem. Nagy tudású, dramaturgiai érzékű zeneszerző, és nem mászott fel a falra attól, hogy ott ültem mellette, hangonként menve végig a zenén, a ritmuson. Nekem a zene mindennél fontosabb, mindent visz. Meggyőződésem, hogy egy film érzelmi ritmusa nagyon szoros összefüggésben van a zenéjével, vagy a zeneiségével, a vágói és a zenész múltam miatt is elengedhetetlenül fontos ez. Maly Róbert operatőr pedig régi barátom, dolgoztunk is együtt, csak akkor még nem rendező-operatőr párosként. Ezután a film után remélem, még sokszor lesz alkalmunk rá, szerintem világszínvonalú tehetség.
Szamosi Zsófia a Mindenki című filmben (fotó: ©Meteor Film)
Filmhu: Hogyan ment a szereplőválogatás?
D.K.: Amikor Szamosi Zsófiával beszélgetni kezdtünk a forgatókönyvről, öt perc után kiderült, hogy pontosan látja azokat a rétegeket és finomságokat, amiket én is, és fokozottan érzékeny a társadalmi jelenségekre is. Nagyon fontos nekem, hogy ne csak felszínesen, hanem minden szinten értse a színész, amit mondani szeretnék. Persze sok darabban láttam korábban Zsófit, például a Szutyokban, ahol nem félt komplett szörnyeteggé változni, nem félt egy ijesztően romlott lelkű embert megjeleníteni. Ez kellett nekem a Mindenki vége-jelenetéhez. A főszereplő lányok, Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya, nem amatőrök, voltak már kamera előtt, ráadásul artistaképzőbe jártak, kaszkadőrnek tanultak, de ilyen komoly főszerepet most kaptak először. Sokat próbáltunk, improvizáltunk velük, drámatanár is segített felkészíteni őket.
Filmhu: Miért helyezted ilyen időtlen világba a filmet?
D.K.: Az időtlenség azért volt fontos, mert ezt a történetet teljesen lehetetlennek tartanám ma, a mobiltelefonok korában elmesélni, biztos másképpen terjedne az információ, máshogy történne az egész. Az eredeti sztori is a 90-es évek legelején történt, az én gyerekkorom is körülbelül erre esik, adta magát ez a kor: amikor még nem volt mobil, internet, többet játszottak, beszélgettek egymással a gyerekek.
Szamosi Zsófia a Mindenki című filmben (fotó: ©Meteor Film)
Filmhu: Mi a kedvenc mondatod a filmben?
D.K.: Van egy mondat, ami nem volt megírva, Szamosi Zsófi improvizálta a jelenthez. Amikor a tanárnő lealázza a Zsófikát, és megy ki a teremből a kislány, még utána szól, hogy „csokit vegyél!”. Személyes kedvencem ez a kiszólás, mert még egy szintet hozzáad a kegyetlenséghez.
Filmhu: Mi volt a legjobb élményed a forgatás alatt?
D.K.: Mindig azok a legjobb pillanatok, amikor forog a kamera, és úgy hangzik el egy fontos sor egy színész szájából, hogy attól az egy mondattól megszületik a csoda, és jobb lesz a jelenet, mint valaha reméltem. Több ilyen pillanat is volt, az egyik, amikor a Zsófit alakító Gáspárfalvi Dorka elsírja magát. Ezt oly módon tudta megcsinálni, hogy mi is majdnem sírtunk.
Filmhu: Mi volt a legrosszabb élményed a forgatás alatt?
D.K.: Talán a legrosszabb élmény az volt, amikor az első forgatási napon kiderült, hogy a következő napi helyszínünket elveszítettük, pont azt a helyet, ahol a film felét, a kórustermi jeleneteket forgattuk volna. Nagyon gyorsan ki kellett találnunk valamit. Végül maradtunk abban az iskolában ahol kezdtünk, a stáb átalakította az egyik tantermet kórusteremmé, szebb is lett talán.
Stábfotó (fotó: ©Meteor Film)
Filmhu: Milyen terveid vannak, min dolgozol? Nemrég a Friss Hús Pitch Fórumán A legjobb játék című filmterved fődíjat kapott, és a napokban jött a hír, hogy a Huszárik-pályázaton is nyertetek vele. Ez is valamilyen gyerek-sztori?
D.K.: Nem, de nagyon szeretnék még gyerekekkel forgatni. Elképesztő kreatív energiákat kaptam tőlük. Most nincs ilyen tervem, de formájában az új film, A legjobb játék mégiscsak hasonlít a Mindenkihez. Ennek is kicsit idealista nagyfináléja van, viszont ez ma játszódik, és egy olyan sci-fi, ami nem sci-fi. Mesterséges intelligenciáról van szó benne, de egy olyan mesterséges intelligenciáról, ami már ma is létezik, csak sokan nem tudják, hogy mennyire beleette magát már most az életünkbe. Egy átlagember, egy térfigyelő biztonsági őr a főszereplő, aki egész nap a monitorokat nézi. Telepítenek valami játékszerű programot a gépére, gémifikálják a munkáját, de egy idő után rá jön arra, hogy valójában egy mesterséges intelligenciát taníttatnak be vele. Teljesen eszköztelenül áll a géppel szemben, ami hamarosan elveheti a munkáját és rádöbben, hogy ki kell találnia valamit, amivel összezavarhatja az algoritmusokat.
Sokan gondolkodnak azon, hogy a most zajló negyedik ipari forradalom után mit csináljon az a sok ember, akinek a munkájára nem lesz szükség, mert átveszik a gépek. Az az irány rajzolódik ki, hogy a világunk kreálása és formálása még jó ideig az ember feladata marad, az viszont egy konkrét veszély, hogy túlságosan rábízzuk magunkat az algoritmusokra. Nagyon érdekel a mesterséges intelligencia megjelenése a filmekben, erről is szeretnék valami újat mutatni, és az emberi oldalról is. Úgyhogy megint körülbelül annyi munkát fogok belefektetni, mintha egy nagyjátékfilm lenne.
(Címlapkép: Short Shorts Film Festival, Tokio)
