Péntek este a Cannes-ból a zsűri nagydíjával, a Cinefestről pedig FIPRESCI díjjal távozó Mommy-val indult az 5. Frankofón Filmnapok. Megdöbbentő, hogy ez a mély, kemény témát boncolgató alkotás egy huszonöt éves srác munkája, de Xavier Dolan zsenialtiását mutatja az is, hogy míg mások ennyi idősen még éppen csak elkezdik dolgozó életüket, ő már az ötödik nagyjátékfilmjét forgatta le.
Mommy (Anyu) a film kezdetén épp egy nevelőintézetből kénytelen elhozni hiperaktív, figyelemzavaros és indulatkezelési problémákkal küzdő kamasz fiát, Steve-et, mert az felgyújtotta az egyik helyiséget, ezzel életveszélyes sérüléseket okozva egyik társának. Die, az egyedülálló anya maga sem a türelem szobra, és az sem kérdéses, hogy a fiatal srác miért beszél kevéssé szofisztikáltan. Mégis csupán néhány jelenet elég ahhoz, hogy megkedveljük ezt a két embert, és drukkoljunk nekik, hogy sikerüljön újra családdá válniuk. Duójukhoz később csatlakozik a szomszédasszony is, aki látszólag mintacsaládban él, ám egy meg nem nevezett tragédia miatt szinte jelen sincsen otthonában, és csupán dadogva képes beszélni. Egy percre úgy tűnik, hogy ők hárman remek csapatot alkotnak, egyre jobban és jobban lesznek, de ez csupán egy pillanat.
A néző már első pillanatban furcsán érezheti magát, hiszen az egész alkotás nem létező filmes képformátumban (1:1) nyílik meg a vásznon. Az egész filmet végigkíséri ez a szűk szorongató kép, csupán kétszer nyílik meg, amikor három főhősünk egy-egy percre elfelejti a körülöttük lévő világot és igazán felszabadult lesz.
A több, mint két óra alatt felszabadultan nevettünk, izgultunk, meghatódtunk, és a remek színészek még azt is feledtetni tudták velünk, hogy ez a fiatal rendező néha kicsit túl sokat használ lassított felvételt.
Még vetítik: 2015. március 6., péntek, 20:30
Csajkor
Tavaly szeptemberben a miskolci Cinefest nézői már találkozhattak Céline Sciamma alkotásával, melyet most a Frankofón Filmfesztivál is az egyik kiemelt filmjének választott (olyannyira, hogy a rendezvény hivatalos plakátja is a Csajkor főszereplőjét ábrázolja), és amelyet ettől a héttől vetítenek itthon a magyar mozik. A Csajkor cím kicsit félrevezető, ennél már szerencsésebb az angol Girlhood, amely a csajlétre mint állapotra, érzésre utal, vagy a francia Bande de filles, amely ezeknek a lányoknak a szövetségét hangsúlyozza. Egy ilyen, közös élményekkel, múlttal, titkokkal, hierarchiával és szabályrendszerrel rendelkező csajbandába szeretne tartozni a tizenéves Marieme. A másod- vagy harmadgenerációs bevándorló családból származó lányt és testvéreit egyedül neveli takarítóként dolgozó anyjuk, akinek azonban se ideje, se ereje (se kedve?) nincs sokat törődni a gyerekeivel. A családfő szerepét az erőszakos báty vette át, aki a gondoskodás lényegét az ordítozásban és a pofonok kiosztásában találta meg.
Mariame tartozni akar valahová, ez a valahová tartozás azonban nem társadalmi vagy etnikai szinten jelentkezik. A Csajkor ebből a szempontból nem egy szocio-látlelet a külvárosok lepattant lakótelepein tengődő leszakadó rétegekről, hanem egy klasszikus coming-of-age történet a mesebeli királylányról, akinek a legfőbb vágya, hogy egy tökös lánybanda tagja lehessen. Egy olyan csapaté, melynek tagjai erősek, összetartóak, és megszerzik maguknak, amit csak akarnak. Hogy ez agresszióval, bolti lopással, a gyengébbek megsarcolásával történik, azt Marieme viszonylag gyorsan a tudata leghátsóbb bugyrába söpri. Nevet és külsőt, ezzel egyidejűleg pedig új identitást is épít magának. A frissen felfestett máz azonban vékony, a lányok által kiépített mikrovilág művisége nagyon törékeny. Utóbbit jól szimbolizálja a féktelennek szánt közös buli: a ruhákon még ott az áruházi lopásgátló, a lányok ragyognak és boldogok, szívnak és nevetnek, a lábukat azonban nem teszik a kopár hotelszoba küszöbén túl.
Hiába énekelnek ugyanis Rihannával közösen a csillogó gyémánt keménységéről, a saját komfortzónájukból kilépve sorozatosan futnak bele a fájdalmasabbnál fájdalmasabb pofonokba. Céline Sciamma nem kíméli a filmbeli lányokat, akiknek megformálóit szó szerint az utcán járva-kelve szedte fel. Szabálytalan arcok szabálytalan élettörténetekkel, melyeknek nincsenek igazi csúcs-, csak mélypontjai. A Csajkor ebből a szempontból a feladás filmje, azé az álomé, amelyben egy fiatal lány igenis elhitte, hogy nem kell férfivé válnia ahhoz, hogy nőként uralhassa a saját életét.
Bemutató: 2015. március 5. (forgalmazó: Cirkó)
Havannai éjszaka
Laurent Cantet Az osztály című filmmel robbant be a köztudatba néhány évvel ezelőtt. A Frankofón Filmnapokon legújabb, Kubában forgatott alkotását láttuk, a Havannai éjszakát. Vonzó a cím, hiszen ritkán látunk Havannában játszódó filmet, és bár az egész történet során egy háztetőn maradunk (mindössze egyszer nézünk be egy lakásba), azért átjön a város lüktetése, a nyelv zenéje, az éjszaka varázsa. A háztetőről nézzük a várost, mintha egy magas hegyről tekintenénk le a távoli életünkre. Innen fentről a nyári éjszaka különösen mozgalmasnak látszik, kitűnő hely egy baráti találkozóra is. A főszereplők a 60-as éveikben járnak, régóta barátok, méghozzá a legjobb barátai egymásnak. De mit jelent a barátság? Ki honnan jött és hová tart az életében? Egyikük, Amadeo 16 év emigráció után tér vissza Havannába, hogy barátaival találkozzon, hogy szembe nézzen az életével. A szereplők akarva-akaratlanul életük egyik legőszintébb éjszakáját töltik együtt, mi pedig igazi kamaradrámát látunk, végtelen hosszú vádaskodások és élethazugságok szemtanúivá válunk. Kelet-európai szemmel különösen ismerős a helyzet: egy elveszett generáció kéri számon minden illúzióját és csalódottságát a kommunista rendszeren. Szomorú és őszinte filmet látunk, a nyitó képsorok vidám nevetése hamar elsötétül, a zene sem segít, de talán a hajnali fények hozhatnak megváltást. A Havannai éjszaka nagy fesztivál siker, meghívta Velence, Toronto és San Sebastian is, Magyarországon április elején kerül a mozikba.
Még vetítik: 2015. március 3., kedd, 19.00
Bemutató: 2015. április 2. (forgalmazó: Mozinet)
Girafada
Ki gondolná, hogy a megszállt palesztin területeken, Ciszjordániában állatkert is van? Méghozzá zsiráfokkal, majmokkal, mogyoróárussal, gyerekekkel. Laura, a francia fotóriporter is nagyon meglepődött, amikor az állatkert orvosi szobájában találta magát, ahol könnygáztól fájó szemeit Yacine, a helyi állatorvos kezelte. Keserédes romantikus történet a Girafada, Rani Massalha első filmje, nagyon sok szeretettel, emberséggel, élni akarással.
Yacine hivatásának és kisfiának, Ziadnak élő megszállott állatorvos. A történet az utcai harcoktól és légitámadásoktól fojtogató környezetben, a bezárt városban és annak állatkertjében játszódik. Ziad, az állatorvos kisfia gondozza az állatokat, a zsiráfokat különösen szereti. Komoly kisfiú ő, mágikus kapcsolatban van istennel, nagy fogadalmakat tesz neki és őszintén hisz benne. Amikor egy rakétatámadás következtében az egyik zsiráf elpusztul, társa, Rita búskomorságba esik, nem akar enni. A haldokló zsiráf felborítja a kisfiú életét, és vele együtt az összes szereplőét. Egyetlen megoldás kínálkozik: Tel-Avivból kell egy fiú zsiráfot becsempészni Ciszjordániába. Laura, Yacin, Ziad összefognak, és segítséget is kapnak az abszurd vállalkozáshoz.
A Girafada egy szójáték, a zsiráf és az intifáda összerakásából született. A film is valahogy ezt próbálja, a palesztin hétköznapok bemutatására vállalkozik, miközben hosszan elidőzik a kamera a zsiráfok kecses jelenetein. Látjuk a Falat, amely elválasztja Izraeltől a területet, átkelünk a határon palesztinként és franciaként is, látjuk a gazdagságot és a szegénységet a határ két oldalán, a küszködő mindennapokat a palesztin állatkertben, az esték szépségét, és az esték brutalitását, a kijárási tilalmak, a durva atrocitások valóságát.
Magával ragadó, kedves film a Girafada, ami nem akar ítélkezni. Túllép a megszokott válságövezet tudósításokon, hiszen a hétköznapok meséje sokkal közelebb vezet az emberek megértéséhez, végső soron a túléléshez.
Még vetítik: 2015. március 8., vasárnap, 17.00
