Csak semmi púder, franciák vagyunk!
Vasárnapig Frankofón Filmnapok az Urániában
Pénteken elstartolt a Frankofón Fesztivál, mi pedig azóta is szorgalmasan járunk ki-be az Urániában. Rendkívül gazdag választékot sikerült az idei programba is bezsúfolni, a nagy öregektől kezdve a kísérletező újoncokig, az animációtól az afrikai filmekig, ezért is kár, hogy a hazai nézők kevés kivétellel eddig nem feszítették szét a falakat. Pótolni azonban nem késő, hiszen még csak félidőnél járunk!
Utóbbi kategóriában méretteti meg magát a Vénusz bundában, amelyért Roman Polanski néhány napja begyűjthette a legjobb rendezőnek járó César-díjat. Egy poros, kihalt színpadon indítunk, ahol Thomas, a fáradt, frusztrált rendező (Mathieu Amalric) egy sikertelen meghallgatásokkal teli nap végén éppen hazaindulni készül. Ekkor toppan be az esőáztatta, csapzott színésznő, Vanda (Emmanuelle Seigner), aki kierőszakolja, hogy a férfi meghallgassa őt is. A darab nem más, mint a mazochizmus névadójának, Leopold von Sacher-Masoch azonos című művének színházi adaptációja, melynek mélységeit és mondanivalóját Vanda meglepően jól érti és érzi. A nő szerencsétlen, csóri színésznőből egy szempillantás alatt válik a végzet és a dominancia nagyasszonyává, aki azután az egyre fülledtebb hangulatú meghallgatáson könnyűszerrel váltogatja valós és fiktív énjét, mígnem azután egy erélyesen meghúzott fekete harisnyanadrággal kijelöli Thomas helyét kettejük viszonyában. Nehéz, komplex alapanyaghoz nyúlt Polanski, akinek nem is mindig sikerült megtöltenie feszültséggel a teret színészei között, de ha csak egyetlen jó színésznői alakítást akarunk megnézni ezen a fesztiválon, akkor Emmanuelle Seigner játékát mindenképp érdemes. Polanski neje néhány napja ugyan lemaradt a legjobb színésznőnek járó Césarról, de ezt a franciák valószínűleg még sokáig fogják bánni.
Ha már színésznőkről beszélünk, akkor a másik nagy durranás az Adéle életéből (is) ismerős Léa Seydoux, aki az ugyancsak a versenyfilmek között vetített Az erőműben játszik csalfa feleségjelöltet. A környezet olyan, mint amit a cím sugall – kopár, lepusztult és veszélyes. A hétköznapok egyhangúságát csak a sugármérő pityegése, az erőmű időről időre felbőgő szirénája és a munkások stiklijei szakítják meg. Ide érkezik a fiatal és balhés múltú Gary (Tahar Rahim), aki hamar szemet vet az erőmű egyik munkásának menyasszonyára. A boldog vég azonban itt egyáltalán nincs a történetbe kódolva: az erőműben az egészségügyi határértéket messze túllépő sugárdózis réme fenyeget (amit a fiatal munkás az állása megtartása érdekében rendre figyelmen kívül hagy), az erőmű falain kívül pedig a robusztus vőlegény néz egyre ferdébb szemmel a fiúra. Ebben a játékban egyszerűen nem lehet jó lapot húzni, és Rebecca Zlotowski rendező nem is ámít ezzel. A szerelmi háromszög egyik sarkát azonban nem is olyan könnyű lenyisszantani, mint azt elsőre hinnénk.
Szerelmi sokszögekről Denis Podalydès is sokat tudna mesélni. Szia nagyi, Isten veled! című vígjátékában a varázslásmániás gyógyszerész az (főszerepben maga a rendező), aki nem tud dönteni felesége és szeretője között. Szeretni és szeretve lenni, ameddig csak lehet – ezt a hitvallást szem előtt tartva őrlődik a két nő között, míg egy szép napon egy harmadik nő, a ritkán látott nagymama halálhíre hoz új fordulatot életébe. Armand végül a szeretőjével, és egy magát állatpreparátorból temetkezési vállalkozóvá képző figurával útra kel, hogy felkeresse azt az idősek otthonát, ahol a hölgy az utolsó éveit töltötte. Évtizedes levelek, egy szívfájdító szerelmi történet és egy varázsdoboz várja, másnap meg a felismerés, hogy a saját életéből nem is tud olyan egyszerűen kilépni, mint képzelte. Denis Podalydès zseniális az elveszettnek tűnő, mégis az életből mindig a legjobbat markoló kisember szerepében, és jutalomjátéknak tűnik a feleség, valamint a szerető szerepe Valérie Lemercier és Isabelle Candelier számára is. Kellemes, szeretni való, ugyanakkor egyáltalán nem poénkényszeres vígjátékot hozott össze Podalydès szerelemről és halálról, meg persze a nőkről és az őket egyszerre szerető férfiakról.
És ha már szerelem meg elköteleződés, akkor talán rögtön a fesztivál első napján bemutatott Idegen a tónál című filmmel kellett volna kezdeni. Itt aztán tényleg semmi nem az, aminek látszik. A pici, eldugott strand magányos férfiak találkozóhelye, a bozótos kapkodó, egymásnak feszülő szexet takar, a csodálatosan fodrozódó tó pedig egy hullát rejt. Ide jár a fiatal és jóképű Franck (Pierre Deladonchamps), és azután itt szeret bele Michelbe (Christophe Paou), aki csak elsőre hasonlít a fiatal Tom Selleckre, viszont elég hamar kiderül róla, hogy amilyen vonzó, olyan veszélyes is. Alain Guiraudie rendező semmit sem bízott a nézők fantáziájára, és messzebb ment, mint bármely játékfilm, melyet eddig láttam. A felláció, az ejakuláció és a szex nála nem duma és lihegő fejek összessége, hanem szó szerint az, ami. (Azért az több interjúból is kiderült, hogy a forgatás alatt ezeknél a jeleneteknél testdublőröket alkalmaztak, de senkinek ne legyenek kétségei, hogy miért is fut 18-as karika alatt a film.) Mindamellett azonban, hogy a szexjelenetek nagyon erősen meghatározzák, az Idegen a tónál egy kőkemény thriller, nem mellesleg pedig egy csodaszépen fényképezett alkotás is.
