A Nemzeti Filmintézet 326 millió forintos támogatásával készült alkotásban megszólalnak egykori kollégák, pályatársak, ifjúkori barátok, családtagok, és Kovács Ákos is megnyílik. A legnépszerűbb slágerek segítségével a film visszavisz a kezdetekhez, mesél az egykori sztárzenekar, a Bonanza Banzai berobbanásáról és feloszlásáról, végigkíséri a szólópálya állomásait, és megmutatja azt is, hol tart ma az alkotó és a magánember. A szinopszis szerint „a film megpróbálja egyszerre megragadni az ikont, a zenészt, a költőt és a magánembert. A portréfilm nem tér ki a konfliktusos témák elől, igyekszik azok mögé nézni, és főhőst is önreflexióra sarkallja. Ákos személyiségéből és határozott, karcos véleményformálásából adódik, hogy tömegek szeretik, mások viszont elutasítják. Mi rejlik a népszerű arc mögött?”
A vetítést követően Kovács Ákos kissé megilletődödve és finom öniróniával jelezte, hogy nem kívánja hosszúra nyújtani a mondandóját, hiszen: „Van egy film, ami erről az ürgéről szól, és most megint én beszélek - hát ez teljesen érthetetlen helyzet.” A zenész - Abaházi Csaba moderátor számításait keresztülhúzva - a jelenlévőkkel együtt most először látta a filmet teljes egészében, így saját bevallása szerint „ugyanolyan sokkos állapotban van”. Részleteket korábban már látott, hiszen akadtak jelenetek, amelyekhez zenét kért tőle a rendező.
Abaházi ezután megjegyezte, hogy ha zenei produkcióról van szó, Ákos minden részletre kiterjedően rajta tartja a kezét. Felvetette: vajon a film esetében mennyi beleszólása volt, egyáltalán akart-e beleszólni, és mennyit dolgozott rajta. „Életemben nem dolgoztam. Nem akartam a film kedvéért elkezdeni” – kezdte egy félmosollyal Ákos.
„Először is, amikor meghallottam Jenő bácsitól (Hábermann Jenő, a film producere - A szerk.) a film rémisztő ötletét, az első reakcióm az volt, hogy ezt nem kéne. Aztán megfogadtam, hogy ha mégis megvalósul - ahogy az ő tervei általában szoktak -, akkor nem fogok belebeszélni semmibe. Nem tartanám ízlésesnek, ha én mondanám meg, miként rajzolja meg az alkotó az én portrémat. Magyarul: én nem dolgoztam ezen a filmen. Ezek a rendetlen filmesek két napra bevették magukat a mi nappalinkba, és azzal együtt hozták az irdatlan felfordulást is – a feleségem bánatára, aki a rendet szereti” – jegyzi meg.
Ezután lerántja a leplet arról, amit a szemfülesebbek már a stáblistán is kiszúrhattak: az interjú során a „beszélgetőtársa” nem más volt, mint Abaházi. „A te vezetéseddel két napig beszélgettünk, és majdnem tizenegy órányi interjút rögzítettünk.” Ákos szerint erre szükség is volt, hiszen ilyen hosszú idő kell ahhoz, hogy bizonyos, témákhoz is eljusson az ember, amelyeket egy egyórás beszélgetés egyszerűen nem tud felszínre hozni. Például ahhoz, hogy a feleségével való megismerkedésük 25. évfordulójára készített kis képeskönyv előszava bekerüljön a filmbe, pontosan erre a mélyebb interjúra adta a löketet. Úgy érzi, ezalatt az idő alatt Abaházi a „szó pozitív értelmében” képes volt a bizalmába férkőzni: „Én biztos, hogy nem akartam anyám haláláról vagy apám betegségéről beszélni, de az a bizalmi közeg, és az a hosszú idő, amit rászántunk, ezt eredményezte.”
Ákos leszögezte, hogy nem akart beleszólni a filmbe: nem lihegett az alkotók nyakába, és nem mondta meg, kivel beszéljenek vagy kivel ne. „Nagyon örülök, hogy végül is egész jól megúsztam ezt a filmet – ironikusan és komolyan is mondom ezt. Egy dologba viszont beleszóltam: örültem, hogy a dallal azonos, Ember maradj címet kapta a film, csak hát az alcím az volt, hogy Az Ákos-sztori. Hát mondom, eddig! Szóval azért lett ilyen faramuci, mert én úgy érzem, hogy élek. Ha csak az idei évet nézem, ez még egy élő, formálódó életút – még nincs vége.”
Hábermann Jenő találkozását Ákossal sorsszerűnek tartja: már 2022-ben dolgoztak együtt Ákos Magunk maradtunk című rövidfilmjén. A forgatás, majd az azt követő országjárás során Hábermann folyamatosan azon töprengett, hogyan lehet valaki sztár 36 éven keresztül, és mi kell ahhoz, hogy valaki ezt elérje. „Nem tudtam megfejteni, csak bizonyos dolgokkal szembesültem a forgatás alatt. Úgy rendezett, mintha mindig ezt csinálta volna. Olyan szakmai alázattal és tisztelettel fordult az emberek felé. Lenyűgözött a műveltsége, az alkotói sokszínűsége: a novelláskötete például időnként Szabó Magdára hajaz. Vagy ahogy kommunikál – sorolhatnám a végtelenségig. A szakmában valaki szereti, valaki nem. Tiszteletben kell tartani Ákost, aki szerintem az egyik legnagyobb szakmai tekintély. Úgy gondoltam, meg kell mutatni őt. És ha azok páran, akik anélkül támadják, hogy ismernék, a film után elgondolkoznak, hogy talán mégsem úgy van, ahogy gondolták, akkor már megérte elkészíteni a filmet” – foglalja össze indítékát a producer.
A rendező, Kriskó László, és filmjének alanya a forgatásokat megelőzően sosem találkoztak. Érdekes módon pályafutásuk gyakorlatilag egyazon napon indult: 1987-ben, a Csillag születik-en Ákos zenésztársaival lépett fel, míg Kriskó első profi videóklipjét is itt vetítették informálisan. Onnantól kezdve karrierjük párhuzamosan alakult. „A főprofilom a 90-es években a reklámfilm- és a videóklipkészítés volt; utóbbiakból 400–500-at készítettem tíz év alatt. A 2000-es évektől azonban ez háttérbe szorult, és más típusú projektekkel kezdtem foglalkozni” – emlékszik vissza Kriskó. Ezt követően egy másik közös pontot is felidéz: 2000-ben ugyanis mindketten versenyben voltak egy videóklip-szavazáson. „Meggyőződésem, hogy az év legjobb videóklipjét én készítettem, viszont Ákos nyert” – nevet fel. „Én lettem a második.” Ákos szerint az, hogy Kriskó nem volt szoros kapcsolatban az elmúlt közel négy évtizednyi munkásságával, óriási előnyévé vált a filmnek - egyfajta frissességet kölcsönzött neki.
Kriskó ezt pozitív kritikaként könyveli el, így folytatja: „Semmiképpen nem akartam olyan portré dokumentumfilmet, ahol egymás után vágják a riport-részleteket, és közben koncertrészletek futnak. Ehelyett sokrétűbb, filmesebb alkotást szerettünk volna létrehozni a társaimmal. Ehhez nyilván előre ki kellett találni bizonyos dolgokat, és ezeket meg is kellett írni. Klasszikus értelemben ez egy dokumentumfilm, a stáblistán a legkevésbé fontos, hogy én írtam a filmet – nem ide tolnám el a szerepemet. Kitaláltam, milyen legyen a vizualitás, hogy a film egységes maradjon annak ellenére, hogy rengeteg elem, rengeteg puzzle-darab áll össze benne. Ebben iszonyatosan sok munka van, és remélem, ez látszik rajta. Hiszek abban, hogy egy nagyon egységes, nagyon jól nézhető filmet állítottunk elő.”
Abaházi az iszonyatosan sok munka hallatán Csincsi Zoltántól, az operatőrtől próbál statisztikai adatokat szerezni arra vonatkozóan, hogy pontosan hány órát forgott a kamera. „Fogalmam sincs” – zárja rövidre mosolyogva Csincsi, így a szó visszakerül Kriskóhoz: „Körülbelül 30 órányi riportot vettünk fel különböző megszólalókkal. Nagyjából – ha lehet ilyet tippelni, és szerintem közel járok az igazsághoz – kb. 100 órányi videóanyagot néztünk át, míg eljutottunk idáig.” Csincsi Zoltán elmondása szerint bár nem tudja órában ilyen szépen kiszámolni, mint alkotótársa, mindenesetre Csillag Manó, a vezetővágó azt mondta, hogy ennyi nyersanyagot még senki nem küldött hozzá filmhez.
Kriskó úgy kezdte a felkészülést Ákos életéből, hogy az Arcanum nevű digitális adatbázisban rákeresett az „Ákos”, a „Bonanza” és hasonló kulcsszavakra, nevekre, majd szinte kivétel nélkül elolvasta az elmúlt 30–40 évben megjelent összes cikket. Minden létező információt igyekezett begyűjteni – ez a munka önmagában több mint 100 órát vett igénybe. „Közben nagyon kellett arra odafigyelnünk, hogy Ákost megóvjuk: rengeteg dolga volt, így próbáltuk amennyire lehet, kímélni. Nem az a jó, ha tolakodva megyünk oda a kamerával. Próbáltuk elérni azt az állapotot, hogy csak addig megyünk utána, amíg nem érezzük rajta, hogy ez már kezd nyűg lenni” – meséli Kriskó.
A filmben keverednek a Super 8-as felvételek, a koroknak megfelelő technikával rögzített eredeti archívok és a mai professzionális 4K-s filmfelvételek. Abaházi ennek kapcsán érdeklődik, hogy Ákos családjában volt-e kamera, vagy ezeket újra kellett forgatni, és csak úgy tűnik, mintha ezeket a szülők rögzítették volna. Csincsi Zoltán a nézők felé dobja tovább a kérdést, hogy vajon észreveszik-e a különbséget a saját felvételeik és a korábban készült archív anyag között.
„Persze a légifelvételeken látszik, amikor 8 mm-es effektet használtunk, de valójában számos hangulatot ténylegesen 8 mm-es filmkamerával vettünk fel. Már az elején eldöntöttük az alkotótársaimmal, hogy bátran használhatunk mobiltelefont is: ha adódik egy olyan szituáció, amit érdemes rögzíteni, egyszerűen felvesszük, és beépítjük a filmbe. Akár álló-, akár fekvőképes formátumban” – magyarázza az operatőr a vegyes technika alkalmazását.
Az Ember Maradj. Az Ákos-sztori. Eddig október 16-tól lesz látható a mozikban az Uránia Film forgalmazásában.
