Komoly kétségeink lehetnek afelől, hogy tud-e bármi újat mutatni az Egy zuhanás anatómiája, hiszen alaphelyzete roppant egyszerű – és aki szereti a krimi vagy a thriller műfaját, annak ismerős is: a kiskamasz Daniel kutyasétáltatásból hazamenet holtan találja édesapját a házuk előtti hóborította udvaron, és mivel a házban kizárólag az áldozat felesége, Sandra (Sandra Hüller alakítása lehengerlően erős, talányos és rétegzett) tartózkodott, hamar meg is gyanúsítják férje megölésével. De mi is történt pontosan az idilli alpesi családi házban?
Az író-házaspár Samuel Maleski (Samuel Theis) és Sandra Voyter Londonban töltött éveik után, egy nyugalmasabb, természetközeli élet reményében költöznek fiukkal (Daniel) a francia Alpok egy Grenoble melletti kis falujába, ahol a férfi is annak idején felnőtt. A következő könyvével elakadt Samuel egyfelől abban reménykedik, inspirációra lel a festői hegyvidéki tájban, másfelől szeretne több időt együtt tölteni a fiával. A költözés azonban csak tovább mélyíti a családi problémákat.
A film a haláleset napján indul el, amikor meglehetősen parázs hangulat uralkodik a házban. Hogy pontosan miért, arra csak később kapunk magyarázatot, férj és feleség terhelt viszonya fokozatosan, gyakran egymással nehezen összeilleszthető visszaemlékezésekből bomlik csak ki.
Délelőtt tíz környékén járunk, Samuel a padláson bömbölteti folyamatos ismétlésre állítva 50 Cent P.I.M.P. című számát, arra reagálva, hogy feleségével éppen interjút készít egy fiatal újságírónő az eggyel lentebbi szinten, új, nagysikerű könyvének apropójából. Sandra tudatában van annak, hogy a férje őt akarja idegesíteni, a kellemetlen helyzet feloldása érdekében el is kezd inni az interjú alatt. Ezt követően a kutyasétáltatásra induló Daniellel – Snoopnak, a házi ebnek később fontos szerepe lesz – mi is elhagyjuk a házat, hogy aztán váratlanul azzal szembesüljünk, az apát, legalábbis a film jelenidejében, már csak holtan fogjuk viszont látni.
Justine Triet (Szex és Pszichoanalízis, Victoria) filmje cselekményének látszólag az a központi kérdése, hogy baleset vagy öngyilkosság történt-e, esetleg idegenkezűség következtében zuhant le a férfi. Valójában nem egy konkrét haláleset teljeskörű felgöngyölítése, és ezzel a nézői kíváncsiság kielégítése a célja. Pont ellenkezőleg, a bizonytalanság idegtépő és potenciálisan mérgező hatású állapota érdekli a rendezőt. Magát az esetet, úgy, ahogyan az történt, nem is mutatja meg a film egyszer sem. Azt vizsgálja, hogyan képződnek különböző igazságok, ha egyszerűen elégtelen információ áll rendelkezésre a megalkotásukhoz, és ezek a tétova lábakon álló igazságok hogyan rombolnak olyan szoros kapcsolatokat is, mint amilyen egy anyát és a fiát köti össze.
Az Egy zuhanás anatómiájában a haláleset kapcsán csak kevés eseményről állapítható meg objektíven, hogy az úgy történt és pont. A bírósági per során sokszor képileg is megmutatott szubjektív flashbackek illetve képzelgések a film legfontosabb állítását támasztják alá az igazság illékony természetéről, az objektív valóság rekonstruálásának hiábavalóságáról. A film hatásosan mutatja be, hogy ki-ki a maga módján, a saját előfeltevéseihez és céljaihoz igazítva, a saját képességei által behatárolva rekonstruálja a múltat, és jut el ahhoz a felismeréshez, hogy a valóság, mint az emberektől különálló dolog nem létezik.
Mindezt egy ügyes írói fogással támasztja alá. Daniel látássérült, így ő nyilvánvalóan teljesen máshogy érzékeli a világot, eltérő következtetéseket von le, végeredményben egy másik valóságképet teremt magában. Továbbá az egész filmet átszövi a megnemértettség motívuma. Sandra küszködik a francia nyelvvel való önkifejezéssel, olykor félreértik, amit mond. Angolra vált, hogy pontosabban tudjon fogalmazni, azt viszont szinte senki nem beszéli rendesen. Telis-tele van tehát az egész eset képlékeny elemekkel, amikből egyértelműen nem látszik kirajzolódni, mi történt valóban az alpesi házban.
Úgy érdemes elképzelni Samuel halálesetének bírósági tárgyalását, mint egy puzzle-t: a teljes kép sok kicsiből tevődik össze, csak az a bökkenő, hogy egy hiányosnak tűnő puzzle-t próbálunk kirakni. Így egy bizonyos pont után, a tárgyilagosságot feladva, döntési helyzetbe kényszerülünk, melyik narratívának higyjünk, melyik tűnik valószínűbbnek. Mi magunk is puzzle-darabokat alkotunk, amiket próbálunk beilleszteni a nagyobb képbe, vagyis hipotéziseket állítunk.
Mindez talán túlságosan is elméleti fejtegetésnek tűnik, amit egy elvont filmélmény hívott elő. Valójában aktivizál és rendkívül erős nézői bevonódásra sarkall az Egy zuhanás anatómiája. Sikeresen alapoz arra a nagyon is emberi érzésre, hogy egyszerűen tudnunk kell az igazat, és miután bekaptuk a horgot, izgalmas kanyarokat leírva húz magával az egyre zavarosabb vízbe. Mindez két és fél órán keresztül sem válik vontatottá vagy öncélúvá, és ez nagyban köszönhető a kivétel nélkül megrendítő erejű színészi játéknak, a fájdalmas őszinteséggel kibontakozó családi drámának.
A forgatókönyv kezdetben a feleségre és az ő narrativájára koncentrál, a bírósági procedúra során azonban mesteri módon, szinte észrevétlenül emeli azonos súlyú szereplővé Danielt, akinek így a bizonytalan visszaemlékezései is egyre nagyobb jelentőséget kapnak. Milo Machado Graner sikerrel állt helyet ebben a megterhelő és nagy érzelmi érettséget igénylő szerepben.
A per előrehaladtával Daniel állásfoglalása a történtekről kulcsfontosságúvá válik. A fiút már inkább arról faggatják, hogy szerinte melyik forgatókönyv tűnik reálisabbnak számára. A fiú le is játssza magában a lehetséges narratívákat, hogy aztán a film egyik tételmondatával kontrázzon rájuk (ami mellesleg eléggé egybecseng a tavalyi év egyik nagy sikerű francia filmje, a Saint Omer tételmondatával), miszerint az összes körülmény megvizsgálását követően egy ponton már nem a hogyanra, hanem a miértre kell keresnünk a választ.
A fiú beszámolója és érzékelése a szüleiről, a két felnőtt kapcsolatáról a bírói ítélet megkerülhetetlen elemévé válik, azonban a fiú emlékei meglehetősen ködösek, pontatlanok és itt válik még érdekesebbé Triet filmje. A traumatikus eseményeknél a memória torzul, a szokásosnál is szubjektívebbek lesznek az emlékek és egyes foszlányok csak később, bizonyos dolgok hatására ugranak be. Kérdés, mennyire megbízható az ilyen típusú felidézése a múltnak, mennyire beszélhetünk ebben az esetben utólag „megkreált” emlékről.
Ahogy Daniel egyre többet megtud szülei kapcsolatáról, úgy kezd újraértelmezni bizonyos történéseket. Zseniális rendezői húzás az is, ahogyan a film zenéje tűpontosan leköveti Daniel lelkiállapotát. A fiút többször látjuk zongorázni, miközben tanulja az egyes zenedarabokat. Eleinte feldúltan játszik felfokozott hangulatú melódiákat, hiszen természetesen felzaklatják a történtek, azonban ami az igazán zavaró számára, az a tudatlanság. Nem tudja elképzelni sem azt, hogy anyja megölte az apját, sem azt, hogy apja öngyilkos lett. Ahogy halad a per és egyre több információ kerül napfényre, úgy változik Daniel lelkiállapota is, és egy idő után már Chopin kellemes melódiáit játssza.
A bírósági per során különböző úton-módon igyekeznek felvázolni a történéseket, még a mesterséges intelligenciát is bevetik, abban reménykedve, hogy az majd képes lesz pontos magyarázatokkal szolgálni, azonban a valóság töredékeinek a bemutatásánál és sokszor önkényesnek tünő értelmezésénél szinte soha nem jutnak tovább, és ezt a hiányt Triet remekül érzékelteti a hang és a képsáv szétválasztásával. Olykor egy hangfájlt hallunk és pusztán a hangokból próbáljuk meg összerakni, mi történhetett, olykor pont fordítva, egy videót látunk hang nélkül.
Triet magával a film médiumával is reflektál a problematikára. Az ember ugyanis hajlamos a filmre egy külső, objektív "megfigyelőként" tekinteni, mondván, hogy a kamera, mint embertől független eszköz képes a valóság visszaadására. Ezzel azonban csak annyi a bökkenő – ahogy a régi filmes anekdota is mondja – hogy a film nem a vásznon, hanem a néző fejében születik meg.
Justine Triet roppant érdekes filozófiai kérdésekből gyúrt észveszejtően drámai thrillert, amelynek legfeszültebb pillanatait egészen zavarba ejtő módon vegyítette humorral. Elvitathatatlan erénye továbbá, hogy bár a műfaji elemek végig felismerhetőek maradnak, ezzel biztos alapzatot adva a filmnek, de ambícióban és komplexitásban messze túllép a hivatkozott zsánerek legtöbb képviselőjén.
Sandra Hüller alakítása pedig elképesztően széles skálán mozog. Úgy tudott egy élő és hihető, számos árnyalattal bíró karaktert teremteni egy sokszor egysíkúnak bemutatott karaktertípusból, hogy nézőponttól függően egy önző szörnyeteg, egy karrierista, ugyanakkor éleslátású író, egy családjáért küzdő feleség és egy érző szívű anya jellemvonásai is felfedezhetőek benne. Ki is ő valójában? Ahogy a valóságban a legtöbb ember esetében, úgy ebben a filmben sincs erre rövid és megnyugtató válasz.
A filmet a brüsszeli nemzetközi filmfesztiválon láttuk, idehaza a Mozinet fogja bemutatni az év végén.
