Enyedi Ildikó: „Nagy egóval nem működött volna"

Enyedi Ildikó: Az én életemben mindig három költő volt a legfontosabb: Arany János, József Attila és Nemes Nagy Ágnes. A mi generációnkból sokaknak Pilinszky János a kedvence, őt is nagyon szeretem, de Nemes Nagy Ágnes mindig nagyon közel állt hozzám. Sok olyan verse van, ami tűpontosan, lényegre látóan és keményen fogalmazza meg azt, ami számomra fontos. Ott van például az Ekhnáton-sorozata, amihez gyakran visszatérek, sokszor megtalálnak a versei. A Védd meg című versét már korábbról ismertem, gyönyörűnek tartom. Nem kifejezetten arról szól, amiről a film, de írás közben egy olyan lelkiállapotban voltam, hogy szíven ütött a közepén lévő négy sor, és ez lett a forgatókönyv fő mottója.

Borbély Alexandra / Forrás: Mozinet

Nemes Nagy Ágnes: Védd meg

Védd meg, ha bírod, mondd: megérte,
megérte, mondd, hogy így a jó,
megérte minden kaptató,
a bölcs szándék, törekedés,
a titkos élű, lassú kés,
orv pusztulásra oktató,
mondd, mondd, hogy megérte az elme
sötét szobába hasító
csíkosan villogó szerelme,
megérte ez a fulladó
lélegzetvétel, ez a képzelt
értelem, ez a néma szó,
absztrakció, distinkció,
a szív, a rángva gyulladó,
a szív, hasas hófellegekben,
minthogyha bent, míg vág a hó,
egy város égne véghetetlen,
megérte, mondd a pillanatnak,
míg a két vállon szüntelen,
a két csuklón, két lábfejen
a védhetetlen iszonyatnak
fekete vérrel csorduló
tépett sebei fölfakadnak - 

Ez a négy sor egyben Mária és Endre is. Nem tudjuk elképzelni, hogy mi minden van egy ember mögött, hogy milyen hétköznapi hősök utaznak mellettünk a villamoson. Volt egy elképesztő élményem a forgatás alatt. Éppen Mária lakásának kilátását kerestük, fontos volt, hogy rálásson a városra, magasan legyen. A XIII. kerületben egy lakótelepi háznak a gondnoka vitt fel minket a tetőre, ahol egy egész napot eltöltöttünk, mert a napkeltét és a napnyugtát is felvettük. Amíg várakoztunk, elkezdett mesélni az életéről, ami egyszerre volt csodálatos és sokkoló. Beszélt a beteg feleségéről és a gyermekéről, hétköznapi hősiességgel és végtelenül egyszerű, nem intellektuális, hanem magától értetődő szolidaritással és szeretettel. Ha a filmben szereplő vágóhídon egy másik asztalhoz lépünk oda, és egy másik embert mutatunk meg egy kicsit közelebbről, ugyanilyen csodákat találtunk, mint ennél a két, zárkózott, fura embernél.

Filmhu: A filmben a rendkívül kifejező képek és hangok is nagyon fontosak. Együtt találtátok ki a koncepciót Herbai Máté operatőrrel és Lukács Péter hangmérnökkel?

E.I.: Én mindig úgy csinálom, és velük is így dolgoztam együtt, hogy nem stílust próbálok keresni, hanem a jelenetek lényegét akarom megmutatni, mindazt a mögöttest, ami magyarázat nélkül tud átsuhanni a néző agyán és lelkén. Hogy ezt a leghatékonyabban, a legegyszerűbben tudjuk közvetíteni, szükség volt egy magas fokú ráhangolódásra, pontosságra, és közben szerénységre is. Nagy egóval ez nem működött volna, ehhez letisztultság és egyszerűség kellett, de ezeket sem lehetett túlzásba vinni, mert úgy már maga az egyszerűség vált volna hivalkodóvá. Ezt a vékony határt kellett megtalálni, és ehhez Máté és Peti személyisége nagyban hozzájárult. 

Van például az a jelenet, amikor fölmegy Mária Endréhez, hogy megpróbáljanak egymás mellett aludni. Nem véletlen, hogy Endre nem egy magas házban lakik, hanem egy belvárosi lakás első emeletén. A külvilág zajai itt konkrétan jelennek meg, nem egybemosódó mormolásként, mint Mária magasan fekvő lakásában. Itt szépen megkomponáltuk, mikor, milyen ritmusban mi hallatszik be. A két ember nagy igyekezettel próbál  elaludni, miközben valahol a távolban megszólal egy autóriasztó, elmegy egy jármű, röhögnek a késői járókelők, sörös dobozt rugdosnak. A lakáson kívüli világ lüktet és jelen van, amitől mi is átéljük, hogy az együtt alvás kudarcra van ítélve. Ezekből a nagyon szerény, teljesen odaforduló figyelemmel készített elemekből áll össze a film. Az ember a végén hátralép, megnézi, és ilyenkor megjelenik mindig egy egységes egész, anélkül, hogy valami stílussal volna leöntve.

Forrás: Mozinet

Filmhu: Az egész történet univerzális, elemelt a hazai valóságtól, de mégis vannak benne kis ‘magyarságok’, az orvosiból lenyúlt búgatópor, vagy az, hogy a nyomozót bélszínnel kenyerezi le Endre. 

E.I.: Fontos volt, hogy a néző ne vegye annyira komolyan ezt a krimi szálat, mert ez tulajdonképpen csak segít kilökni a szereplőket a komfortzónájukból. Egy filmben mindig pontos jeleket kellett adni. Itt kimondatlanul azt kellett sugallni, hogy ‘kedves néző, nehogy komolyan elkezdj izgulni ezen a bűnügyi szálon’. Ha nem így teszünk, akkor félremegy az egész. Mindazt az energiát, ami elment volna erre az izgalomra, eltereltük volna a főszereplőkről.

Filmhu: Borbély Alexandra említette, hogy figyelnie kellett arra a forgatás alatt, hogy Máriaként visszafogja magát, és ne hagyja, hogy a saját személyisége elnyomja a karaktert. Hogyan alkottátok meg Máriát?

E.I.: Még jóval a forgatás előtt elkezdtünk sok időt együtt tölteni egy lakásban, ami az irodánk volt napközben. Amikor mindenki hazament, apró gyakorlatokat csináltunk. Ülni, állni, odamenni az ablakhoz, kinyitni egy hűtőt, satöbbi. Szandra animális, elemi módon kereste a Máriát, és ha megláttam benne valamit, akkor szóltam neki, hogy ez az. Mária karakterében óriási szerepet játszottak a ruhák és a haja is. Elképesztően hálás vagyok Sinkovits Juditnak, a jelmeztervezőnek: a színek, az anyagválasztás, még a törpesarkú cipők is tökéletesek lettek, mert el kellett rejtenünk, hogy Szandra igazából milyen szexi. Olyan sokszor látni azt filmekben, hogy ráadnak a színésznőre valamilyen esetlen ruhát, miközben látjuk, hogy csak egy szép nővel eljátszatják, hogy suta, és egy ponton kiderül róla, hogy valójában milyen gyönyörű. Ehhez is Judit finomsága és pontossága kellett, (hasonlóan Lukács Peti és Székely Tamás tűpontos hangi munkájához), mert ha eggyel esetlenebb a ruha, akkor már egy Kaurismäki-filmben vagyunk, ha eggyel kevésbé, akkor meg kiderül, hogy milyen nőies a válla. Bár a jelenben játszódik a film, Mária ruhái kortalanok, anélkül, hogy ez feltűnő lenne.

Nem csak a ruha segítette őt az alakításban, hanem a haja is.  Nagy Viktor, a fodrász csodálatos munkát végzett, mert Szandra végig parókát viselt, ami folyamatosan változott egy kicsit, attól függően, ahogy időben haladt előre a szereplő, ahogy fokozatosan kinyílt az érzéki világ benyomásai felé. Az első ruhapróbás fotókon még látszik, hogyan próbálja Szandra eljátszani a sajnálatra méltó, esetlen lányt, de ahogy feloldódott, és már nem kellett külső eszközökkel megteremtenie a karakter, egyszer csak Mária lett belőle. Annyira nehéz dolgokat kellett csinálnia rögtön a forgatás elején, amik nem is tűnnek olyan bonyolultnak, például amikor egyedül mozog a lakásában, játszik a sótartókkal, vagy ételt melegít. Az már ott Mária volt, ő érkezett meg a forgatásra, és nem Alexandra. 

Morcsányi Géza / Forrás: Mozinet

Filmhu: Hogyan kérted fel Morcsányi Gézát a másik főszereplőnek, aki sosem játszott még ezelőtt filmben?

E.I.: Nem néztem meg senkit Endre szerepére, inkább végiggondoltam, mert ismerem ezt a generációt. Voltak jó színészek, de olyat nem találtam, akinek a lénye, a jelenléte ennyit jelentett volna, mint Gézáé. Kétségbeesetten kutattam, magamban, amikor hirtelen beugrott, hogy ő az, akit keresek. Megmondtam a producereimnek is, akik kicsit lesápadtak, de aztán elfogadták, és hagytak dolgozni. Csináltam két casting gyakorlatot is, elsősorban nem is magamnak, hanem Gézának, mert azt akartam, hogy ő is lássa, hogy meg tudja csinálni. Az első még improvizatív volt, kiindulva az igazgatói élettapasztalataiból, a második pedig szöveges, amit előtte megtanult. Mindig teljes szövegtudással, elképesztően felkészülve jött, nagyon fegyelmezett volt, teljesen átadta magát ennek a tébolyult munkának, ami egy kívülálló számára a filmkészítés. Ha egy amatőr szereplőn látszik, hogy valamit nem fog tudni megcsinálni, akkor nem kell erőltetni, hanem ki kell találni, hogyan lehet ugyanazt a hatást elérni nála - vagy átírni a jelenetet, vagy más módon felvenni. Annyira más módon építkezik egy amatőr, mint egy színész, és rendezői hiba olyat erőltetni, ami nincs meg benne.

Filmhu: A vágóhíd, mint közeg már a könyv írásának az elejétől megvolt?

E.I.: Volt néhány nap, amikor elbizonytalanodtam, hogy valami nagy irodaház kellene inkább, mert az hasonlóan szörnyű közeg. Egy mindennapi, normális munkahelyet kerestem, ami lényegében egy kis világmodell, de mégsem hat metaforikusan. Fontos volt a helyszín keresésénél, hogy tiszta legyen, modern, gépesített, szabályok szerint működő, szenvtelen. Nem akartam a szokásos nyomasztó, lepukkant és sötét Kelet-Európa képet, ahol térdig gázolunk a vérben és mocsokban. Ez a fajta “derűs” figyelmes szervezettség – például, hogy elválasztó fal volt az állatok között, hogy ne lássák a társukat, akit épp megölnek – valahogy még szörnyűbb..

Enyedi Ildikó és főszereplői a forgatáson / Forrás: MTI, Kallos Bea

Filmhu: Megterhelő volt ott forgatni?

E.I.: Kemény volt, fel is készítettük előtte a stábot, volt egy közös leülés, és írtam nekik egy levelet arról, hogy ne legyen az, hogy a pesti értelmiségiek lejönnek sápítozni a vér miatt, mert ha nem látjuk, ezeket az állatokat akkor is ölik, mindenhol a világon, nap mint nap. Ezzel felnőtt emberként és tisztelettel kellett szembenézni. Büszke voltam rájuk, mert nagyon felnőtt módon viselkedett a stáb. Mindannyiunknak életre szóló tapasztalat, kitörölhetetlenül. Minden filmes munkában mélyen megismeri az egyik ember a másikat. Abban, hogy valaki hogyan végez el egy egyszerű munkafolyamatot, mindig benne van az egész jelleme, és ilyen szempontból a vágóhídi forgatás fokozottan intenzív tapasztalat volt. Ha valakit én munkában megismerek, és klassz embernek bizonyul, akkor az egy életre szól. 

Filmhu: Azt is mondtad a sajtótájékoztatón, hogy nagyon gyorsan írtad meg a forgatókönyvet. Ez a korábbi munkáidra is igaz?

E.I.: Nem, soha ezelőtt nem voltam ilyen gyors, mindig többször átírom, mielőtt bárkinek megmutatnám. Aránylag kész állapotban szoktam megmutatni, ami néha gondot okoz a fejlesztőknek. Nincs már rajta nagyon mit fejleszteni. Ez valahogy kiszaladt belőlem, így egyben. 

Filmhu: Ez a gyorsaság nem befolyásolta a fejlesztési folyamatot a Filmalapban?

E.I.: Kész könyvvel érkeztem, amin egy kicsit igazítottam az ő tanácsaik alapján. Igazán segítőkészek voltak, jó élmény volt, mert nem a saját filmjüket akarták belelátni, hanem rá tudtak hangolódni. Divinyi Rékának külön hálás vagyok, mert azt éreztem, hogy őt tényleg megfogta, és jó tanácsokat tudott adni. Ez borzasztó ritka és nehéz dolog is, nem megy mindenkinek. Nem könnyű feladat az övék: belelátni valakinek az agytekervényeibe, és azzal a logikával gondolkodni, amivel az alkotó. 

Forrás: Mozinet

Filmhu: Említetted, hogy nem akartatok egységes stílusú filmet készíteni. A műfajisággal is így voltatok?  Nekem sokszor jutott eszembe a mágikus realizmus. 

E.I.: Néhány alapvetés volt, amit célként kitűztünk az elején, például az erdő, az álom jelenetek ábrázolását illetően. Semmiképpen nem akartunk valami elemelt, álombéli erdőt mutatni, fontos volt, hogy egy reális, igazi erdőben járkáljanak a szarvasok. Épp elég elemelt az, hogy egy téli bükkerdőben forgatunk. A nappali életet viszont egy kicsit megemeltük. Az összes mindennapi helyszín, a menza, a villamosmegálló, az élelmiszerbolt és a két főszereplő lakása is egy kicsit a realista fölé lettek fogalmazva, de nem annyira, hogy metaforikusnak tűnjenek. Inkább egy ballada-szerű hangvétel volt a cél. Amikor tudjuk, hogy egyszerű dolgok történnek, de mindegyiknek van súlya, akkor jobban előtűnik a mai történet mögül az az archetipikus, örök történet. Sok ezer éven keresztül, sok ezer emberrel megtörtént, és mi most újra elmeséljük – ennek akartuk éreztetni a súlyát, metaforák és okoskodás nélkül, ami inkább az érzékek szintjén működik, és ha utána gondolkodik a néző, az szuper, de mi nem akarjuk rákényszeríteni.

Filmhu: A szabad szarvasok és a fogságban lévő tehenek mégis erős szimbólum.

E.I.: A lényeg valóban az, hogy szabad és nem szabad. Azon sokat melóztunk, hogy a szarvas jelenléte ne legyen túl sok, mert gyakran túlhasznált motívum. Keményen kellett azon dolgozni, ne legyenek giccsesek, édes állatok. Ezek a szarvasok természetes közegben vannak, szuszognak és kérődznek, csupa hétköznapi dolgot csinálnak – nem az álmok csodaszarvasai. És az emberek közötti jelenetek is befolyásolják természetesen, hogy hogyan nézünk a szarvasokra, mit látunk bele a viselkedésükbe.

Fotó: Pozsonyi Janka

Filmhu: Gyakran mondják, hogy állatokkal és gyerekekkel a legnehezebb forgatni.

E.I.: Eleve úgy terveztük, hogy az állatokkal napi egy hasznos percet veszünk fel, és ezt így is csináltuk. Nem szabad többet elvárni, mint ami reális, és akkor öröm a munka. Például amikor összeborultak a szarvasok, azt megpróbáltuk kihozni belőlük korábban, de nem sikerült, aztán az egyik pihenőben odament a hím, és magától megcsinálta, mi meg gyorsan ráálltunk és felvettük. A gyerektől az ember még megkéri, hogy színészkedjen, az állatoknak viszont beszélhetsz. Tényleg csak autentikusan tudnak jelen lenni, aminek viszont óriási ereje van. Nagyon nehéz egy állat hitelességével egyenlő erejű jelenlétet színészileg létrehozni. De Alexandrának ez sikerült, és ezért külön hálás vagyok neki.

Az interjút a 67. Berlinale alatt készítettük. Címlapfotó: Pozsonyi Janka