A film másik nagy erőssége a családi kapcsolatok finom, angolosan visszafogott ábrázolásában rejlik. Maggie fia harmincegynehány éves családapaként sem képes kinőni „a mama pici fia” szerepből, a feleség féltékenységgel teli haragjában az anyósát hibáztatja mindenért, miközben igyekszik minta papucsférjet csinálni a fiúból. Mindezen viszonyokról persze nem az „Olyan vagy, mint egy gyerek” típusú felkiáltásokból értesülünk, ellenben ott rejtőzik minden gesztusban, nézésben, mimikában.
Sam Garbarskit a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Arany Medve-díjra jelölték, Marianne Faithfull és Miki Manojlovic pedig az Európai Filmdíjért szállhattak versenybe (amit végül Helen Mirren és Sasson Gabai vehetett át).
Sam Garbarski ezzel a jókedvűen komoly munkájával éppoly furcsának hat az európai filmek között, mint Maggie kissé megilletődött, mégis természetes eleganciája a szex klubban. Utóbb azonban kiderül, hogy nagy tehetségek mindketten. S ahogy Maggie kabinja előtt egy kisebb tömeg várja türelmesen a bebocsátást, úgy a film is megérdemelné, hogy hosszú sorok kígyózzanak az akár létező, akár virtuális mozipénztárak előtt.
