Fejős Pál (1898.január 24. Budapest - 1963)

Százkét éve született Budapesten a század első felének egyik legjelentősebb magyar filmrendezője, a neorealizmus elofutáraként a világ filmművészetében is számon tartott Fejős Pál. Diákszínjátszóként hívta fel magára a figyelmet, de a művészi pályára kerülő úton jutott el. Alighanem a korán elhalt patikus apa példája nyomán vegyésznek készült, tanulmányait azonban az első világháború félbeszakította. A frontról hazatérve díszletfestőként dolgozott az Operaházban. 1919-ben a Tanácsköztársaság filmügyeit intézi. 1920-ban a Mobil Filmvállalat főrendezője lett, féltucat kalandos szkeccseket forgatott (például a főúri betörőről, Arsene Lupinrol), többnyire filmjei forgatókönyvét is maga írta. 1923-ban a korszak legnagyobb szabású filmes vállalkozásába kezdett, az Egri csillagok azonban hírnév helyett pénzügyi csődöt hozott. Fejős külföldön próbált szerencsét, Bécsben Max Reinhardt, Berlinben Fritz Lang mellett dolgozott, majd áthajózott Amerikába, ahol a Rockefeller Intézet vegyésze lett. A filmezéshez csak 1927-ben tért vissza, alig ötezer dollárból kisköltségvetésű, ám nagy sikerű filmet rendezett: az izgalmasan fényképezett Last Moment (Az utolsó pillanat) emlékképek révén idézi fel, miért jutott el főhőse az öngyilkosságig. A következő opusz, a Lonesome (A nagyváros mostohái) már a Universal Stúdiónál készülhetett, Fejős azonban nem csábult el a kasszasiker lehetőségétől, életszerűen realista, a kisemberekkel szolidáris filmet készített. A többi munkaalkalom azonban nem váltotta be Fejős reményeit. Mire megkapja az amerikai állampolgárságot, már elege is lesz Hollywoodból, 1931-ben visszatér Európába, Párizsban telepedik le. A következő évben francia tőkéből két filmet is leforgat Magyarországon. A Tavaszi zápor ízléssel megrendezett cselédtörténetét, a francia Annabellával a főszerepben, és a balladisztikus szépségű Ítél a Balatont. Egy rövid bécsi intermezzó után Fejős Pál a nagymúltú dán filmcégnél, a Nordisknál helyezkedik el. Még elkészít néhány dokumentumfilmet, például a Thaiföldön forgatott Egy marék rizst, de a harmincas évek végén végleg felhagy a filmrendezéssel, hogy azontúl inkább az archeológiai kutatásoknak, a déltengeri szigetek kultúrájának és az inka romvárosoknak szentelje életét.

Gaál Franciska (1904.február 1. Budapest - 1972)

Idén februárban lenne kilencvenhat esztendős a harmincas évek legfelkapottabb magyar filmszínésznője Gaál Franciska. Jóllehet már tizenhat évesen debütált az Eskü téri színházban, és hamarosan öt magyar némafilmben is fellépett, majd pedig a Vígszínház és az Operett közkedvelt színpadi naivája lett (Doolittle kisasszony a Pygmalionból, és a Noszty fiú csáberejének áldozatává lett Tóth Mari), filmes karrierje csak 1932-ben ívelt magasba. Két Németországban készült filmje a Paprika kisasszony (1932) és a Csókol Veronika (1933) egy csapásra híressé és Európa szerte népszerűvé tette. Hatalmas sikerének titka, hogy derűs egyéniségéhez, humorához, sodró temperamentumához illő szerepeket kapott, a korszak emancipálódó, a tradíciók nyűgei ellen öntudatosan lázadó, de nőies természetességüket megőrző leányai ismerhettek magukra benne. Németországi karrierjét azonban az 1933-ban a hatalomra jutó nemzetiszocializmus derékba törte. A német filmipart árjásító Göbbels kultúrpolitikája nyomán a magyar filmes kolónia tagjainak sem volt többé maradása Berlinben. Gaál Franciska a sikerét kikovácsoló Universal producerrel, Joe Pasternakkal és a Hermann Kosterlitz, Felix Joachimson rendező-forgatókönyvíró párossal Bécsben folytatta a Németországban megkezdett sikerszériát (Péter, 1934; Kismama, 1935 és Kati, 1936), az Anschluss fenyegető árnyéka elől azonban hamarosan onnan is menekülni kellett. Amerikában Gaál Franciska, sok kiváló magyar színész sorsában osztozva, nem tudta európai sikereit megismételni.