A 66 magyar versenyfilm közel felét áttekintve úgy tűnik, a kisjátékfilmeseket vagy a kísérletezés, vagy a társadalmi rögvaló megragadása hozta lázba. (Vagy valami más, hogy nehogy a túlzott általánosítás és kategorizálás hibájába essünk). Az animációs filmek általam látott darabjai kifejezetten lubickoltak a világteremtésben, és többnyire erős alkotások jöttek létre.
Bendo Zsuzsanna: Tízezer
A rögvaló síkján elhelyezkedő filmek között a valósággal való birkózás volt a legfeltűnőbb. Hogyan fogjuk meg a társadalmi valóságot esztétikailag is hitelesen? – mintha ez lett volna a fő vizsgakérdés. Különböző válaszok születtek, a legegyszerűbbek olyanok voltak, mint Bendó Zsuzsanna Tízezer című filmje: a pénztelen színészt meglátogatja lánya, kér egy tízezrest. A férfi nem tud neki adni, ám ezt nem szeretné megvallani neki. A film Varga Tamás (eddig a legtöbbünknek leginkább hangjáról ismert) színészre van írva, az ő arca és jelenléte működik a legjobban. De a további karakterek, dialógusok, és helyzetek nem mondhatók sallangmentesnek.
Elkerüli a drámai hatást a kissé hűvös távolságtartásával Visky Ábel Maflicsekje is, amely Esterházy Péter A szív segédigéi című regényének egyik legerősebb epizódját dolgozza fel. Az író halálos beteg anyját látogatja meg a kórház személytelen, indusztrializált és egyben abszurd közegében. A levegőben lógó, ki nem mondott, ki nem mondható szavak feszültsége kéne működtesse Szirtes Ági és Mészáros Béla kettősét – de ezt az eltartó operatőri munka igencsak megnehezíti. Ezért hat hamisnak a film végén Pergolesi Stabat Materjének felcsendülése, hiszen nem vezet le semmilyen érzelmi feltolulást, nem szervül az addigi filmnyelvhez.
Grosan Cristina: Vakáció a tengerparton - részlet
Grosan Cristina Sarajevo City of Film program keretein belül készült Vakáció a tengerparton román nyelvű filmje egy családi krízishelyzetből indul ki, nem teljesen tiszta, hova is érkezünk. (Olvasd el interjúnkat a film rendezőjével és producerével!) Leginkább egy tinilány zűrzavaros világérzékelését ismerhetjük meg – de ebben a filmben lehetett a legkevésbé érezni, hogy az alkotó a típusokat, a két-három szavas karakterkezdeményeket próbálná emberbőrbe bújtatni.
A sematikus karakterek több filmet is kicsináltak, Fabricius Gábor Sintérje eltökélten alászáll a mélyszegénység és a bűnözés bugyraiba: az adóssága fejében az uzsorása behajtójának álló, a szegényeket kisemmiző férfi az első, drámai „bevetésén” volt tanárával találja magát szembe. A megrázó képek, erős jelenetek sem feledtetnek egy fajta mellékízt, a másik felé fordulás gesztusának modorosságát, az autentikusság atmoszférájának hiányát. Ez a pokol, mondja a film. Íme az ördög, mutat rá a Rába Roland alakította uzsorásra, aki tényleg annyira gonosz és érzéketlen, ahogy egy uzsorást elképzelünk.
Szabó Simon: A fal
Mennyivel erősebb a maga eszköztelenségével és szomorú groteszkjével Szabó Simon Tampere-ben díjazott A fal című filmje, amely az egyszerűségben találta a megdöbbentés kulcsát. Mert a pokol az apró drámák felől sokkal reménytelenebb. A fal története, párbeszédei tökéletesek, semmit nem lehetne elvenni belőle és nem kéne hozzátenni sem. Egy szétszakadó Magyarország tűéles képe ez a film, egy fiatal, alkalmi munkákból élő fiú egy napjának története, aki épít, s mégis ez a építés a legdurvább rombolás eszköze.
Kárpáti György Mór Provincia című filmje sem keresi a hatásvadász fordulatokat, sőt, talán túl szimpla is lett. A fuvarozó férfi egy ásatáson ragad, ahol teljesen más légkör fogadja, mint ahonnan jött és ez a nyugodt, más világ beszippantja. Orosz Ákos alakítása remek, de igazából hiányzik a drámai tét, ami miatt a néző közösséget érezhet a karakterrel.
Kárpáti György Mór: Provincia
A magyar film kedvelt fogása a valóság a stilizálása. Határozottan ebbe a tradícióba helyezi magát Kerékgyártó Yvonne Marika nem cica című darabja. A postai alkalmazottakat egy felsőbb, marketinges utasítás cicajelmez viselésére kötelezi, aminek csak Marika áll ellen, ezért meg is kapja jutalmát. A társadalom egykor politikai okokból kényszerült operettet játszani, most a kenyérféltés és a kiszolgáltatottság zenéjére perdülnek táncra a kis bundás termelők. Gazdag Gyula Bástyasétány 74-ének kései párdarabja is lehetne ez a film, amelyben azonban tényleg minden karakter papírízű. Marika lenne a hülyeség terrorja előtt nem meghajló, autonóm személyiség, de nehéz vele azonosulni, mintha a film is eltartaná kicsit a nézőjétől.
Azonban nagyon is könnyű együttérezni Teszler Tamás filmjében, a Muszterben a Polgár Csaba által alakított karakterrel, aki egy szikla mellett állva mondja el a kamerának viharos erejű szélben élete történetét. A jellegzetes művészfilmes beállít(ód)ás az utolsó jelenetben teljesen átértelmeződik – bravúros csavar ez, amely messze túlmutat egy sima poénon, s okosan utal a filmes közeg narcisztikusságára éppúgy, mint egy szomorú sors apró tragédiájára. Polgárt már meg kéne kínálni egy igazi nagy filmes szereppel is.
Teszler Tamás: Muszter
Költőiség a jelszava Ferge Roland a Berlinale Generation szekciójában díjazott El című filmjének, amelyben gyerekeket látunk, ahogy nagy utat tesznek meg, hogy elinduljanak valahová. A szöveg nélküli, fekete-fehér alkotás nyilván erős szociális érzékkel bír, de a zongorafutamok, a tiszta gyerektekintetek és -arcok túl egyértelműen akarják összefacsarni a szívemet. Ezek az eszközök már nem a mindenen túl lévő evidenciák, hanem sajnos még a giccshatáron egyensúlyozó költőiség eszközei.
Kicsit több hatásvadászat nem ártott volna viszont Kovács István Idegen föld című művének, amely egy Örkény-novella adaptációja. Az orosz fronton feszült várakozásban lévő magyar katonák egyre-
másra tűnnek el a baljós erdőben – tökéletes minihorror-alapanyag, de a kissé hosszú film sokáig szinte semmilyen eszközzel nem demonstrálja az erdő félelmetességét, sem effektek, sem a vágás, képi megoldások nem segítenek, így a drámai történések kissé lógnak a levegőben. Kicsit későn érkeznek a számítógépes trükkök, horror-külsőségek, a félelem légköre már elillant.
Ferge Roland: El
Nagyszerű környezet jellemzi Pápai Pici szintén kissé túl hosszú filmjét, A hátsó lépcsőt. (Olvasd el interjúnkat a rendezővel!) Egy magyar lány a 90-es években Párizsba megy egy olcsó kis albérletbe lakni, ahol a szomszéd férfival kell osztoznia a fürdőszobán. A két ember között egyre nő a feszültség, ami némileg meglepő módon robban is a film utolsó öt percében, ahol viszont egyszerre túl sok minden történik, a nézőnek nincs ideje megemészteni a történteket a szinte nagyjátékfilmes léptékű felvezetés után.
A kísérletezés terén két érdekesebb alkotást sikerült elcsípni, Badits Ákos Képmását, amelyben egy festőrestaurátor bonyolódik kalandokba tükörképével – kicsit túl sok csavar teszi a filmet kimódolttá, valamint a lakótelepi légkör és társadalmi közeg erőteljes beemelése sem indokolt az amúgy érdekes és átgondolt operatőri munkát felvonultató filmben. Odegnál Róbert A hívója pedig afféle steampunk szerkentyű, egy anti-utopisztikus bűnügyi-politikai történet egy látnokról a 20. század eleji újságillusztrációk modorában – ha a főszereplő Mohai Tamás helyett az atmoszféra sötétítésére koncentrált volna a rendező, még ígéretesebb lett volna a végeredmény.
Pápai Pici: Hátsó lépcső
A végére hagytam Visky Ábel másik filmjét, a Játszótársakat, amely egy egyszerű, sokszor látott történetet mond el újra: egy pár két tagja elkezdik azt játszani, mintha idegenek lennének, a végén pedig nem tudják, hol kellene megállni. A film remekül működik, elsősorban a nagyszerű és fantasztikus Zsigmond Emőke alakításának köszönhetően – minden a helyén van, akkor úgy és ott, amikor kell. Az okos rendezés , a jó operatőri munka és a tökéletes dialógusok miatt szinte tökéletes kisjátékfilm.
Visky Ábel: Játszótársak
Az animációk mezőnye erős volt. Ettől függetlenül Ottlik Anna Teadélutánjával nem tudtam mit kezdeni, még gegnek is kevés volt. Szirmai Márton Café Grimmje megöregedett Grimm-
mesehősök mai magyar életét mutatja be – bár az alapötletben több van puszta publicisztikánál (milyen mély is az a mondat, amikor az építési vállalkozóvá lett Jancsi azt mondja, a múltunkból élünk), de talán a szöveg túlsúlya miatt nem tud mélyebbre ásni a film.
Nem vádolható Gelley Bálint Otthon című filmje szövegeléssel, azért sem, mert egy Bodor Ádám novella adaptációja. Egzisztenciális mese egy lányról, akit meg akarnak menteni az árvíz idején – ez az eszköztelen film tényleg igazi költészet, amelyhez tökéletes eszköz Gelley lírai képi világa. Horváth-Molnár Panna és Zomborácz Virág Dipendenzája már jóval kevésbé lírai: groteszk szerelmi háromszög egy halüzemben, amelynek olykor gyermekinek, olykor 70-es évek rajzfilmjeit idézőnek tűnő világa részvéttelen, gonosz hely. Mintha egy gonosz kisgyerek szemén át látnánk a történéseket. Nem gyenge film, de még nála is voltak egységesebbek, erősebbek.
Vácz Péter: Nyuszi és Őz - előzetes
Vácz Péter Nyuszi és Őze ilyen volt, de talán ezt az alkotást nem is kellett volna a versenyszekcióba helyezni a tavalyi diadalmenet, ötvenszeres díjeső után. (Olvasd el interjúnkat a rendezővel!) Egészen lenyűgöző Bera Nándor Candide-ja, Voltaire klasszikusát olyan pszichedelikus látványorgiában értelmezi a rendező, mintha egy általános iskolai magyartanár LSD-trip közben végigpörgetné a facebook-falát. Másodpercenként érkeznek a vizuális utalások, a néző úgy rohan át a 7 perces játékidőn, mintha egyfelől még csak fél perc telt volna el, más szempontból pedig mintha egy nagyjátékfilmet nézett volna végig. Animációs féreglyuk a Candide, amellyel röhögős dimenzióugrásokat lehet végrehajtani a szürrealizmus és anarchia univerzumába.
Bucsi Réka: Symphony Nr. 42 - előzetes
A másik egészen zseniális animáció a látottak közül a Bucsi Réka Symphony Nr. 42-je volt. Mintha Aesopus haikukat vagy egyperceseket írt volna, úgy haladunk mini történeteken egy kifacsart, infantilis képi stílusban megrajzolt univerzumban az agyát lereszelő nőtől a pezsgőt locsoló versenylovakon át az öngyilkos rókáig. Minden működik magában és egységben, a pszeudocselekvésekben létező világ röhejes és szomorkás szimfóniája azonban nem az emberi szabadság diadaláról szól, mint a filmben egy leharcolt zongorán is felidézett 9. beethoveni szimfónia, hanem valamilyen titokzatos eleve elrendelésről, reménytelenségről.
Amilyen jó volt összeülni a többi nézővel és a kisfilmekkel a Toldi Moziban, olyan jó lesz jövőre is. Már előre várjuk a Friss Hús harmadik eresztését.
