Gaál István: A Sodrásban kiindulópontja egy gyerekkori emlék. Az öt-hat méter mély Tiszában játszottuk virtusból, hogy lebuktunk a mélybe, onnan hoztunk föl iszapot. Mire fölértünk, iszonyúan dobogott a halántékunk. Ebből született aztán ez a felelősségdráma. A párizsi filmintézet, a Cinemathéque igazgatója, Henri Langlois javasolta, Magyarország nevezze be a Sodrásbant a velencei filmfesztiválra. Ehelyett Karlovy Varyba küldték, ahol megosztott fődíjat kapott. Hasonló történt a Holt vidékkel is. A kulisszák mögötti mottó, amellyel a tapasztalatlanabb pártkatonákat győzködték, az volt, hogy „a legjobb filmjeinkkel nem a kapitalista, hanem a szocialista fesztiválokat kell támogatnunk”. Kellőképpen lefanyalgott filmjeim mégsem érték el azt az alsó szintet, hogy velük méltóképpen büntethessék az átkos és dekadens nyugati fesztiválokat.

A Magasiskola viszont kijutott Cannes-ba, és a zsűri díját kapta. Utólag visszanézve érzékelhető, filmjei – ideértve az 1965-ben készült, ötvenes években játszódó Zöldárt is –, mintha nagyobb visszhangot, elismerést váltottak volna ki Nyugaton, főként a francia és az olasz sajtóban, mint itthon. Miért?

G.I.: Talán, mert ott elfogulatlanul nézték őket. Itthon mondvacsinált kifogásokat hallottam. Keresztelő című filmemre azt mondták, én is rátértem a divatos „flash back”-ekre, a visszatekintő jelenetezésre. Holott más történt. Az a „flash back”, amikor a jelenben zajló cselekmény csak úgy értelmezhető, ha a múltnak egy részét is visszavetítem. A Keresztelőben viszont a két főszereplő a múlt több idősíkján mozog. Ez a filmem különösen gyatra kritikát kapott itthon. És ugyanúgy nem jutott el a magyar filmszemlére, mint a többi. Az 1981-ben készült Cserepeket programba vették volna, de akkor már én mondtam, hogy nem.

A legtöbbször nemcsak rendezte, írta és vágta is filmjeit, a reneszánsz mesterek kézművességét tartja eszményképének.

G.I.: Igaz, bár az összehasonlítás túlságosan is hízelgő rám nézve.

„Képírónak” is nevezte magát.

G.I.: Mi több, „képírástudónak”. Ez különösen az utóbbi időben érvényes, amióta szert tettem egy videocamcorderre, amellyel képi jegyzeteket készíthetek, amerre csak járok. Többre is képes a jegyzetnél, hiszen egyebek között a Bartókról szóló tévéfilmem nyolcvan százaléka is ezzel a masinával készült.

Az Orfeusz és Eurydiké című operafilmje óta, a nyolcvanas évek második felétől több jelentős televíziós produkció, például a Peer Gynt mellett nem forgatott mozifilmet.

G.I.: Nézze, a nyolcvanas évek végén, a fordulat idején összeomlott a szakmánk. Jött a privatizálás, lerabolták a technikai felszerelést, szélnek eresztették a legjobb szakembereket. Akkor mentem nyugdíjba Gyarmathy Líviával és Sára Sándorral. A kezdeti eufória után előállt egy olyan helyzet a szakmában és a környező világban, amelyhez nekem egyre kevesebb közöm van. Hadd idézzek egy görög tanmesét. Themisztoklész édesapja, látván fiának eszelős vonzódását a közügyek iránt, hogy némileg kijózanítsa, hívta, kísérje el a kikötőbe. Ott rámutatott a korhadó harci gályákra, amelyek békében semmire sem voltak használhatók. Látod, fiam – mondta –, a nép így bánik a politikusaival is, ha megunja őket. Persze tudjuk a történelemből, hogy ez nem tudta meggyőzni Themisztoklészt. Engem viszont igen.