„Nem nyúl hozzá, így is jó! Úgy hívják, hogy sündisznó.” Összes kisgyerekes barátnőmmel együtt én is kívülről fújom Gryllus Vilmos gyerekdalát, de valószínűleg soha többé nem fogunk ugyanúgy gondolni rá. Schwechtje Mihály második nagyjátékfilmje elveszi tőlünk a Szúrós gombóc játékos vidámságát, cserébe olyan hősöket kapunk, akiket teljes szívből meg tudunk érteni.
Aki nevelt már kisgyereket, pontosan tudja, mennyi stresszel és feleslegesnek tűnő aggódással jár egy tipegni már tudó, de a szabályokat még nem értő baba terelgetése. A gyereknevelésben van egy szakasz, nagyjából egy- és hároméves kor között, amikor egyetlen pillanatra sem nézhetsz félre. Ahogy a Sünvadászat egyik jelenete is megmutatja, amíg rajtuk tartod a szemed, általában nem csinálnak semmi érdekeset, de ha felveszed mondjuk a telefont, azonnal történni fog valami: felmásznak egy magas helyre, leveszik az asztalról a nagykést, szájukba pakolnak egy veszélyes tárgyat. Mindez a pillanat töredéke alatt, elég hozzá annyi idő, hogy mondjuk kipillantasz az ablakon. Olyan ez a korszak, mint nagyon hosszan vezetni az autópályán, iszonyú unalmas, de sosem lankadhat a figyelmed.
Schwechtje Mihály és producere, felesége, Petrovits Genovéva maguk is kisgyerekes szülők, jól ismerik ennek a korszaknak minden szépségét és veszélyét. A rendező második nagyjátékfilmjében így egy kétgyerekes család – őket a pár saját lánya és fia, Schwechtje Matild és Jónás játssza – kaotikus hétköznapjának kellős közepébe veti a nézőt.
Az utóbbi években számos tanulmány született az anyai, szülői, gondozói kimerültségről, stresszről. Egyre többet tudunk meg arról, hogy a kisgyereket gondozó felnőttek gyakori panaszkodása jóval több, mint a kiváltságosok kínszenvedése: a szülőség valódi, olykor kiégéshez vezető fizikai és mentális terhekkel járhat együtt.
A Sünvadászat nem csupán erről az élményről tud sokat, de arról is, hogy mennyi felelősséget, terhet róhat egy ilyen élethelyzet a kisgyerekes párt körülvevő családtagokra is – már ha vannak.
A kisrealista Remélem, legközelebb sikerül meghalnod☺ a kamaszkori magány alapélményét mutatta meg, a Sünvadászat továbbviszi ezt a témát. Hősei elszigeteltek, magányosak, utolsó erejükkel keresik a kapcsolatot a világgal, vagy végképp elvesztették az ebbe vetett hitet. Élükön Bogi (Mari Dorottya), aki a Zeneakadémia klasszikus ének szakán tanul, nemrég költözött a fővárosba. Teljesen más közegből érkezik. A film első jelenetében énekvizsgája próbáján látható, fegyelmezett és tanárai által is elismert, tehetséges előadást hallunk, de Bogi arca, testtartása teljesen üres, semmiféle érzelmi megnyilvánulást nem fedezünk fel rajta.
Előadásmódja zárkózott, gesztusok nélküli, ez így kevés lesz a zenei karrierhez, tudjuk meg támogató, de szigorú mesterétől (Fullajtár Andrea). Bogiban ott van a képesség, de egyelőre nem igazán tud élni vele. Ezt az információt erősíti meg, amikor később a buszon utazva észreveszi, hogy egy utas leejtette a töltőjét, de képtelen megszólalni, hogy figyelmeztesse. Mint később kiderül, az idegességtől időnként megnémul. Csak akkor látjuk őt kinyílni, az első valódi érzelmet akkor fedezzük fel az arcán, amikor megérkezik unokatestvére, Tamás (Polgár Csaba) gyerekeihez, akikre szabadidejében szokott vigyázni. A gyerekek egy pillanat alatt egy teljesen másik lénnyé varázsolják Bogit: mellettük felszabadult és játékos, spontán és őszinte tud lenni.
Jelentős azonban a távolság Bogi és a többi családtag között. Nem találja a hangot sem unokatestvérével, sem az ő válófélben lévő feleségével, Zitával (Jakab Juli) valahogy mindenki túlhajszolt és túl nárcisztikus, hogy egy pillanatra is odafigyeljen Bogira. Később felbukkan a lány vidékről érkező barátja és a nagyapja is, tőlük sem kap több odafigyelést, odafordulást. Bogi körül mindenki szeret kicsit hatalmaskodni, fontoskodni, az ügyeket gyakran a feje fölött intézik, így alakul ki, hogy a lány mostanra már szólni sem mer. De közben Bogi úgynevezett parentifikált gyerek: jóval több feladat és felelősség nyomja a vállát, mint amit egy korabeli lánynak el kell bírnia. Nemcsak az a dolga, hogy a körülötte lévő emberek elvárásainak megfeleljen, adott esetben lelki támaszt is kell nyújtania, és persze soha nem mondhat nemet. Még a segítő szándék is mintha büntetés képében érkezne meg hozzá, énektanára felajánl neki egy pszichológust, de ezen a ponton már ez sem a törődés, inkább csak a kudarc jele.
„Anya és apa folyton hazudik. Mindig mást mondanak, mint ami az igazság. Te is szoktál hazudni?” – rágják kicsit a szánkba a film következő központi témáját. Tamás egészen konkrétan titokpontokat gyűjtet a lányával, Lujzi 32-nél tart, a játék célja egy saját törpesün megszerzése, de láthatóan vannak még lyukak a rendszerben, nem megy tökéletesen a hazudozás a kislánynak. Lujzi nemcsak szenvedélyes sünrajongó, de ezek szerint az otthon tartott cuki sünök száma akár egyenes arányban nőhet a családi titkokéval is. Az ötéves kislányhoz hamar csatlakoznak a felnőttek is sunyi kis hazugságaikkal. Elsőként Boginak kell azt mondani Zita lakására érve, hogy a férfitől, és nem annak anyjától jönnek, és ez még csak a kezdet, a zavar első jele, gyorsan eszkalálódnak az események, és a lánynak egy idő után már fogalma sincs, kinek mit és miként mondjon.
Többértelmű a jól csengő cím: Lujzi törekvései és terhei mellett Bogi karakterére is utal. Ha megnézzük a filmben sokszor felcsendülő gyerekdal szövegét, nem nehéz beleképzelni, hogy akár a félénk, de veszélyes helyzet megteremtésére képes lányra is utalhat. Egy olyan személyre, aki kritikus helyzetben inkább visszahúzódik, nem mer belenyúlni az eseményekbe. Szép a filmbeli káosz betetőzése a zárlatban, az elnyűtt kanapén alvó Lujzi minden körülmények között legfontosabb küldetésére, az udvari sünik megkeresésére koncentrál. Finoman jelennek meg a nézőpontváltások a filmben, az külön nagy teljesítmény, hogy a legtöbb helyzetet érzelmileg leuraló felnőttek mellett a gyerekek lelkiállapotát is hitelesen megrajzolja a rendező.
Minden kisgyerekes szülő érti és ismeri a túlterheltség állapotát, a hosszan tartó feszültséget, kimerültséget, amikor úgy érzed, hogy egyetlen hajszálon múlik a rád bízott gyerekek épsége, és hogy egyáltalán nem vagy képes leválogatni a hasznos információt a haszontalantól. A Sünvadászat dramaturgiai feszültségét részben ez a lelkiállapot adja, a film első jelenetében kirajzolódik a gyerekeket körülvevő felnőttek idegessége, zavartsága, ezzel ágyaz meg az olyan hétköznapinak tűnő, valójában pattanásig feszített epizódoknak, mint a liftes jelenet, ahol Bogi a két nyűgös gyerekkel próbál elindulni. Mindannyian tudjuk, hogy amikor a legjobban kell sietni, akkor marad otthon a balettcucc és kell visszaliftezni érte úgy, hogy még a fülünkön is egy kisroller lóg. Egy ilyen helyzetbe külön stresszfaktort csempészhet, ha a ránk bízott gyerek vállát is családi titkok nyomják, és csak szurkolhatunk, hogy ebben az állapotban nem fog váratlanul úgy dönteni, hogy mondjuk leszánkázik a rollerével néhány lépcsőházi emeletet. Ez a sokrétű feszültség a film legtöbb jelenetének erős motort ad.
Ahogyan Schwechtje első nagyjátékfilmjéhez is könnyű volt távol-keleti párhuzamokat találni, úgy a mostani film is felidézheti bennünk a kínai származású Lulu Wang több alkotását. Az ő munkáiban – legutóbb a Nicole Kidman főszereplésével készült Máshonban – is a gyereknevelés fűzi össze a társadalom egymástól távoli pontjairól érkező szereplőket. A Hongkongban élő, tehetős amerikai szülők és a szegény sorból származó, helyi házvezetőnő ugyanazt a lelki tusát élik át, amikor a család egyik gyermeke eltűnik. Schwechtje nem a társadalmi igazságtalanságokra hegyezi ki a filmjét, hanem éppen a családon belüli, szinte osztálykülönbségként jelentkező távolságokat tárja elénk.
Egy nap, Január 2. és most a Sünvadászat. A magyar film, mindenféle hazai sajátosság nélkül, miként a világ sok filmgyártása, felmutat számos példát egy napba sűrített történetekre, Fábri Zoltántól kezdve A kis Valentinó és a Veri az ördög a feleségét őrületén át Hajdu Szabolcs és Szilágyi Zsófia filmjeiig. Utóbbiakban a rendező, ahogyan Gelencsér Gábor írja, „a társadalmi körülményektől sem független bénult, változtatásra érett, de azzal fáradtan küzdő élethelyzetekről tudósít”, ehhez az irányhoz csatlakozik most a Sünvadászat is. Bogi napja egyszerre jeles alkalom – az évzáró énekvizsga teljesítése a fő feladat – és egy olyan krízis, amely magában rejti a határidő-dramaturgiát. Ahogyan egy baleset bekövetkezésétől sincs sok ideje kiérni a mentőknek, úgy a lány sem várhat napokat, hogy felfedje titkát. A Sünvadászat káosza persze egy nagyobb, rendszerszintű rendetlenségre, kizökkent értékrendre, világra is utal: arra a világra, amelynek szereplői szó nélkül eltűrik az őket leckéztető, hatalmi pozícióban lévő családtagok érzéketlen kioktatását, ahol az egyetlen lehetséges magatartásforma a magatehetetlenség, az elnémulás.
Krízisfilm is a Sünvadászat, méghozzá egyszerre és ugyanazzal az empátiával szól a kapcsolatuk válságát megélő, látszólag csak önmagukkal foglalkozó, a gyerekeiket mégis tiszta szívből féltő szülők döntéshelyzeteiről és a fiatal, még szinte kamasz bébiszitter elbírhatatlan feszültségéről. Jól illusztrálja, hogyan kerül a családon belül a csendes, szelíd, szolgálatkész figura olyan szerepbe, hogy nemcsak kiszolgálja a különböző családtagok igényeit, de a saját kötelezettségei, fizikai és lelki jólléte árán is asszisztál a család működéséhez, gyakran anyagilag is kiszolgáltatva magát. Odavetett mondat, de kevés megalázóbb létezik annál, mint amikor a bulizni vágyó szülőket az éjszakába nyúlóan helyettesítő bébiszittert nem tudja kifizetni a hazatérő apa, mert elfelejtett készpénzt magához venni. Ráadásul, családtag lévén, szürke zóna nemcsak az, hogy Boginak mikor miért jár fizetés, de az is, felelősségre vonható-e úgy, mint egy családon kívülről jövő alkalmazott.
Te mennyit bírsz el? – szegezik nekünk a kérdést a film alkotói. Egyszer bárkivel megeshet, hogy kicsúszik a lába alól a talaj, mindegy, hogy ez egy hétköznapon vagy sorsfordító alkalmon, államvizsgán vagy a szülőszobán következik be, eredhet belőle tragédia, de ugyanúgy akár az is, hogy megússzuk és nevetünk egy jót a végén. A Sünvadászatban lejátszódó nap csak egy a sok közül, bármelyik lehet persze végzetes. Schwechtje ezúttal is határhelyzetekre és váratlan fordulatokra építi feszes szerkezetű, erős színészi alakításokkal, itt-ott váratlan humorral megtámogatott filmjét – ahogyan a rendezői debütfilmben, itt is szürreálisba hajlik a hétköznapi valóság feszültsége. Bántó Csaba zaklatottságot tükröző képei, Mari Dorottya szűkölő, megfélemlített arckifejezése, az öntelt és nárcisztikus szülőket eljátszó Jakab Juli és Polgár Csaba jó ideig velünk maradnak a film megnézése után, függetlenül attól, hogy szülőként zsigeri reakciót váltott ki belőlünk, vagy egyszerűen csak könnyen azonosulunk hőseinek változásra megérett, fájdalmas bénultságával.
A Sünvadászatot a 44. Magyar Filmszemlén láttuk, február 13-án érkezik a mozikba, a Mozinet forgalmazásában.
