- A kortárs magyar film tele kacskaringós karriert befutó alkotókkal. A tiéd viszont ezekhez képest is rendhagyónak tetszik: kevés hazai filmes van, akinek módja nyílt rá, hogy Londonban és Los Angelesben tanuljon filmrendezést és forgatókönyvírást.

- Érettségi után két nagyjátékfilmben dolgoztam rendezőasszisztensként, és rövid ideig vágóasszisztens is voltam, mert tapasztalatot akartam szerezni a felvételihez a budapesti főiskolára. Szabó István – aki egy ideig meghívott tanárként adott elő a londoni National Film and Television Schoolban – javasolta, hogy inkább Angliába felvételizzek, ott sokkal jobbak a lehetőségek. Egyrészt, mert a hallgató minden évben fix összeget kap a filmjeire, másrészt mert kemények a követelmények. Például nem elég, hogy a művészjelölt megírja forgatókönyvét, komoly szűrőkön kell átjutnia a könyvnek, mire végül film lesz belőle. Egy nyolc-tízfős, külsősökből álló szakmai bizottság bírálta el a könyveket, és az ő döntésüktől függött, hogy lehet-e belőlük film vagy sem.

- Úgy tudom, eredetileg egyszerre vonzott a vágó és a rendező szakma.

- A vágás azért érdekelt, hogy nagyobb biztonsággal mehessek ki a forgatásra. A vágóasztal mellett megtanultam, hogyan lehet egy jelenetet úgy felvenni, hogy aztán az össze is álljon – ez később nagyon hasznosnak bizonyult.
Angliában a rendező és a vágó szakra jártam egyszerre. Rendezésből kaptam diplomát, és ugyan a vágó szakot is elvégeztem, de csak egy szakból lehetett diplomázni. Amúgy elég sok vizsgafilmet vágtam az iskolában, többek között ebből éltem.

- Miután, 1995-ben, befejezted a főiskolát, Los Angelesben folytattad.

- Rövid időre hazajöttem, és különböző televízióknál dolgoztam, de nem éreztem jól magam. Zavart, hogy a forgatókönyvíráshoz alig értettem, ami pedig az alapja annak, hogy valaki jó filmeket csináljon. Levelet írtam Gazdag Gyulának, akinek korábban asszisztáltam a Hol volt, hol nem volt című filmben, és aki a UCLA rendező szakának vezetője volt, hogy nem tud-e ajánlani egy rövid kurzust, ami bevezetne a forgatókönyvírásba. Felvételiztem az általa javasolt tanfolyamra, és az HBO-tól kapott ösztöndíjjal két évig tanultam az egyetemen.

- Miért jöttél haza Los Angelesből?

- Mert ki akartam próbálni magam itthon. Ez részben sikerült. Azt azért nem gondoltam, hogy ilyen rettenetesen nehéz pénzt szerezni egy filmhez. Végül is a hazatéréstől kezdve folyamatosan akadt munkám: adásrendezőként és szerkesztő-riporterként, a Kepes-műsorban pedig dramaturgként dolgoztam, a TMA (Transatlantic Media Association) magyar-amerikai cégnél – egy időben ez volt az egyetlen cég Magyarországon, amely az ide érkezett amerikai produkciók koordinálását végezte – pedig egy dokumentumfilmet és néhány reklámfilmet forgattam. Most egy nagyjátékfilm előkészítésén dolgozom.

- Ez a nagyjátékfilm-terv, illetve a közelmúltban két forgatókönyv-pályázaton elért sikereid (a Hartley-Merril és az NKA pályázatairól van szó – a szerk.) azt jelzik, hogy kezded megtalálni a formád a hazai pályán. A nagyjátékfilm miről szól?

- Heller Gáborral, egy sokáig az Egyesült Államokban élt íróval készítettük a forgatókönyvet. Urbánus, abszurdba hajló vígjáték egy harmincas nőről, aki csalódik a vőlegényében, és meggyűlöli a férfiakat. Viszont nagyon akar gyereket, ehhez pedig, ugye, mégiscsak szükség van egy férfire. Egyelőre az elején vagyunk a munkának – mindössze a forgatókönyv második változatánál tartunk –, de remélem, hogy sínre kerül az ügy. A tv2-től és a Dunától már kaptunk pénzt, de ez csak a várható költségek töredékét fedezi. Remélem, hogy magyar alapítványoktól is tudnunk pénzt szerezni, de nem kizárt, hogy emellett magánbefektetőt kell találnunk, vagy el kell mennünk külföldre, kamatoztatni a meglévő filmes kapcsolatainkat.

- Hat rövidfilmből és egy dokumentumfilmből áll a rendezői filmográfiád. Ezeket végignézve feltűnő, hogy már indulásodkor távol álltál attól a típusú experimentális – a történetet hanyagoló, és elsősorban formanyelvi eszközökkel kísérletező – filmezéstől, amely a pályakezdőket – lásd például a budapesti egyetem hallgatóinak munkáit – általában jellemzi. Már kezdetektől a történetmesélő mozi érdekelt téged.

- Ez annyiban nem igaz, hogy a Portré című első filmem csupán képekből és zenéből áll, de a többire érvényes, amit mondtál. Már korán történetmesélésre voltam késztetve. Londonban ez egyenesen követelmény volt, nem lehetett megkerülni a cselekményt, mert akkor a könyv nem ment át az első rostán sem. Amúgy azt hiszem, egy kísérleti film is csak akkor jó, ha szól valamiről. Nem vagyok menthetetlenül történetfüggő: épp most tervezek egy kisfilmet, amihez nem a hagyományos dramaturgiát, hanem egy szabadabb, kötetlenebb formát választanék.

- A legutóbbi szemlén vetített, és tisztes sikert aratott A horvát szindróma című munkád nagy váltás a korábbi rendezéseidhez képest. Eddig kizárólag játékfilmekben gondolkoztál, aztán vettél egy félfordulatot, és belevágtál egy dokumentumfilmbe. Ráadásul igen kényes témáról: A horvát szindróma az ezredvégi balkáni háborúknak a lelkekben végzett szörnyű pusztítását próbálja feltérképezni.

- Nem ez az első dokumentumfilmem. Csináltam egyet a főiskolán és később, Amerikában még egyet a zöld kártya-lottóról, azokról az emberekről, akik lottón nyerték meg a munkavállalási és letelepedési engedélyt. Már csak azért sem volt új a dokumentumműfaj számomra, mert közel egy évig szerkesztő-riporterként is dolgoztam. A horvát szindróma témája annyira izgalmasnak látszott, hogy lehetetlen volt kihagyni.
Dokumentumfilmet forgatva egy picit eltávolodhattam attól a teljesen fiktív világtól, amiben játékfilm írásakor mozgok. Hús-vér emberekkel dolgoztam, akik nem az általam írt párbeszédeket mondták, hiszen önmagukról beszéltek. Ez pedig segített abban, hogy újra megtaláljam a kapcsolatot a valósággal. Végre úgy éreztem, hogy valami értelmes dolgot csinálok. Egy orvosnak soha nem kell feltennie magának a kérdést, hogy hasznos munkát végez-e, a filmszakmában viszont ez minden nap felvetődő, kínzó probléma.