A Mambo Maternica központi eleme az anyává válás kérdése. Mikor kezdett el foglalkoztatni a téma, és miért döntöttél úgy, hogy ezt bontod ki az első nagyjátékfilmedben?
Egyszer csak betört az életembe. 2020 augusztusában történt, azért emlékszem pontosan, mert ez volt az első Covid-nyarunk. Elég nehéz, izolált időszak volt, én 36 éves voltam, és rádöbbentem, hogy közelebb vagyok már a 40-hez, mint a 30-hoz. Elkezdtem érzékelni a társadalmi nyomást és a biológiai óra ketyegését is, és ez őrületes frusztrációvá nőtte ki magát. Akkoriban éppen egy másik filmen dolgoztam, de közben megszületett bennem ez a terv, amiből a Mambo Maternica lett.
Hogyan alkottad meg a három fő karaktert, akiken keresztül mesélsz ezekről a dilemmákról?
Alapvetően a három sztori volt meg, de azok is sokat változtak a fejlesztés során. Az elején a főszereplők még nem is voltak mind magyarok, hanem különböző nemzetiséghez tartoztak. Volt olyan verzió is, ahol mindhárman egy helyen éltek, vagy olyan is, ahol ingáztak közöttük. Végigmentünk mindenféle felálláson, és végül megérkeztünk oda, hogy legyen magyar mindhárom nő, mert így tudok velük én is leginkább azonosulni. Úgy éreztem, hogy elsőfilmesként inkább nem görgetek magam elé plusz akadályt azzal, hogy olyan országból származó karakterekről próbálok mesélni, akiknek adott esetben nem beszélem a nyelvét. A három helyszín is hozzám kötődik, mert Budapesten születtem, Párizsban is laktam, de már 15 éve Berlinben élek. Miközben írtam, még egyáltalán nem voltak a fejemben színésznők. Őket később, a casting során találtuk meg, és ahogy magukra öltötték ezeket a szerepeket, mint „kabátokat”, egy kicsit ők is saját magukhoz igazították azokat.
Mambo Maternica / Fotó: Budapest Film
És saját magadból mennyit tettél bele ezekbe a nőkbe, illetve a történeteikbe?
Egyik sem az én történetem, de mindhárom nőből sok van belőlem. A sztorik inkább körülöttem történtek meg. Legközelebbről a lombikprogramot ismerem, ebben sok barátnőm részt vett. A terhességmegszakítás viszont olyan dolog, amiről csak időközben derült ki, hogy sokkal több ismerősömmel esett meg, mint ahogy korábban hittem. Ennek a szálnak az a háttere, hogy külföldön találkoztam egy lánnyal, akivel azóta barátok lettünk, de akkoriban még alig ismertem, mégis olyan könnyedén mesélte el az abortuszát, mindenféle szégyenérzet nélkül, hogy az nagyon inspirálóan hatott rám.
A három közül az örökbefogadás volt az a téma, amivel a legkevésbé voltam tisztában, nem ismertem senkit a környezetemben, aki érintve lett volna benne. Célzottan kellett kutatnunk, de a gyermekvédelmi szakszolgálatokhoz nem olyan könnyű eljutni, nem is nagyon álltak velünk szóba. Így inkább örökbefogadó szülőkkel beszélgettünk. Ők mesélték el, hogy mikor is lehet megnézni egyáltalán egy fotót a gyerekről, vagy el lehet-e menni egyedül, házastárs nélkül egy interjúra a hatósággal. Az általuk elmondottak alapján még gyúrni is kellett egy kicsit a forgatókönyvet, hogy hitelesebb legyen.
Ha a fejlesztés közben nem lebegtek konkrét színésznők a képzeletedben, mennyire volt nehéz megtalálni a három főszereplőt?
A castingosok, Barna Samu és Szokol Jutka vitték ezt az egész folyamatot, körülbelül nyolc hónapon keresztül. Nagyon szerettem volna friss arcokat találni, akik nincsenek agyonhasználva, akik nincsenek benne minden magyar filmben. Emiatt széles körben kerestünk, határon túli színészeket is megszólítottunk. Biztos, hogy több mint száz színésznőt néztünk meg a három főszerepre. A Nórát alakító Sipos Verát Iványi Petra producer propagálta nagyon, mert érdekelte őt. Rábólintottam, hogy hívjuk be. Valahogy megragadt bennem belőle valami, izgatni kezdte a fantáziámat, így visszahívtuk a második körre. Ezt Berlinben bonyolítottuk le, mert éppen ott voltam, és Vera is ki tudott ugrani. Ott már egyértelművé vált, hogy csak ő lehet Nóra. Szinte el sem hittem, hogy ennyire gyorsan megtaláltuk az egyik főszereplőnket. Ugyanakkor egy kis aggodalommal töltött el, hogy lett a triptichonnak egy fix központja, mert most ehhez kell keresni a másik két színészt. Fontos volt, hogy nagyon más karakterek legyenek, mint ő. Emiatt sok fantasztikus színésznő, aki valamiben hasonlított Verára, sajnos kiesett a válogatásból.
Verához képest Székely Rozi és Török-Illyés Orsolya későn kapta meg Becky, illetve Adél szerepét. Rozit egy kisfilmben láttam, és teljesen beleszerettem a kisfilmbe is, meg Roziba is, pedig tudtam, hogy nem beszél németül. A castingra egy telefonbeszélgetést kellett németül megtanulnia és tényleg szuperül lehozta. Ebből már tudtam, hogy meg tudjuk ugorni a nyelvtudás hiányát. Orsit is célzottan hívtuk, pont a Pipás-ból jött rövid hajjal, szőkére festve, egy egészen új, extrémebb arcot hozott, mint ahogy ő a fejemben élt. Megtaláltuk benne az ambivalenciáját Adél karakterének: egyszerre sérülékeny és erős.
Nagy Borbála a 45. Magyar Filmszemlén / Fotó: Budapest Film
Adél, Nóra és Becky sztorija párhuzamosan fut végig a filmen. Mennyire volt kihívás megtalálni köztük az egyensúlyt, hogy egyik szál se nyomja el a másikat?
Nehéz feladat volt. Már az elejétől kezdve próbáltak lebeszélni róla, hogy epizodikus filmet csináljak, mert mindig lesz egy kedvence a nézőknek belőle. Egyébként az eddigi visszajelzések alapján így is van, viszont érdekes, hogy mindenki másik szálat szúr ki saját kedvencnek. A forgatókönyvben egyébként nem voltak még így felszabdalva az epizódok, egymás után következett a budapesti, a berlini, majd a párizsi történet. A fejlesztés során sokszor felmerült, hogy össze kéne őket keverni, de én eleinte ellene voltam a dolognak.
Végül, amikor leültünk vágni, mondtam Dunai László vágónak, hogy készüljön fel: ha megnézik az első vágatot, biztosan javasolni fogják ezt, mert már én is sokszor megkaptam. Ő sem értette, hogy minek kéne összezilálni a sztorikat. Mire azonban másnap bementünk a vágószobába, már mindketten úgy voltunk vele, hogy össze kell keverni, és így is tettünk. Később bebizonyosodott, hogy tényleg jó döntés volt: amikor megnéztem a trailert, amit egy külső szem vágott, feltűnt, hogy tényleg ismétlődő képek vannak a filmben, amiket egyáltalán nem tudatosan hoztunk létre, hanem ösztönösen alakultak így. Szóval tudat alatt végig rímelt egymásra a három szál.
A sajtóvetítés utáni beszélgetésben elhangzott az, hogy a Mambo egy női film. Mennyire értesz azzal egyet, hogy a filmeket érdemes nemek szerint kategorizálni?
Azt szoktam mondani, hogy a sportban is megjelölik, hogy van a női kézilabda meg a női vízilabda, de közben a férfiaknál meg csak simán kézilabda meg vízilabda. Furcsa, hogy odatesszük minden elé hogy női, de ami férfi, az magától értetődő. Veszélyesnek tartom, ha a filmeket is így címkézzük, hiszen egy nő elvileg ugyanúgy készít filmet, mint egy férfi. Ha egy nő csinál mondjuk egy akciófilmet, az női film, vagy sem? A Mambo esetében szerintem egyszerűen arról van szó, hogy elsősorban női nézőknek szól a film. Bár egyébként fontos lenne, hogy férfiak is megnézzék, mert igazából róluk vagy hozzájuk is szól – hogy miért nincsenek ezekben a folyamatokban benne jobban vagy másképpen.
Anélkül, hogy belemennénk a konkrét döntésekbe, mindhárom nő történetét egy kicsit nyitottan hagyjátok. Miért érezted így jobbnak? A fejedben van egyértelmű lezárásuk? Török-Illyés Orsolya például azt nyilatkozta a sajtóvetítésen, hogy eldöntötte magában, hogyan határoz Adél. Ez megegyezik a te elképzeléseddel?
Adélnál nekem nem volt meg egyértelműen a döntés. Volt, hogy elbizonytalanodtam, vajon biztos-e, hogy azt akarja a karakter, amit én gondolok. Szerintem nála pont ez a belső bizonytalanság az izgalmas. Nóra és Becky esetében egyértelműbb, hogy mi a folyamat vége. A vágószobában persze kísérleteztünk különböző lezárásokkal, de hitelesebbnek éreztük őket így, mert ez a film nem a válaszokról, hanem a dilemmákról szól. Ha egyértelmű választ adok, az olyan lenne, mintha kijelölném, hogy merre kell menni. Ezt szerettem volna elkerülni.
Mambo Maternica / Fotó: Budapest Film
Egy Inkubátor-film esetében, ahol elég korlátozott költségvetésből tudtatok gazdálkodni, igencsak komoly vállalás, hogy három országban forgattatok. Hogyan sikerült összehozni?
Emlékszem, még Petrányi Viktória tartott egy workshopot az inkubátoros jelentkezőknek arról, hogy mit lehet ennyiből megcsinálni, és mit nem. Felírta a táblára: Kosztümös film – kizárva, Tömegjelenetek – kizárva, Külföldi forgatás – kizárva. Amikor Iványi Petra producerként bekerült a képbe, szintén elég szkeptikus volt, mert mondtam neki, hogy ha három különböző városban játszódik a film, akkor nem láthatunk csak belső tereket, mert az elég fals lenne. Muszáj, hogy egyszer-kétszer kimenjünk, hogy érezzük, hol vagyunk, és ezt az igazi helyszínen kell felvenni. Párizst persze elméletben le lehet forgatni Budapesten is. De nem biztos, hogy olcsóbb, mert azokról a sarkokról, amelyek úgy néznek ki, mint Párizs, az önkormányzatok is tudják, hogy úgy néznek ki, ezért rengeteg pénzt kérnek értük.
Arra jutottunk, hogy majd én kimegyek az operatőrrel Párizsba, viszünk Orsit, és gerillában felvesszük, ahogy megy az utcán. Szerencsére végül lett francia pénz, amiből három és fél napot tudtunk kinn forgatni. Vicces, hogy egy regionális alaptól kaptunk támogatást, amit nem Párizsban, hanem Bordeaux-ban és környékén kellett elkölteni. Ezt úgy oldottuk meg, hogy amíg az Eiffel-torony melletti híd és a metró tényleg Párizs, addig Orsi már Bordeaux-ban utazik a buszon, és a lakás is ott volt, ahová hazament.
Így is pici stábbal voltunk kint, Berlinben meg még kisebbel, mert onnan nem jött pénzbeli támogatás. Németországban viszont van normatív támogatás, és mivel a Pannónia dicsérete című kisfilmem nyert díjakat, azzal pontokat gyűjtöttünk, és ezeket be lehetett váltani a következő projektbe fektethető pénzre. Ez egy minimális összeg, de segített. Plusz nekem és az operatőrnek, Moritz Friesének is ez a diplomafilmünk a berlini filmakadémián (DFFB), tőlük kaptunk technikát. A kamera, az objektívek, lámpák mind az akadémiától jöttek, és a posztprodukcióba is besegítettek: náluk zajlott a fényelés és a hangkeverés.
Moritz Friesével, akivel már a Pannónia dicséretében is együtt dolgoztatok, mennyire gondolkodtatok abban, hogy a történeteket vizuálisan is megkülönböztessétek Mi volt a koncepciótok a képi világ terén?
A Pannóniában minden jelenet egy beállítás, és már akkor megállapodtunk az operatőrrel, hogy ez ugyan nagyon izgalmas munkamódszer, de hogy még egyszer nem csináljuk így, főleg nem egy nagyjátékfilmnél. Imádom az egyben tartott snitteket, de a vágóasztalnál mindig felfedezi az ember, hogy azért mégis csak nehéz utólag ritmizálni a filmet vágás nélkül. Abban maradtunk, hogy lehet persze hosszú a beállítás, hogyha adja magát egy adott jelenetben, de nem kell ehhez ragaszkodni. Mivel a történet is próbál eltávolodni a családfogalom kliséitől, képileg is próbáltuk kerülni az elkoptatott megoldásokat. Nem akartuk vizuálisan szétválasztani a három epizódot sem, az volt a cél, hogy egységként működjenek. Inkább az volt a félelmem, hogy szétesik a film háromfelé. Tehát ez volt igazán kihívás – összehangolni a három különböző helyszínt, ráadásul eltérő évszakokban forgattunk.
Erre mit találtatok ki?
A kontinuitást sokszor fényeléssel tudtuk megtámogatni: Orsi haja például kicsit sárgább volt a párizsi forgatás alatt, mint amikor Magyarországon forgattunk, így azt át kellett színezni a grading során. De a magyarországi forgatás alatt is voltak már kihívások – néha egyik napról a másikra eltűntek a fákról a levelek egy nagyobb szélvihar után.
A Mambo Maternica stábja a díszbemutatón / Fotó: Putz Emília / Mambo Maternica FB-oldal
Nagyon bírtam a Mátrix-tematikájú bulit Párizsban. Számodra mi a jelentősége ennek a filmnek?
Amikor Párizsban éltem, akkor voltam egy Mátrix-bulin. A franciák imádják a beöltözős bulikat. Persze volt, aki csak felvett egy napszemüveget, és az volt a jelmeze. Viccesnek találtam a helyzetet, ezért került bele a filmbe. Újranéztem hozzá a filmet, és még mindig imádom, fantasztikus. Érdekes, hogy van egy kis párhuzam is Trinityvel, aki keresi a megjósolt szerelmet. De a kollektív hipnózis, amiben a Mátrixban ábrázolt emberiség él, is megfeleltethető társadalmunk által létrehozott konstrukcióknak: mint a heteronormativitás, a bináris nemi szerepek, a kapitalista munkarend, vagy azok az elvárások is, amelyek észrevétlenül szabják meg, hogyan „kellene” élnünk és gondolkodnunk. A Mátrix világa rámutat arra, hogy mennyire láthatatlanul működnek ezek a normatív rendszerek. Elhisszük, hogy szabadok vagyunk, miközben valójában egy előre programozott valóságban élünk. Mindezek miatt úgy éreztem, a Mátrix passzol a filmünkhöz. Aztán kiderült, hogy jogilag nem tudjuk tisztázni, szóval konkrétan nem lehet megemlíteni a Mátrixot, és a piros meg kék pirulákat sem mutathattuk.
A három karakter végül csak egy képzeletbeli táncjelenetben találkozik. Alapvetően ide futott volna ki a film, vagy időközben találtál rá erre a megoldásra?
Az volt a terv, hogy ebben az orvosi várószobában Adél eltűnik egy nagytotálban rengeteg nő között, azt szimbolizálva, hogy millió nő és millió történet van még. A tánc ötlete később ugrott be, de szépen dinamizálta ezt a jelenetet. Épp Franciaországba utaztam, hogy részt vegyek egy interjún a lehetséges támogatóval. A repülőn kezdtem el azon gondolkodni, hogy nem lenne-e jobb, ha mégis találkozna valahogy a három főszereplő – mert ez egy olyan kérdés, amit mindig megkaptam, és ki akartam találni egy jó választ rá. A repülőutak erre egyébként nagyszerűek, valahogy a föld és az ég között annyira más állapotba kerül az ember, ami érzelmileg és mentálisan is érdekes, inspiráló élmény.
Azért találtam ezt a táncos befejezést helyes iránynak, mert úgy kívánja az ember, hogy milyen jó lenne, ha ezek a karakterek találkoznának, le tudnának ülni beszélni egymással – már ez is mennyit segítene nekik –, de ez a földrajzi különbségek miatt nem történhet meg. És valójában a tánccal sem, mivel ez egy szürreális tér, így csak egy vágykép marad.
Pedig egy Facebook-csoportban akár még össze is találkozhatnának.
Igaz, mondjuk az „Anyaság előszobája” nevű csoportban.
Mambo Maternica / Fotó: Budapest Film
Az eddigi vetítések után volt-e olyan nézői visszajelzés, ami nagyon megmaradt neked?
Nagyon vegyes reakciókat vált ki, leginkább a nőkben. A férfiak általában szeretik, a nőknél viszont már előfordultak olyanok, akik nagyon elutasítóan álltak hozzá, talán az érintett témákhoz való személyes kötődés okán. Ami nagyon tanulságos volt, az a legelső vetítése volt a nyersvágatnak a First Cut Lab nevű szakmai eseményen. Itt három szakmabeli nézte meg a filmet, és mondott róla véleményt. Egyikük, egy idősebb francia producer folyamatosan azt ismételgette, hogy mennyire nehéz és súlyos ez a film. Ez meglepett és belém égett. Ehhez képest a Filmszemlén, ahol tele volt a Corvin nagyterme, az első háromnegyed órát végignevették a nézők.
A Pannónia dicsérete díja a normatív támogatáson túl mennyire nyitotta meg a lehetőségeket előtted a német filmiparban?
Elég nehéz most ott a helyzet, mert volt nemrég egy filmreform, ami azt jelentette, hogy egy-másfél évre leállt a szakma, ahhoz hasonlóan, mint nálunk 2010-ben. Nem lehetett pályázni, emiatt sok kicsi cég tönkrement, leépítések és elbocsátások voltak, szóval nagy krízist okozott és okoz a mai napig. Most elkezdtek megint megnyílni a pályázatok, de annyi projekt felhalmozódott, hogy egyelőre nem látom értelmét pályázni. Ki kell várni, hogy elapadjon az ár. Viszont a német kisfilm díj hat éve volt, és ezt minden évben osztják, szóval öt ember már ott áll a sorban előttem ezzel a díjjal a zsebében. Most inkább az a kérdés, hogy a Mambo mennyire tud ott majd úgy működni, hogy a következő projektet hozzá tudja segíteni támogatáshoz.
A német filmipar egyébként nem túl nyitott, alapvetően ott is úgy van kitalálva a filmtámogatási rendszer, hogy német történetek készüljenek, amik elsősorban a helyi közönségnek mondanak valamit. Ez egyrészt érthető, másrészt viszont így számtalan izgalmas történet a fiókban marad. Arról nem beszélve, hogy Németországban a bevándorlók közössége óriási, így a migrációban születő filmeknek is a német filmkánonban lenne a helyük.
Mik a további terveid, min dolgozol most?
Most két filmtervet fejlesztek. Az egyik az, amin még a Mambo előtt dolgoztam, és amiatt raktam félre. Ezt újra előszedtem – már a negyedik draftnál tart. Iskolai sztori, a Pannónia továbbgondolása. Egy nagyon magyar történet, emiatt nehéz lesz külföldről finanszíroztatni, de dolgozunk rajta Iványi Petra producerrel. A másik még gyerekcipőben jár: egy szerelmes film a sci-fi műfajába ágyazva.
