Ha egy kicsit még inkább idealisták lennénk, azt is mondhatnánk, hogy S. Takács András és Cseke Eszter megvalósította a magyar álmot: bátrak voltak, belevágtak, nagyon jót csináltak és sikeresek is lettek vele. A rendezvény egyik korábbi sikerükkel, az On the Spot Iránról szóló epizódjának vetítésével kezdődött. A két magyar dokufilmes az említett film készítése közben majdnem annak álcázta magát, amik valójában: filmes diákokként jutottak be egy iráni filmfesztiválra, ahol egyrészt a helyiekkel megismerkedve, másrészt kész tervekkel érkezve készítettek interjúkat ellenzéki fiatalokkal és értelmiségiekkel. Annak, akinek nincs ideje a háromnegyedórás adás megnézésére, annak leginkább a 12.40-13.30 közötti részt ajánlom, ahol egy fiatal, szó szerint underground ellenzéki lány Tocqueville-t megszégyenítő összetettségben nyilatkozik az iszlám forradalomról. És a háta is jóval szebb, mint Tocqueville-é lehetett.
Az esemény amúgy nem sokáig maradt meg az emberi jogok, a diktatúra, a forradalom és Irán kérdéseinél, hanem átcsapott a fiatal filmesek szemináriumává, tényleg izgalmas kerekasztal-beszélgetéssé. Megtudhattuk, hogy filmeseink persze szoktak félni, de az iráni forgatás inkább a teljes titoktartás miatt volt igazán kellemetlen. Elmesélték, hogyan tartják a kapcsolatot a filmjeikben megszólaltatott szereplőkkel, de azt is, hogy maga a Szaharov-díjas Dzsafar Panahi magyarázta el nekik, hogy a kiskazettákat a női fehérnemű közé kell rejteni, úgy a legegyszerűbb megúszni a vizsgálatot a reptéren. Azt is megtudhattuk, hogy munkájuk egyrészt álommeló, mert nagy szabadságot élveznek, de ez bizony gyakran a magánélet rovására megy, s így váltak 2–3 év masszív forgatás után barátaik legkiválóbb hallgatóságává – csak beszélni ne kelljen, ha nem muszáj. Megtudhattuk, hogy Eszter legfelemelőbb forgatási pillanata egy eritreai szülés volt, Andrásé pedig a pakisztáni határ látványa, de azt is, hogy miért angol nyelvű a honlap – mert a blog magyar nyelvű. De majd úgyis lefordítják.
A közönség soraiból jövő kérdések alapján a vendégek többségét az foglalkoztatta, hogy mi kellett ahhoz, hogy a filmes páros sikeressé váljon. S. Takács András Junior Príma-díjából, meg más kisebb pénzforrásokból teremtették meg annak idején a lehetőséget, hogy kimenjenek Gázába forgatni. Minimumprogramként egy nagyon menő színműs vizsgafilmet tűztek ki maguk elé, de végül annyira jó lett az anyag, hogy elhatározták, megkeresik a tévécsatornákat. Amiből rögtön lett is négy visszautasítás, és csak a Spektrum tévé mutatott végül elég bátorságot ahhoz, hogy szerződést kössenek - ami nagy szó, mert András szerint „a bátorság a televíziózásban elég ritka dolog”. Az érezhetően sok megjelent filmes érdeklődő kérdéseire András először is elmondta, „érzem a hangokban a kétségbeesést... nyilván mert bekapcsoljátok a televíziót”, majd azt is hozzáette, hogy „ha értelmes dolgot akarsz csinálni, nem biztos, hogy azt a televízióban kell”. Az Eszterrel folytatott néma szempárbaj után végül az a közös álláspont alakult ki, hogy „ja, de persze, amúgy legyetek optimisták”. András és Eszter is optimisták voltak, jót csináltak, kis szerencsével, bár „a bukás lehetősége ebben végig teljesen benne volt”.
Az On the Spot elmúlt fél évben legalább négy jelentős elismerést, köztük Arany Nimfa-díjat nyert párosa most éppen hisztis milliárdosokról, diktátorok gyerekeiről forgat interjút, ami megint egy új kihívás, teljesen más, mint válságövezetekben vagy titokban interjúzni. Fidel Castro lányával még csak boldogultak, de az, hogy Idi Amin Dada mintegy harminc ugandai fia közül mindegyik eltűnt, mire az országba értek, már eléggé megrémisztette őket... de aztán végül legalább egy előkerült.
Végig elképesztően jól vitte a show-t McMenemy Márk műsorvezető és a két dokufilmes, és persze a közönség – tényleg egyetlen unalmas fél perc sem telt el. Azonban ez itt most nem a show-ról szólt, inkább arról, hogy András és Eszter tanácsolnak-e valamit a magyar filmeseknek, vagy úgy egyáltalán, a magyar fiataloknak. És igen, azért csak legyünk optimisták.
