Csáki László: Idegen szokás
Kitűnő alapötlet - lehetett volna kicsit több az animációból
Csáki László
filmjeit évről évre nagy érdeklődés kíséri a szemlén; animációit, kísérleti darabjait követően tavaly már-már klasszikusnak mondható kisjátékfilmet rendezett (A hangya és a tücsök), idén viszont ismét a kísérleti filmek között találjuk alkotását, az Idegen szokás-t. A film kapcsán megint felmerülhet az a sokat, de még nem eleget boncolgatott kérdés, hogy mitől is kísérleti egy film? Mert van benne animáció? Vagy mert nem hagyományos narrációt követ? Esetleg mert nem a mozi az elsődleges helye befogadásának? - bármelyik felmerülhet indokként az egyes filmek besorolásra, ám egyik ok sem kizárólagos.
Csáki alkotása ezúttal a kísérleti szekcióban indul, s bár látunk benne animációt és egyéb, experimentalista művekre jellemző elemeket, éppen a merészség, a "kreativitás burjánzása" az, ami hiányzik a filmből. A téma - a dohány legendájának eredete - kitűnő választás, jól is indul a film, áldokumentarista stílusban előadott narráció kíséri a fekete-fehér felvételeket, ami egy hármas elbeszélői szerkezetben bomlik ki - mind a képet, mind az elbeszélői szöveget illetően. Ahogy haladt előre a történet, olyan érzésem támadt, mintha Csáki tudatosan fogta vissza volna magát és ötleteit, nehogy "sok" legyen az összetett képi világból. Így viszont mintha a karakterét vesztette volna a film, még akkor is, ha egyébként a poénok többsége a helyén van, s a színészek (különösen az ördögöt alakító Szirtes János) kitűnően végzik a dolgukat. A narráció is idővel sajnos kimódolt, műrégies lesz. Persze minden viszonylagos, mert az Idegen szokás egyáltalán nem rossz film, de Csákitól és az alapsztoritól többet vártunk volna. A kifogásoktól függetlenül az Idegen szokás a K-szekció egyik legprofibban kivitelezett filmje - ezért mondhatjuk: most már tényleg megnéznénk Csáki nagyjátékfilmjét!
Erdélyi Dániel: 411-Z
A 411-Z című kisfilm a blokk "komoly", klasszikus rövidfilmje. Nem véletlenül, hiszen az író-rendező, Erdélyi Dániel a legrutinosabb a K2-ben felvonuló alkotók között, egyedüliként még nagyjátékfilmet is jegyez (Előre! 2002-ből), ráadásul a 411-Z filmre forgott, profi stáb támogatásával. A jó rövidfilm egyik ismérve, hogy olyan homogén környezetet teremt, amely egyrész kellően látványos, másrészt kitűnő terepe egy csattanóra épülő történetnek. A 411-Z egy dunai uszályon játszódik, tehát teljesülni látszanak az előbbi feltételek; két hajós próbálja elütni az időt, miközben csorognak lefelé rakományukkal a Dunán, aztán hanyagságuk miatt elgázolnak egy kajakos párt - az egyikük menteni próbál, a másik menekülni.
A 6 perces filmben papíron minden a helyén van, sőt (ezt talán már le sem kell írni, annyira egyértelmű, de) Pohárnok Gergő képei is szépek; ahogy a szinopszis is írja: "minden a hajószabályzat szerint történik. De valamit talán mégis elrontottunk?" A filmmel is hasonló a helyzet: látszólag minden a helyén van, de... Az izgalmas atmoszféra ellenére a hajós figurák (Bezerédi Zoltán és Kelemen József), színtelen-szagtalanok maradnak. Bár két teljesen különböző filmről beszélünk, a kihagyott lehetőség tekintetében mégis emlékeztet Csáki filmjére: a 411-Z stílusa visszafogott, már-már iskolás; a könnyed kísérletező kedv hiányzik belőle a legjobban, ami éppúgy ismérve a jó rövidfilmnek, mint a fentebb írt homogén atmoszférateremtés. Ha ez nincs meg, csak egy nagyjátékfilmből kihasított részletnek fog tűnni az alkotás.
Felméri Cecília: Kakukk
Bátor, pajzán, bizarr
Felméri Cecília filmje, a Kakukk pont az ellentettje a 411-Z-nek; egy féprofi-félamatőr filmegyletes összefogással készült kísérletező kedvű, bevállalós rövidfilm. Felméri a kolozsvári Argo filmes egyesület tagjaként Lakatos Róbert segítségével gyúrt össze pár pajzán erdélyi mesét, majd a rendezés feladatát már önállóan oldotta meg. A Kakukk erősen stilizált világában játszódik, ami termékeny, egyúttal veszélyes terep is a fiatal filmesek számára - könnyű belecsúszni erőltetett vizuális gegekbe, nem is beszélve arról, hogy a népviseletbe bújtatott haverok (vagy kezdő színészek) sem biztos, hogy annyira viccesen mutatnak a vásznon, mint amennyire a forgatáson annak tűntek. Felméri ezeket többnyire szerencsésen elkerülte: a figurák - annak ellenére, hogy nem kortársak - hús-vér emberek, a buta férj, a pajzán feleség és a lánglelkű szerető karaktere is rendben van, ahogy a feleségével meztelenül imádkozó pópáé is.
A rendező ráadásul kellőképpen bátornak bizonyult ahhoz, hogy filmjét bizarr, perverziók bemutatásától sem idegenkedő stílusban készítse el; sok a meztelen jelenet, a szexualitás megjelenítése mégsem lépi át a stilizáltságnak azt a fokát, hogy ízléstelenné váljék. A Bahrtalo!-val, Lakatos nagyjátékfilmjével együtt a Kakukk új színt hozott a magyar filmvígjáték világába; olyan abszurd humort, ami könnyed és bizarr egyszerre - ez jó ideje hiánycikk volt már. Egy gond van csak a Kakukkal: a 20 perc kicsit hosszú, lehetett volna karcsúbb a sztori néhány fordulat elhagyásával - akkor egyrészt feszesebb lett volna a film, másrészt nagyobb sikerre számíthatna a rövidfilm talán legígéretesebb forgalmazási terepén, az interneten.
Géczy Dávid: Hangár
Műfaji kísérletezés - jól sikerült karakterek, olykor erőltetett dialógusokkal
A Hangár, Géczy Dávid filmje is hasonló hozzáállással készült, mint az előző alkotás, talán valamivel profibb körülmények között, igaz egy speciális helyzetben, a Celluloid Workshop keretében. Érdemes kiemelni az évről évre miskolcon megrendezett esemény jelentőségét a hazai rövidfilmes kultúrában; jópár éve minden szemlén jelen vannak az ott gyártott filmek, s bár idén a rendszeresen résztvevő Simonyi Balázs-Tóth Barna páros alkotása nincs itt, a Hangár képviseli a Celluloidot. Géczy filmje - bár a kisfilm kategóriában indul - kísérleti darab. Mégpedig műfaji próbálkozás. Közhely, hogy a hazai filmes világban nincs nagy hagyománya a gengszterfilm zsánerének, ám az amatőrfilm-fesztiválokon egyre több ilyen alkotás jelenik meg - jobb esetben vicces, de többnyire inkább kínos eredménnyel.
Géczy ettől próbált meg elrugaszkodni, részben sikerrel. A karakterek ugyanis kellőképpen színesek, még ha nem is realisztikusak, de jól fel vannak építve. Az epilepsziás behajtó (Szabó Simon); reszketeg könyvelő, akiből, ha kell, előbújik a vadállat (Fogarasi Gergely); a mindent és mindenkit túlélő kurva - a figurákat jó nézni, és kellő feszültséget teremtenek egymás között. A baj akkor kezdődik, mikor megszólalnak - a dialógusok néha szellemesek, de gyakrabban túlontúl erőltetettnek hangzottak, legalábbis a viccesnek szánt beszólások után néma csend honolt a vetítőteremben. Géczy alighanem ezzel akarta felülírni, újraértelmezni a zsánert, gyaníthatóan Tarantino-hoz hasonló módon, ám ez nem sikerült maradéktalanul. Ennek ellenére a film atmoszférája rendben van, Dobóczy Balázs felvételei hihető gengszter-miliőt varázsolnak a raktárépületből. Összevetve a blokk többi filmjével, itt is minden fordítva van a kipróbált, profi rendezők alkotásaihoz képest. Géczy túl sok mindent akart belesűríteni a Hangár történetébe, és mint rendező túl sok mindent akart kipróbálni egy filmen belül, amíg Csáki és Erdélyi indokolatlan módon visszafogta magát.
Szecsanov Martin: Lopott ritmus (hipi-hopi)
Profi és bátor - lehetett volna hosszabb
A szintézist Szecsanov Martin (Herendi Gábor tavalyi produkcióját, a Lorát is ő fényképezte) filmje a Lopott ritmus (hipi-hopi) adja meg. Az eddig jobbára operatőrként ismert alkotó rövid áldokumentum-filmje profi is, ötletes is, és megvan benne egy adag szemtelenség is, ami egy igazán jó filmhez kell. Szecsanov a hip-hop eredetének járt utána, és történetével azt próbálja meg elhitetni, hogy az amerikai feketék tánca az erdélyi kisfaluból, Fövesről származik. Az archív és műarchív felvételek jó ritmusban követik egymást, a kivitelezés pedig annyira hiteles, hogy sokszor nem könnyű megmondani, melyik a valóban régi kép, illetve melyik az utángyártott anyag. A legjobb pillanat pedig talán az, amikor néprajzkutatónk tavaly március 15-én egy felvonulót interjúvol, tudja-e, hogy a hip-hop magyar eredetű tánc? "Persze" - feleli az illető.
A zenéket is gondosan válogatta össze Szecsanov a Membrán formáció segítségével, akik már számtalan remek filmzenét írtak (például a Boldog új élet-hez), tehát nem meglepő a kiváló produkciójuk. Hiteles a néprajzkutató figurája, aki az egész rejtély nyomába ered, a forgatókönyv is rendben van az amerikai disszidens család történetével, akik magukkal csempészték a fura táncot a tengerentúlra. Viszont ha a Kakukk és Hangár túl hosszúnak tűnt, akkor a Lopott ritmus-ra azt mondhatjuk, az alkotók részletesebben kibonthatták volna a sztori, akár többször tíz percnyi anyagal is - ennek nyilván financiális okai is voltak. Talán, ha hosszabb a film, még hatásosabban tudtak volna játszani a dokumentumfilm illúziójával, megvezetve a nézőket, még nagyobb teret hagyva Szecsanov és a Membrán kreativitásának.
