Utolsó találkozásunk emléke az a szelíd és zavarbaejtő, mindeneket megértő mosoly, és a hozzá tartozó tekintet. A szemembe nézel, és mégis mintha valahova túl, a messzeségbe látnál.
Reneszánsz festményekről ismerős arc, középkorú férfi, idejekorán őszbe fordult tincsek, kamaszos nézés, kimondatlan, cinkos tudások mosolya. Nem beszélünk sokat. De hallgatunk arról, amiről hallgatni érdemes.
Talán van valami búcsúzásféle is benne, mintha tudnád előre, ami majd lesz, de ezt nem gondoljuk komolyan sohasem, hiszen annyi minden van még, és már annyi minden van meg. Család, gyerekek, egy fél élet készen, szerteszórva a kincsek, képekben, szavakban, teremtményekben.
Csoda és Kósza, a két varázs ló, átköltöznek most a könyvekből sok kis lélekbe. És lesz belőlük valami más, szív és dobogás.
Verssor az utcazajban, Allegro, Alkotóház, családi archívok, hetvenes évek, Szigliget, ki az a szép nő ott bikiniben, fekete napszemüvegben? Utazások, történetek mozgóképekben, Ivo, egy gyermekfalu lázlapja, Ecseri tekercsek, egy hajdanvolt báró, Erdélyország sok szép vize, a halhatatlan kedves, anyáinknak írt leveleink, és Cantata Profana, a szarvassá vált fiak.
Szétosztottad nagylelkűen magadat. Varázsoltál töredékeidből egy teljességet, fél életedből egy egészet. Utazásodból megérkezést, örök várost, örök nyarat. Ahol "mindig süt a nap, és végre kánikula van, forró, mértéktelen nyár, amire mindig úgy vágytál."
Visszanézel, intesz, megint az a kamaszos mosoly, és most sem magadra, de másokra gondolsz. Szinte hallom ahogy mondod,
legyetek boldogok!
