Kern András: A Színművészeti Főiskolán a színész osztályba jártam, de mindig azt gondoltam, hogy majd átmegyek a rendezőkhöz. Verebessel írtunk is egy forgatókönyvet, amit majdnem megcsináltunk, de pont akkor disszidált Herskó János, a filmszak vezetője, aki a filmben és az osztály váltásban is segíteni tudott volna. Ráadásul négy évig egy olyan osztályba jártam, ahol nagyon szerettem a körülöttem lévőket. Nem bántam meg, hogy a színészi pályán ragadtam, de nem szűnt meg a gyerekkori filmes vágy sem, néha rám tör. Bár az utóbbi években nem csináltam filmet, 17 éve volt az utolsó, átlagban mégis 7-8 évente készítek valamilyen mozgóképet.
Filmhu: Miből fakad ez az indíttatásod? Elmesélni, megosztani valamit? Egy konkrét szerepet eljátszani? Vagy maga a forgatás?
K. A.: Ezek mind együtt. És ezen túl - egy kicsit fellengzősen fog hangzani -, úgy érzem, hogy van bennem olyan mondandó, ami szerintem filmvászonra, vagy televízió képernyőre való. Amelyet egy színészi alakításban, egy kabarétréfa, vagy egy dalszöveg megírásában nem tudok megfogalmazni. Vannak olyan ötleteim, amelyek kifejezetten filmjelenetnek, vagy film vázlatnak valók.
(fotó: Gál Bereniké / a film Facebook oldala)
Filmhu: Azt is lehet tudni rólad, hogy régóta szerettél volna orvost játszani. Miért?
K. A.: Tudom, hogy ez egy hülyeség, de fiatal korom óta mondogatom, hogy három foglalkozást szeretnék eljátszani: karmestert, orvost és pilótát. Még a pilóta hátra van. (A Sztracsatellában karmestert alakított, a Gondolj rám!-ban pedig orvost. - szerk.) Nem tudom mi ez a vonzalom, de szeretem az orvosokat, szeretem nézni, ahogy mozognak a kórházban, ahogy megfogják az embert, ahogy gondolkoznak. Nem idegen tőlem az a világ.
Ha valaki ideges a környezetemben, akkor meg szoktam fogni a kezét és mondom, hogy “most beadok neked egy Seduxen injekciót”, és el is játszom, hogy megszúrom.
Filmhu: Már Vámos Miklós novellájában is orvos volt a főhős? Mennyire változtattátok meg az eredeti történetet?
K. A.: Az alaphelyzet nem változott meg, de az összes többi körülményt átírtuk. Vámos fejében pont nem orvos volt a főhős, hanem tanár és a teniszezés volt a hobbija, míg Borlainak a zenélés. Fiatal korom óta közel áll hozzám Presserék Gondolj rám című száma, régóta el szerettem volna énekelni. Így jött az orvoszenekar ötlete, és hogy a főhős nem tudja jól elénekeli ezt a számot, csak majd a végén, akkor, amikor már mindentől meg van fosztva, már nincs semmije és senkije, csak ez a dal és halvány remény.
Filmhu: Több állandó munkatársaddal dolgoztál most is együtt. Eszenyi Enikő, Ragályi Elemér, Presser Gábor… Biztonságot jelent, fontos neked, hogy hozzád közelálló emberek vegyenek körül a forgatáson?
K. A.: Természetesen, de annyira fontos, hogy a minőség kárára menjen. Ha nem Eszenyi Enikőnek való lett volna a szerep, akkor nem ő játszotta volna. Szeretem az ő színészetét, ezért már eleve rá írtam a szerepet. Amikor elolvastam ezt a Vámos novellát, az ugrott be, hogy legyen ennek a fickónak egy olyan felesége, mint amilyen az Eszenyi Enikő. És azt is fontosnak tartottam, hogy ne Borlai generációja legyen, hanem hanem nála fiatalabb.
Ragályi jelenléte olyan természetes nekem a forgatáson, mint a víz. Még Sándor Palitól örököltem, sok filmjében dolgoztunk együtt, és biztonságot jelent nekem, hogy tudom, olyan lesz a kép, amilyennek elképzeltem. Presserrel meg nagyon jól tudunk veszekedni. Mindig mindenre azt mondja, hogy “nem lehet megcsinálni”, mire én azt válaszolom, hogy “de lehet”. Erre ő azzal jön, hogy “te egyáltalán nem tudod mit akarsz”, mire én, hogy “én tudom, de te nem érted, hogy mit mondok” és így dolgozunk szépen együtt.
Ragályi Elemérrel (fotó: Gál Bereniké / a film Facebook oldala)
Filmhu: Ismert színészek alakították a főbb karaktereket, Elek Ferenc, Cserna Antal, Papp János, Fesztbaum Béla, de az édesanyát és a lányt játszó színészekkel még nem találkozhattunk. Őket hogy találtad? Castingolós rendező vagy?
K. A.: Julira, a lányra egy óbudai gimnáziumban, az AKG-ban találtunk rá, aztán kiderült, hogy egészen kicsi korában már játszott Gárdos Péter Igazi Mikulás című filmjében. Az anyukát viszont sokáig kerestük, Magyarországon nem is találtuk. Bocsárdi László erdélyi rendező segített nekünk, és végül Marosvásárhelyen rátaláltunk Kovács András Ferenc költő édesanyjára, Elekes Emmára, aki régebben igazi színházi sztár volt, de húsz éve nem játszott sehol. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy tényleg ünnepelt híresség volt, a Gondolj rám előtt soha nem játszott filmben. Ez volt az első forgatása. Húsz éve nyugdíjas, kicsit nagyot hall, és nehezen tanult szöveget, szóva nem volt egyszerű, mégis ő volt a jó választás, remekül játszik.
Filmhu: Nem csak rendezted és írtad a filmet, de a főszerepet is te játszottad. Nem lehet egyszerű feladat az embernek magát rendezni. Visszanézted magad minden felvétel után? Vagy érzed, hogy milyen vagy?
K. A.: Érzem is a saját játékom, és persze vissza is szoktam nézni magam. Néha rám szólt a Ragályi, ha valami nem tetszett neki, és ott volt Balogh Zsolt is, aki televíziórendező, a Gondolj rám!-ban pedig az úgynevezett technikai rendező volt, és egy fajta kontroll tudott lenni. De mivel én írtam a karaktert és a jeleneteket is, nagyrészt tudtam, hogy mit hogyan szeretnék játszani.
Pressel Gáborral remekül tudnak vitatkozni (fotó: Gál Bereniké / a film Facebook oldala)
Filmhu: Ha kiszedjük a történetből a betegséget, akkor ez egy tipikus midlife crises sztori is lehetne. Gondoltál erre?
K. A.: Ez nem jutott eszembe. Őszintén szólva a betegség nélkül nem is izgatott volna a sztori, mert engem mindig a történetek érdekeltek. Azért jött nagyon jól Vámos Miklós története, mert van benne két-három olyan fordulat, ami egy filmbe elengedhetetlen. Jó ürügy volt arra a betegség, hogy sok minden másról is beszélhessünk. Nem mindenki szereti ezt benne, Verebes Pista például azt mondta, hogy ő ezt a filmet meg nem nézni, mert nem néz olyat, amiben rák van. Aztán mégis megnézte és azt mondta, hogy nagyon jó film, kár hogy benne van a rák.
Filmhu: Ahhoz képest, ahogy először elképzelted a filmet, milyen lett a végeredmény? Olyan, amilyennek szeretted volna?
K. A.: Olyasmi lett, de közben sok küldő hatás is ért. Például a Filmalap, a producer, Szekeres Dénes és a forgalmazó is nagyon kérte, hogy ez a film legyen humoros. Én eredetileg nem szerettem volna vicces filmet készíteni és szerintem nem is lett nagyon humoros, mert az anyag nem engedte magát. Ez a kérdés a plakátnál is előjött. Más lett, mint amit én szerettem volna, mert kérték, hogy mutassak be rajta, amire én csak hossza győzködés után voltam hajlandó. Erre kiderült, hogy nem rakhatjuk ki ezeket a plakátokat az utcára, mert túl trágár lett. Mostanra lett belőle kis “hírözön” - ez jó!
(fotó: Gál Bereniké / a film Facebook oldala)
Filmhu: Milyen volt a viszonyod a Filmalappal és az általuk kialakított új rendszerrel?
K. A.: Jó. Bár nekem egy kicsit lassú ez a szisztéma, én ennél türelmetlenebb vagyok. Az ügyintézések, a pályázat beadása, a döntésre való várakozás… Ezt a részét nem szerettem. De a forgatókönyv fejlesztést nagyon élveztem, okos dolgokat mondtak. A gyártásra pedig majdnem annyi pénzt adtak, mint amennyi kellett, csak pár nappal forgattam volna többet. A végén pedig nem akarták átvágni a már kész alkotást. Rokonszenvesen viselkedtek. Vajna is azt mondta a megtekintés után, hogy nagyon szép film, de ha több poén lenne benne, többen néznék meg.
Filmhu: Lenne olyan nézőszám, kritikai fogadtatás, vagy fesztiválszereplés, amivel elégedett lennél?
K. A.: Nem jó idők járnak most a mozizásra. Legalábbis a magyar filmek nézőszámai ezt mutatják. Bár valószínűleg hülyeség, de a korosztályommal folyton nosztalgiázunk, hogy gyerekkorunkban milyen fontos volt a mozi, hogy óriási dolog volt egy magyar filmszínészt, vagy forgató stábot látni az utcán. Egy filmrendező óriási alak volt, csak néztünk, amikor végigment piros pulóverben Makk Karcsi a Váci utcán. Amikor kijöttünk az iskolából, a leckeírás után rohantunk a moziba hétköznaponként is, hetente többször.
Most ez nem így van, persze. Annak örülnék leginkább, ha a Gondolj rám! sok néző lelkét táláná el.
