Új fikciós filmek közül már csak egyet láttunk, az A Fantastic Woman-t Sebastion Leliótól, ami Berlinben versenyzett, itt pedig a korábbi TIFF-nyertesek új munkáit felvonultató Usual Suspects (Szokásos gyanúsítottak, nem ám Közönséges bűnözők, mint a kultfilm magyar címe) szekcióban vetítették (a chilei direktor 2007-ben nyert a La Sagrada Famíliával). A film a legjobb forgatókönyv díját kapta a Berlinálén, megérdemelten: Lelio nem dialógokkal, hanem természetesnek ható szituációkkal mesél, hősével könnyű azonosulni, mivel felborul az élete (meghal a pasija) és határozott célja van, amiben jópáran próbálják gátolni (a transz nőt a férfi családja nem akarja a temetés közelében látni, de ehhez neki is van egy-két szava). Átélhető és merész film, de persze nehéz vitatni, hogy a zsűri inkább a Testről és lélekrőlnek adta az Arany Medvét, annak ellenére, hogy abban kevesebb a politika - Enyedi filmjeinek főhősei nagyobb utat járnak be, mint a film elejétől végéig "fantasztikus nő".
Ulrich Seidl személyesen konferálta fel a Safarit, bár mi akkor épp a zárógálán ültünk, de a filmet láttuk már korábban, és idehaza moziforgalmazásba is került. A doksi éppúgy a No Limit (Határok nélkül) szekcióba került, mint legutóbb Seidl előző filmje, A pincében. Ez valóban nem mindennapi dokumentumfilm: többek között egy zebra és egy zsiráf megnyúzását, illetve utóbbi haláltusáját mutatják benne hosszú percekig, de mindez feleannyira sem sokkoló, mint a meginterjúvolt osztrák és német vadászok önigazoló életfilozófiája, ahogy fotóztatják magukat a lelőtt állatok mellett, vagy ujjonganak és gratulálnak egymásnak a sikeres találat után. Nem volt kevésbé bevállalós a fesztivál a retrospektív szekciók területén se: miután 35-ösről, bájosan kattogó géppel levetítették a Melville-retrospektív keretén belül a Bob nagyban játszik című, sajnos rosszul öregedett heist klasszikust, megtelt az Uránia nézőtere, az átlagéletkor a felére csökkent, és elindult a The Devil in Miss Jones című hardcore művészpornó, ami 1974-ben debütált, de alaposan megtizedelte közönségét, akik aligha számítottak rá, hogy a pornófilmes szekció esetében a Viva Erotica név erős eufemizmus volt.
A fesztivál életműdíjasa, Alain Delon egy hotel előadótermében állt a sajtó rendelkezésére háromnegyed óra erejéig. Kérdezték mindenféléről, voltak bűnrossz bulvárkérdések is a román sajtó képviselőitől, bár ezekből legalább az kiderült, hogy Delonnak a szokásosnál nagyobb kultusza van Romániában, egy zakótípust is elneveztek róla, popsláger is készült a nevével a refrénben (amit aztán találóan lejátszottak a zárógálán). "A szamuráj" maga is beszélt arról, hogy senki nem lehet odahaza próféta, őt például sokkan jobban tisztelik Romániában vagy akár Japánban, mint otthon. Amikor megkérdezték, miért készít szökőévente filmeket, azt mondta, hogy minden érdekes rendező kihalt, kivéve Polanskit és Bessont (előbbi alapján csak a franciákra gondolt, utóbbinak pedig alighanem nem látta az újabb filmjeit).
Többször hangsúlyozta, hogy nem meleg ("még!"), bár állítása szerint humorizált, mivel erről senki nem kérdezte. Egy kicsit politizálni is hajlandó volt: kiderült, hogy nem kedveli az új francia elnököt, szerinte markánsabban kellene megoldani Európa problémáit (és pisztolygyűjteménye is van!). A kezdő színészeknek nemes egyszerűséggel azt tanácsolta, hogy ne színészkedjenek: a legjobb tanács, amit valaha rendezőtől kapott, az volt, hogy ne játsszon, legyen természetes. Művészetét elsősorban a nők formálták, akikbe épp szerelmes volt, és akiknek ezért tetszeni akart. Mesélt arról is, hogy olvashatjuk majd a memoárját, amit elsősorban a gyerekei kedvéért ír, akik már csak az őszülő halántékú Alain Delont ismerhették. Cannes-ba már nem jár, szerinte túl "amerikai" lett.
Ami pedig a TIFF-et illeti: noha vannak még gyermekbetegségei a tinédzserkorú fesztiválnak, például a túl sok díj a zárógálán, a fesztivál évről évre jobb, és a magyarországi kollégáiknak is bőven van mit tanulnia Tudor Giurgiuéktól.
