Mindkét filmnek másban rejlik az erőssége: Sven Taddicken filmje (Original Bliss), mint címe is elárulja, a boldogság természetét kutatja, innentől kezdve a témája izgalmasabb és ambiciózusabb nem is lehetne, ugyanakkor megvalósítása lehetne drámaibb is. Ezzel szemben az izlandi film koncepciója nehezebben kelt fel érdeklődést, viszont a végeredmény mégis leköt: Gudmundur Gudmundsson mozija őszintébb nem is lehetne, nem csak az Isten háta mögött halászfalu lakóinak életét mutatja be kendőzetlenül, de olyan kínos és mókás pillanatokban mutatja hőseit, amiről mindenkinek eszébe juthat saját felnőtté válása.
Egy házaspár, a német Simon Gross és a grúz Nana Ekvtimishvili munkája a versenyprogramban lévő My Happy Family, ami akár az Original Bliss-szel is összevethető lenne, mivel mindkét film főhőse egy megcsömörlött, kihűlt házasságban élő ötvenes családanya (noha izgalmasabbak annál, hogy csak a háziasszonylét nyomoráról beszéljenek), de a német-grúz-francia versenyfilm párdarabja inkább mégis a Szupernóva szekcióban lévő, cseh-szlovák The Teacher, mivel mindkettő kvázi román újhullámos film, amit nem románok rendeztek (noha előbbi operatőre, Tudor Panduru román származású). A román újhullám sikereit példázza, hogy megjelentek a másolatok is, amiket általában egy román operatőrrel hivatkoznak le az alkotók, elég a lengyel Tomasz Wasilewski Egyesült szerelmes államok (United States of Love) című filmjére gondolni, amit Oleg Mutu (4 hónap, 3 hét, 2 nap) fényképezett.
A My Happy Family és a The Teacher is sokszereplős kamaradarab, benne rengeteg parázs vitával: a The Teacher címe, a 12 dühös ember után szabadon az is lehetne, hogy “20 dühös szülő”. Jan Hrebejk filmje az átkosban játszódik, ahol egy középsulis tanár olyan szinten visszaél hatalmával, hogy a jobb jegyért cserébe csicskáztatni kezdi diákjait, sőt még egyes szülőket is – akik pedig szembeszállnak vele, azok gyerekeinek tanulmányi eredményei garantáltan leromlanak. Az igazgató szülőit hív össze a tanár háta mögött, de annak hívei többen vannak, mint a panaszosok. A My Happy Family pedig leginkább a Sieranevadára hasonlít, mert egyszerre intenzív dráma és vígjáték, tele vicces szituációkkal: három generáció él együtt, a középkorú anya ötvenkettedik születésnapján pláne megtelik a ház, a nő viszont ezt a pillanatot választja arra, hogy bejelentse – elege van, nyugalmat szeretne, kivett egy albérletet és elköltözik. Megértésre hiába vár népes rokonságától, lassan, de biztosan viszont helyreáll az élete.
TIFF-es tartózkodásunk félidejéhez érve megnéztünk egy román alkotást is, bár nem egy hagyományos mozit, hanem a Árnyak (Umbre) című helyi HBO-sorozat második évadának első részét. Ez a románok Aranyélete: licensz alapján indult, de aztán túlfejlődött az eredeti formátumon. Az Umbre a román újhullám lassú tempóját, naturalizmusát és társadalomkritikáját ötvözi a nyugati sorozatok fordulatos narratívájával, a Kutyák című filmjével Cannes-ba is kijutó Bogdan Mirica írta-rendezte évadnyitó pedig még az Aranyéletnél is magasabb színvonalat képvisel. Az előző évad úgy ért véget, hogy a verőember főhős (kábé a román Miklósi Attila) lánya és a helyi maffiavezér (az ottaniak Hollósa) fia összejöttek, az új rész pedig az esküvőt ábrázolja hosszú beállításokban, szinte real time-ban. A Trónok harca óta divattá váltak a real time epizódok, de ilyet még nem láttunk: az epizód olyan lassú, hogy már az is feszültséget teremt, hogy miért mutatják ilyen részletesen a mennyegzőt, és persze végül valóban egy Vörös Esküvőbe fordul az ünneplés. A 60 perces rész ráérős, de sosem unalmas, tele van Tarantinót idézően elnyújtott, de egyben frenetikusan vicces jelenetekkel – van még hová fejlődni az Aranyélet csapatának.
Borítókép: Gudmundur Gudmundsson - Nehéz szívvel
