Hogyan jellemeznéd néhány szóval Máté Borival közös filmeteket, a The Rub-ot?
A Hamlet egy olyan filmfeldolgozásaként definiálnám, ami a Shakespeare adaptációk absztraktabb ágához tartozik.
Kiterjedt ágazatról van szó?
Lapozgattam már olyan könyvet, ami kizárólag a Hamlet alternatív adaptációiról szól, táncelőadásoktól az avantgárd színházig bőven meg lehet velük tölteni egy kötetet. A filmes feldolgozások közül viszont csak a klasszikusokat ismerem, Laurence Olivier, Franco Zefirelli és Kenneth Branagh verzióját, de biztos vagyok benne, hogy készült már undergroundabb változat is.
Miért pont a Hamletre esett a választásod?
Két dolog ért össze ebben a filmben. Már korábban is dolgoztam celluloid szalagok megmunkálásával, és úgy éreztem, hogy rejlenek még ebben a technikában kiaknázatlan lehetőségek. A másik ok Shakespeare volt, mivel gyerekkorom óta nagy Shakespeare-rajongó vagyok. Korábban leginkább csak olvasgattam a műveit, de az utóbbi egy-két évben nagyon sok darabot megnéztem színházban is, filmváltozatok tekintetében pedig a Kenneth Branagh-féle Sok hűhó semmiért a legmeghatározóbb számomra.
Lichter Péter-Máté Bori: The Rub
Mi fogott meg ennyire a műveiben?
Shakespeare azért is áll közel hozzám, mert elképesztően plasztikusan keveredik nála a magas művészet a tömegkultúrával. Poétikus szövegeiben olyan elemek és zsánerek jelennek meg, amik mára még a hollywoodi filmek szövetrendszerébe is beépültek. A magas- és a tömegkultúrát én nem is szeretem szétválasztani, ő pedig már négyszáz évvel ezelőtt átvágta a kommersz-művészi vita gordiuszi csomóját.
Ezért indul a film nagy amerikai stúdiók logóival?
Nagyon erős a kísértés a játszadozásra, amikor az ember megfog egy celluloid szalagot és így a kezében tarthatja azokat a logókat és képeket, amikkel felnőtt. Nekünk, akik az ezredfordulón kezdtünk el filmkészítéssel foglalkozni, ez szokatlan, az 50-60 éves korosztálynak viszont nyilván abban rejlik az újdonság, hogy minden digitalizálva van. A filmben végighúzódik ez a fajta önreflektív játék a mozival. Persze, ez a kísérleti filmek 99 százalékáról elmondható, hiszen ha egy film nem a megszokott formát használja, azzal már áttételesen a saját filmszerűségére reflektál.
Honnan származott az alapanyag?
Nagyrészt trailerek voltak, de akadt egy-két mozis kópia is, amiket a Filmarchívumból selejteztek ki.
Hogyan dolgoztátok meg a szalagokat?
Elsősorban anyagroncsolási technikákat alkalmaztunk. A celluloidot a megőrzésen kívül lényegében csak roncsolni lehet. Elég hozzá, ha egy porszemet ráteszel, az máris roncsolásnak számít. Mi pedig nem csak egy porszemet tettünk rá, hanem elástuk a föld alá, és mivel a film szerves nyersanyag, egy idő után bomlásnak indul.
Fotó: Lichter Péter
Mennyi idő kell a bomláshoz?
Nyáron gyorsan működik, nagyjából tíz nap is elég, főleg akkor, ha egyszerre van meleg és nedves idő. Volt olyan is, hogy gyümölcsökkel és tejjel összekeverve szemeteszsákokban rohasztottuk. A celluloid szalag emulziós felületének rohadása olyan absztrakt formákat eredményez, amilyeneket másképp nem lehet előállítani, még digitálisan sem.
Volt olyan szalag, ami annyira szétroncsolódott, hogy végül be sem kerülhetett a filmbe?
Nem volt ilyen. Bármit be lehet fotózni, ha a film nem veszítette el a sík felületét. Csak égetni nem szabad.
Hogyan készült el maga a film?
A 35 mm-es szalagokat kockánként befotóztuk egy digitális fényképezőgéppel, ehhez egy negyven éves, fotónegatívok másolására készült optikát használtunk. Duplikátor optikának hívják, amit közgyűrűvel egy digitális gépre is rá lehet tenni. Olyan, mint egy rövid cső, aminek a végén van egy sín, ebbe lehet rakni a szalagot. Azt pedig, amikor a filmben több kép is látható egymás mellett, úgy értük el, hogy a 35 mm-s filmre három Super 8-as szalagot ragasztottunk.
Mennyi idő alatt hoztátok ezt létre?
Az alapötlet már két éve megfogalmazódott, de akkor még az előző filmemen, a Fagyott májuson dolgoztam. A The Rub tényleges elkészítése kevesebb volt egy évnél, februártól decemberig tartott.
The Rub: Újrahasznosított kísérleti moziban Hajdu Szabolcs forgatja a szavakat
Lichter Péter és Máté Bori a szó legszűkebb és legtágabb értelmében újrahasznosítanak. A rendezőpáros továbbra is lelkesen roncsolja, karcolja, firkálja, ássa el és vagdossa össze kedvenc filmjeit, családi archívokat, oktatófilmeket és bármilyen más celluloidot, ami a kezük ügyébe kerül, hogy aztán a saját ötleteik és ösztöneik szerint újraegyesítsék őket...TOVÁBB
Hamlet hangját Hajdu Szabolcs adja a filmben. Miért őt kértétek fel?
Egyrészt Hajdu Szabolcs teljesen sallangmentes színészi játékot hoz. A Cassavetes-filmekből, illetve a román újhullámból is ismert színjátszást követi, ami már az Ernelláékban is nagyon jól működött. Ez azért volt fontos, mert nem színpadi játékot, hanem narrációt akartam, amiben számomra nagyon zavaróan hatott volna a színpadiasság. A másik ok az volt, hogy Hajdu egyszerre színész és rendező is, ami passzol Hamlet szerepéhez, hiszen a darabon belül egyrészt megjátszik valamit, másrészt megrendezi a Patkányfogót.
Honnan jött a cím?
A híres monológból. A „Lenni, vagy nem lenni” egyik részlete, amikor Hamlet azt mondja a második vagy harmadik strófa végén, hogy „ez a bökkenő”, a bökkenő pedig angolul 'rub', ami beépült a köznyelvbe. Aaron Khandros, az amerikai producerünk találta ki, hogy ezt használjuk, mert egyszerre utal a monológra és a film elkészítésének módjára.
Kísérleti filmesként gyakran kapsz kérdéseket arról, hogy mi mit szimbolizál a munkáidban?
Szerencsére nem szoktak ilyenről kérdezni. Én nem hiszek abban, hogy egy film úgy működik, hogy bele van zárva egy titkos üzenet, amit majd megfejthet a néző. A művészet nem kincskeresés. Engem sem érdekelnek azok a filmek, amikben van egy rejtett üzenet, amit ki kell hámozni. Az összes filmem meglehetősen paraszti egyszerűségű, ami a The Rub-ra többszörösen igaz, tulajdonképpen ez az eddigi legkommerszebb munkám. Ha megfejtésről kérdeznének, akkor azt mondanám, hogy nincs, mert eleve nem is volt feladvány.
