Sepsi bemelegítő kérdése az volt, hogy ki milyen sorozatot néz éppen. A legnépszerűbbnek a Trónok harca és a Breaking Bad spinoff-ja, a Better Call Saul bizonyult, bár utóbbinak többen is vegyes érzésekkel szavaztak bizalmat. Krusovszky a Kártyavár (House of Cards) új évadában csalódott, Kolozsi pedig a The Walking Dead-ben, és a Trónok harca-féle fantasy-t sem kedveli. Tasnádi HBO-s íróként a Bakelitet nézi. Aki arra számított, hogy az HBO Magyarország írója nem mer majd rosszat mondani a csatorna saját gyártású külföldi produkcióiról és unalmas diplomatikussággal nyilatkozik majd, az tévedett, bár többnyire ellentmondásosabb sorozatok kerültek szóba, amik botrányokat kavartak vagy vegyes kritikákat kaptak.
Ami próza és sorozat kapcsolatát illeti, Tasnádi a tévészériák egyik őseként emlegette a Háború és békét, ami gyakorlatilag számos összefüggő (kis)regényből áll, melyeket öt év alatt jelentetett meg Tolsztoj, mintha csak egy ötévados sorozatot írt volna. Kolozsi rámutatott, hogy a mai tévésorozatok cselekményei gyakran antik drámákat idéznek, a XIX. századi romantikus irodalom nagyregényei közül sok pedig folytatásos formában jelent meg folyóiratok hasábjain. Dickens több részletben megjelent regényei például olyan népszerûek voltak, hogy az anekdota szerint egyik még morbid tragédiát is okozott. Amerikai Dickens-rajongók serege verődött össze egy kikötõben, várva az angol hajót, amely az Ódon ritkaságok boltjának utolsó részét hozta. A Dickens-fanok tülekedtek, megrohamozták a hajót, és néhányan a tengerbe estek. Ott fulladtak meg.
Sepsi szerint a minőségi heti tévészériák a ‘80-as évek óta töretlenül erősödnek, és napjainkban már sokak szerint kifulladóban van a sorozatláz, mivel egyre több adaptáció készül, alapuljon regényen (Trónok harca), képregényen (The Walking Dead) vagy legyen akár remake vagy spinoff (Fargo). Krusovszky, Kolozsi és Tasnádi nem értettek egyet: utóbbi a Fargót dicsérte, aminek mindkét évadát végignézte. Magyarországon szerinte csak most kezdődik a sorozatláz és nő az igény a lokális tartalmakra, amire az Aranyélet pozitív fogadtatását hozta példaként.
Kolozsi szerint messze még a csúcs: felidézte a Hollywoodland című filmet, ami arra világított rá, hogy a ‘80-as évekig Amerikában hallatlanul ciki volt egy színésznek sorozatban szerepelni. Szerinte nem is a Twin Peaks hozott áttörést a sorozatok felnőtté válásában, hanem a mindig bőbeszédű Aaron Sorkin (Az elnök emberei, Híradósok). Mindaddig alacsonyabb intelligenciájú nézőkhöz igazították a sorozatok stílusát és cselekményszövését, de napjainkra a karakterek egyre ritkábban mondják ki, hogy mit gondolnak, a szájbarágást felváltották az életszerű szituációk és a banális csevegések, ahol a közönségnek kell kitalálnia a subtext-et, azaz a karakterek valódi motivációit, a jelenet valódi szerepét a történetfolyamban. A minőségi sorozatok egyre több agymunkát igényelnek a nézőktől. Árnyaltabb karakterek és antihősök jelentek meg a korábbi übermensch-ek helyett.
A darálás jelensége kapcsán (amikor valaki egyhuzamban nézi meg egy heti sorozat teljes évadát), Kolozsi felvetette, hogy a Sátántangó is beillik egy maratoni módon vetített minisorozatnak. Tasnádi szerint az eleve darálásra szánt, azaz nem hetente sugárzott, hanem pl. a Netflixen egyszerre bemutatott évadoknak köszönhetően eltűnőben van az epizódzáró cliffhanger és az előző részekben történt események szájbarágós felidézése. A darálás nézői habitusként kezdődött, amire felfigyeltek a gyártó cégek és igazodtak hozzá: Tasnádi ennek kapcsán arról beszélt, hogy a sorozatok interaktívabbak, mint a regények, nem csak az írócsapat szól bele a történetbe, de közvetve (pl. netes kommenteken keresztül) a közönség is. Az írók figyelnek a közönség visszajelzéseire, a néző tehát íratja is a kedvenc sorozatát.
Hozzátette, hogy a XVIII.-XIX. században a regényeket nézték le annyira, mint az utóbbi évtizedekben a sorozatokat. Sepsi szerint a szériákat mindig is alábecsülték, mert a közönségszerzés érdekében régóta bevett szokás sorozatgyártásra átállni, legyen szó akár a képregényfolyamok vagy a mozis franchise-ok megjelenéséről. Krusovszky szerint is fejlődnek a sorozatok a darálás jelenségének köszönhetően, mivel az alkotóknak nem kell időről időre újra bemutatni a karaktereket a nézőnek az egyes epizódokban vagy évadokban. Szerinte a minisorozatok és az évadonként külün-külön történetet mesélő antológiák is tágítják a sorozatírás határait, mivel a szappanoperákkal ellentétben ezeket nem kell tudni folytatni akár a végtelenségig.
Tasnádi az Aranyélet kapcsán elárult néhány műhelytitkot is a sorozatírásról: szerinte a lehető legtapasztaltabb és legokosabb nézővel kell számolni, viszont nem szabad beteljesíteni az elvárásait, meg kell tudni lepni. Az Aranyélet fejlesztése során odafigyeltek arra, hogy ne a dramaturgiailag legkerekebb fináléra fusson ki a sorozat. Járatlan utakat kell keresni. Szerinte a klisék és a sablonok az író legjobb barátai, mert elvárásokat lehet velük teremteni, és aztán ellenük menni. Szerinte az életszerű szituációk valójában mind klisések, így aztán nem szabad ódzkodni a sablonoktól. Nem a téma a lényeg, hanem a kidolgozása.
Sepsi szerint a sorozatok magaskultúrába való felemelkedésében szerepet játszik a szerzőkultusz is, és Tasnádi válaszából kiderült, hogy az HBO ebben is élen járt. Szerinte a sorozatok színterén meglepően nagy alkotói szabadságot nyerhetnek azok az írók, akik hajlandóak szexet és erőszakot tenni a cselekménybe. Úgy véli, manapság a sorozatok túlzsúfolt szcénáján nem a minél szélesebb közönség kiszolgálásával lehet sikert aratni, hanem a rétegeknek szóló történetekkel, témákkal és műfajokkal, mivel csak az egyediség nem vész el a mai mainstream tévészériák folyamában. Azt már csak e sorok írója kockáztatja meg, hogy az Aranyélet is azért lehetett olyan sikeres, mert lokális, magyar problémákat tárgyal.
Tasnádi szerint Magyarországon elsősorban kortárs környezetben játszódó, realista saját gyártású sorozatoknak van jövője, mert a kosztümös és a fantasy műfajok megfizethetetlenül drágák. Számára a tévészériák maximális élettartama hat évad, mert a sorozatírókban belső fokozási kényszer munkál, a növekvő nézői elvárásokhoz igazodva mindig rá kell tenniük egy lapáttal az addigiakra, és hat évad után a legjobb széria is trash-be fordul (a Lost - Eltűnteket hozta fel példának). Nála ideális esetben a pilot epizódban szerződés köttetik a közönség és az alkotók között, a készítők határokat fektetnek le, és a szabályokat hiba később áthágni, hat évad környékén ez pedig gyakran megtörténik.
Bár ez nem hangzott el a beszélgetésen, de már csak azért is nagy ötlet volt próza és tévésorozatok kapcsolatáról rendezni kerekasztal-beszélgetést filmes érdeklődésű írók részvételével, mert a forgatókönyvírók felségterülete elsősorban a tévésorozatok világa, mivel ott a rendezők csupán bérmunkások, és minden azon múlik, tudnak-e elég minőségi tartalmat kigondolni az írók (cselekmény formájában). Ezzel szemben egy mozifilm sikere sokkal inkább a producer és a rendező képességein múlik, mozivászonra ugyanis sajátos hangulat és grandiózus képi világ illik, míg kis képernyőn a tartalom fontosabb, mint a forma.
Fotók: MCC
