Stalter Judit: „Semmi nem működött bejáratott módon"

Stalter Judit: Nem egyszerű feladat, bár öt év egy „nagyobb lélegzetű” játékfilm esetében nem számít olyan soknak. A forgatókönyv-fejlesztés két évig tartott, az előkészítési folyamat minimum egy év volt. Nagyon fontos volt, hogy megtaláljuk azokat a főszereplőket, akikkel ezt a filmet meg lehet csinálni. Legalább egy évig kerestük Fenyvesi Zolit, ezért a legeleje ebből a szempontból rizikós vállalás volt, és Tilla a legvégsőkig ragaszkodott ahhoz, hogy igazi kerekesszékesek és mozgássérültek játszanak a filmben. Ezt produceri oldalról, gyártási szemszögből rendesen át kellett gondolni, hiszen a forgatás egy profi színésznek is 12 órás folyamatos megterhelés, és nem csak fizikailag, hanem szellemileg, érzelmileg, minden szempontból extatikus állapotot jelent.  

Nekem az a szerencsém, hogy sokat forgattam már amatőr szereplőkkel és elsőfilmes rendezőkkel is, tehát ez a fajta könnyedség és az amatőrök integrálása a „csapatba” a „családba” nem bizonyult problémának. De ehhez hozzátartozott, hogy Thuróczy Szabolcs a kezdetektől benne volt a fejlesztésben, Tilla már eleve rá írta a forgatókönyvet, és rengeteg próba előzte meg a forgatást, amint Fenyvesi Zoli mellé harmadikként Fekete Ádám is csatlakozott.

De semmi nem működött bejáratott módon ebben a filmben, a Filmalap is akkor indult, külföldről is próbáltunk koproducereket szerezni, de hiába jártuk körbe a fél világot, nem sikerült (mint ahogy a Saulnál sem, végül mindkét projektet túl rizikósnak tartották papíron a külföldi finanszírozók. Nem voltak neves rendezők még akkor, az amatőr szereplők és a kisérleti jelleg mindkét esetben kockázatosnak bizonyult.). A vágás is eltartott egy darabig, de végül is a forgatás után másfél évvel bemutatjuk a filmet. Januárban is megtehettük volna, de fesztivál visszajelzésekre vártunk. Erről többet most nem lehet mondani, de nem véletlen, hogy a tavaszi szezonban indítjuk.  

(fotó: Laokoon Filmgroup)

Filmhu: Ott voltál Tilla korábbi filmjeinél is koproducerként, gondolom, majdhogynem evidens volt, hogy újra együtt dolgozzatok, a Tiszta szívvel-be mikor kapcsolódtál be?

S.J.: A Csicska után Tilla elhatározta, hogy én leszek a producere, de azért eltartott egy darabig, amíg kiharcoltam magamnak ezt a lehetőséget, ő meg engem választott. A Tiszta szívvel esetében már a leges-legelső pillanattól kezdve együtt beszéltük meg a szinopszist. Thuróczy Szabolcs fantasztikus alkotótársunk, a forgatókönyv első olvasatait ugyanúgy megkapta mint én, és később ő is nagyon élvezte, hogy a fiúkból bandát lehetett gyúrni.

Filmhu: Hogyan tudtad összeegyeztetni ezt a filmet, az összes többi munkáddal, például az Aranyélet 8 epizódjával?

S.J.: Nem bírnám ki, hogy csak egy dologgal teljen el ennyi idő, annál jóval aktívabb az életem, a cégünk, és sajnos Magyarország sem az a hely egyelőre, ahol egy ilyen filmből éveken át meg lehet élni. De Tilla még nálam is jobban pörög. Közben az is igaz, hogy most érik be az a folyamat, amit nagyon keményen építgettem éveken át: egyszerre mindennek lett valamilyen eredménye a szervizmunkákban, az HBO sorozatban, a játékfilmben, a dokumentumfilmben. Őrültség lenne bármelyikre is nemet mondani. De ameddig nem megy a minőség rovására, és csak egyszerűen nagyon nehéz, addig úgy gondolom, hogy muszáj többet vállalnom. De már nem tudok fizikailag is ott lenni reggeltől estig minden forgatáson, már nem vállalok line producerséget, mégis nagyon nehéz elengedni, hogy mibe folyok bele és mibe nem.

(fotó: Laokoon Filmgroup)

Filmhu: Ti gyártottátok és te voltál a producere a több hétig Magyarországon forgatott Spanyolország királynője (La Reina de España) című vígjátéknak, gondolom ott „mindenbe belefolytál”.

S.J.: Életünk legnagyobb szervizmunkája jött be ezzel a filmmel, az Oscar-díjas Fernando Trueba rendezte, Penélope Cruz volt a főszereplő, de számos egyéb, komoly név volt benne, nem tehettem meg, hogy nem vagyok jelen napi 24 órában. Bár hirtelen jött az egész, mégis hosszabb építkezés eredménye, egy osztályugrást jelentett nekünk, mert akkora film volt, akkora költségvetéssel. De közben azért elmentünk Los Angelesbe átvenni az Oscar-díjat. 

Filmhu: Közrejátszott ebben, hogy pár évvel ezelőtt külföldre utaztál tanulni és elvégezted a MegaPlus Media Business producer-képző iskolát?

S.J.: Igen, 2010-ben jártam ebbe posztgraduális spanyol produceri iskolába, és 2012 óta készítünk spanyol szervizmunkákat. Az MMKA bezárása után, amikor nem lehetett tudni, hogy mi lesz, úgy határoztunk a cégben, hogy külföld felé nyitunk. Arra gondoltunk, hogy nézzünk körül Európában, tanuljuk meg, hogy kell ott csinálni, gyűjtsünk össze telefonszámokat, aztán valami csak lesz. Spanyolországból még fél évre elmentem Londonba szakmai gyakorlatra, ahol szintén egy gyártó cégben dolgoztam asszisztensként. Ami egyfelől nagy visszalépést jelentett akkor nekem, de mégis ki kellett bírni, másfelől ott is nagyon sokat tanultam. Amikor visszajöttem Gáborék (Sipos Gábor, Rajna Gábor – a szerk.) bevettek a cégbe, azóta meg nem kérdés, hogy együtt megyünk tovább. Azt ők is tudták, hogy nekik az csak jó lehet, ha elengednek tanulni.

(fotó: Laokoon Filmgroup)

Filmhu: Ezek szerint te akartál menni és nem a cég küldött.

S.J.: Én akartam elmenni, ráadásul nagyon magas volt a tandíj, nem a szüleim fizették ki, nem is a cég, hanem én magam. Ráadásul egy uniós országban finanszírozni egy évet, úgy, hogy nincs bevételed csak kiadásod - ezeket a megpróbáltatásokat én választottam magamnak. Nehéz volt Londonban egy zsebkendőnyi szobában lesni, hogy mit akarhat a főnököm, miközben már réges-rég csinálhattam volna itthon a saját ügyeimet, mégis valamiért sok mindent adott nekem. De akkor már pontosan tudtam, hogy vissza akarok jönni és itthon dolgozni.

Filmhu: Milyen volt belelátni a nemzetközi filmes viszonyokba kelet-európaiként?

S.J.: Én voltam az egyetlen kelet-európai az iskolában, és amikor a nyugati világ legkomolyabb szakemberei előadták nekünk, hogy megy ez feléjük, hogy működik a forgalmazás, a bevételek, a befektetők és így tovább, borzasztó volt meghallgatni és kibírni is, hiszen azt gondoltam, hogy soha életemben nem leszek még a közelükben sem.

Az iskola igazgatónője, egy francia dokumentumfilmes producernő, Christine Camdessus bírt engem, mindig azt mondta, hogy pont időben vagyok, és két lehetőségem van: vagy azonnal szedem a sátorfámat és elutazom egy olyan városba ahol dübörög a filmbiznisz és beállok egy óriási sor végére, vagy hazamegyek és összeszorított foggal a magyar sor legelejére állok, ahonnan már tárgyalóképes partnerként várnak vissza.

Ez fontos volt, mert egy ideig azért mégiscsak megkísértett, hogy elmenjek. Spanyolországban nagyon jól éreztem magamat, a berlini kapcsolatok is kiválóan működnek. De nagyon sajnáltam volna elengedni az itthoni kapcsolati hálómat, és Gáborékkal a Laokoon-t, nem beszélve a barátaimról, a családomról, a kutyámról.

(fotó: Laokoon Filmgroup)

Filmhu: Nagyon komoly tíz év volt már akkor is előtted, ha csak Fliegauf Bencével történő találkozásod említem.

S.J.: Igen, ha a legelső filmem nem a Berlinalén robban (a Rengeteg – r: Fliegauf Bence, 2003 – a szerk.) az egyik legjobb díjjal, akkor lehet, hogy másképp alakul, de mindig irigyeltem azokat akik egyetem után egy hátizsákkal bejárták a fél világot. Én egy pokolian türelmetlen fajta vagyok, ami egyfelől rossz, másfelől nagyon nyomja előre az embert, és pont ezért nem volt korábban időm külföldre menni tanulni. Pedig nagyon szerettem volna egy kicsit máshogy látni a világot, elmenni, hogy jó legyen visszajönni. Ezért pályáztam ebbe az iskolába, Gáborék tudta nélkül, az esélytelenek nyugalmával próbáltam meg.

Filmhu: Közben beindultak itthon a Saul előkészületei is. Részt vettél benne?

S.J.: A Saulban Gáborék voltak benne. Mire elindult a Filmalap, három olyan versenyképes projektünk volt, ami az európai sztenderdeknek megfelelően lett összeállítva. A Saul fia, a Tiszta szívvel, és a Halottlátó, Bogdán Árpád filmje, ami végül nem jött össze. Egészen minimálisan vettünk részt egymás filmjeiben, persze elolvastuk a forgatókönyveket, és együtt hoztuk meg a döntéseket.

Filmhu: Hozzátok akár egy vadidegen is bekopoghat egy forgatókönyvvel?

S.J.: Éppen ma olyasmi történt, mint még soha. Jött egy csomag, egy forgatókönyv volt benne és semmi más információ. A borítékon nem volt feladó, nem volt benne levél, vagy név, semmi kontakt. Biztos, hogy bele fogok olvasni, mert felkeltette az érdeklődésemet. De hogy ki ez, mi ez, hogy tudjuk majd utolérni, fogalmam sincs. Ez elég érdekes, ennek örülök.

(fotó: Laokoon Filmgroup)

Filmhu: A spanyol szervizmunka előtt milyen nagy munkák találtak meg?

S.J.: A nagy spanyol film most fejeződött be, tavaly nyáron az Aranyéletből 8 résznek voltam a producere. Amikor megnyertük a pályázatot, az HBO-ban elém tettek egy táblázatot, és napra pontosan egy évre előre beosztották, hogy mi fog történni. Nyilván tudtuk, hogy 8x1 órát nem nagyon lehet máshogy megoldani, az mégiscsak 4 játékfilm tulajdonképpen, 120 fős stábbal, rengeteg helyszínen. Ekkor kezdtem Fodor Judit kolléganőmet is minél több mindenbe bevonni, végül megtanultunk egy nagyon hatékony struktúrában dolgozni, ráadásul ennek az előnyeit át tudom ültetni más munkákba is. Ehhez természetesen kell egy stáb, már lassan 8 fős az állandó gyártási csapatunk.

Filmhu: Mennyiben segít az, hogy gyártásvezetőként kezdted a pályád?

S.J.: Nagyon sokat. Tudom, hogy mit jelent, ha valami baj van, sokszor azt is észre veszem, hogy hol lehetne baj, a költségvetést is viszonylag biztonsággal kezelem. Az első tíz év nagyon sok gyakorlatot adott és ad a mai napig. Meg az is, hogy szeretek forgatni, imádom ezt a nyüzsgést, ezt az adrenalint, sokáig tényleg az volt, hogy nem bírtam ki,  és hajnali négykor kimentem a forgatásra, pedig senki nem kérte, és néztem ahogy leállnak a teherautók és a buszok. Azért beletelik egy időbe, amíg az ember átáll, és mindezt elengedi. Ez fontos bizalmi kérdés is. Mostanra lett egy olyan csapatom, hogy bárhogy lehet strukturálni őket és jól tudnak egymással működni.

Filmhu: Ha választanod kellene, melyik műfaj áll legközelebb hozzád?

S.J.: Van egy műfaj, amit egy ideje sajnos elhanyagoltam: a dokumentumfilm, pedig nagyon szeretem. Nézni is meg csinálni is. Nézni egyre jobban. Fontosak az emberi történetek, az univerzális témák, hiszen bármelyik kontinensen megtörténhet ugyanaz, csak más a körítés hozzá. Mostanában egyre jobban érdekel, hogy egy olyan dokumentumfilmet csináljak, ami nem a mi régiónkról szól (mint például a Besence volt, Kovács Kristóffal, ami szintén nagyszerű volt, még az IDFA-ra is bejutott). Legközelebb, saját kreatív ötletként egy olyan témát szeretnék találni, ami mindenhol érvényes.

Nagyon vágynék egy ilyen témára, és egy olyan rendezőre, aki képes ezt a jóval nagyobb pályát belátni, átfutni, megcsinálni. Most a Tribeca Filmfesztiválon egy New York-ban élő kínai rendezőnővel kezdtem el beszélgetni. Sok mindenkivel találkoztam ott, beszélgettünk, kicsit nyitni szeretnék megint. A következő nagy fejezet az lenne, ha egy amerikai-magyar koprodukcióban olyan témát találnék, ami akár megváltoztathatná az egész emberiség gondolkodását.

(fotó: Laokoon Filmgroup)

Filmhu: Van ebben otthonról hozott érdeklődés is? Hiszen a szüleid neves fotóművészek, Stalter György és Horváth M. Judit.

Hát persze. Én már így születtem, képek közé. A vizuális kultúra mindig nagyon fontos volt, apám nagyon forszírozta, hogy én is fotózzak, meg is tanultam, de amikor lázadni kezdtem, úgy döntöttem, hogy filmes leszek, hogy abba ne tudjanak minden egyes pillanatban beleszólni. Amióta az eszemet tudom otthon filmeket nézettek velem és a testvéremmel (Stalter Anna – film colorist), akkor is, amikor egyáltalán nem akartuk. Emlékszem, a 100 éves a mozi sorozat minden vetítésekor apám odaparancsolt a tévé elé, nagyon komolyan vették ezt a szüleink, magyaráztak közben, és utána meg is kellett beszélni.

Operatőr szakra jelentkeztem, kétszer is, de nem vettek fel. Fliegauf Bencével a felvételin barátkoztunk össze, és kérdezte, hogy nem érnék-e rá a nyáron forgatni vele, mert kellene egy kis segítség, de ha nem baj hívna egy igazi operatőrt. Ő volt Lovasi Zoli.  A szüleim egész nyáron piszkáltak, hogy hol vagyok és mit filmezgetek már megint, de az egy jó pillanat volt, amikor a Rengeteget hazavittem VHS kazettán és én ütettem őket a tévé elé. Teljesen átjött nekik, és mindketten rábólintottak a filmezésre. Rendben van, értik és élvezik, és hajrá.