Hollywoodi ikon, szexszimbólum, botrányhős és minden idők egyik leghíresebb színésznője — ezek a hatalmas jelzők mind megilletik Marilyn Monroe-t. A vásznon töltött ideje alig másfél évtizedet ölel fel, alakja mégis kitörölhetetlen a filmtörténetből és a popkulturális emlékezetből. Ezzel szemben Norma Jeane Mortenson nevéhez már jóval nehezebben társítunk hasonló képzeteket, pedig az 1926-ben született és karrierjét ismeretlen pin-up modellként kezdő lány megegyezik a fiatalon, 1962-ben, gyógyszertúladagolásban elhunyt álomgyári istennővel.

Andrew Dominik ausztrál rendezőt viszont egyáltalán nem az izgatja, hogyan lényegült át a jobbára nevelőszülőknél és intézetekben felcseperedett Norma Jeane az ellenállhatatlan Marilynné, akinek fellibbenő szoknyája előtt hevert az egész világ. Szöszi című filmje hagyományos életrajzi dráma helyett egy hosszúra duzzasztott, fikciós elemekkel teli extravagáns rémálom, ami össze-vissza pattog a valóban lenyűgöző képek, a sokkolónak szánt pillanatok és a művészieskedő giccs között.

A filmnek Joyce Carol Oates fikciós életrajzi regénye szolgáltatja az alapját, és elsősorban Monroe (Ana De Armas) és (vélt vagy valós) szeretőinek kapcsolataira koncentrál, miközben azt sugallja, hogy Marilyn egész életét az apakomplexus határozta meg. A kis Norma Jeane-t egyedül neveli ideggyenge anyja, aki párhuzamosan sulykolja belé, hogy sosem látott, titokzatos apja egy nagyon fontos valaki, és hogy a férfi a kislány születése miatt hagyta el.

Az egykori színésznő verbálisan és fizikailag is bántalmazza gyermekét, egy alkalommal megpróbálja kádba fojtani, így Norma Jeane árvaházba kerül, az anyját pedig elmegyógyintézetbe zárják. Julianne Nicholson a bevezetőben kétségtelenül az év leggyűlöletesebb boszorkányát hozza a lányát sanyargató Gladysként, de furcsa módon sokkal fiatalabbnak és kiegyensúlyozottabbnak tűnik, amikor a történet szerint évekkel később, félkatatón állapotban tűnik fel újra.

A lányt viszont legközelebb felnőttként, “késztermékként” látjuk viszont, akiből ügynöke szőke bombázót faragott, új művésznevet aggatott rá, majd ezüst tálcán nyújtotta át Hollywoodnak. Marilynt innentől kezdve kézről kézre adják a kor Harvey Weinstein-jei, kéjenc producerek és stúdióvezetők, akik szexuálisan bántalmazzák, miközben beindítják színésznői karrierjét. Marilyn nagyon ritkán cselekszik önszántából, a film a munkájában és magánéletében is egy teljesen kiszolgáltatott áldozatként, játékszerként, birtoklandó trófeaként, vagy ahogy elhangzik többször is, egy darab húsként ábrázolja.

A főhős tárgyiasítását minimális karakterjegyekkel igyekeznek ellensúlyozni, de ebbe elég nehéz feminista törekvéseket belelátni: minden férfiban az apját keresi, kedvtelésből Csehovot és Dosztojevszkijt olvas, a férfiak viszont meg sem akarják hallani, sőt neheztelnek rá, ha a felszínes bájcsevej helyett valami összetettebb gondolatot akar kifejezni, így inkább passzívan alámegy nekik. Norma Jeane valójában sosem lázad a megkreált, több emelet magas filmplakátokon igézően pózoló Marilyn-kép ellen, amivel a premiereken a kordonnal elválasztott, kiéhezett rajongók tömege azonosítja.

A filmkészítők mintha abban is érdekeltek lennének, hogy ne csak a Marilyn Monroe-képet hengergessék meg a sárban (és egyéb testnedvekben), hanem a színésznő életében komolyabb szerepet betöltő egyéb amerikai bálványokat is ledöntsék a porba. Monroe második férjét, az ikonikus baseball sztár Joe DiMaggiot egy iszákos, asszonyverő baromként, a színésznővel később viszonyt folytató Kennedyt egyenesen erőszaktevőként ábrázolja. Egyedül az Adrien Brody által játszott drámaíró, Arthur Miller ússza meg anélkül, hogy jogörököseinek oka legyen keresetet indítani az alkotók ellen.

A tabudöntögetésen túl a Szöszire már a velencei bemutatója előtt nagy figyelem irányult, ugyanis az amerikai korhatárbizottság a rettegett NC-17, tehát a szigorúan csak 18 éven felülieknek ajánlott minősítést csapta rá, feltehetően az erős szexuális jellegű tartalomért. És bár valóban, a film tobzódik a szexjelenetekben, ezek egyikéről sem lehet elmondani, hogy pornográf jellegű lenne, szó sincs behatolás ábrázolásáról, és stilizáltsága miatt közelébe sem ér olyasminek, mint például Lars von Trier A nimfomániása. Sokkal valószínűbb, hogy az amerikai hatóságot a számos, belülről mutatott abortuszjelenet késztette arra, hogy ennyire szigorúan járjanak el vele.

A szereplőválasztás miatt a filmre már megjelenése előtt össztűz zúdult, mivel a kubai születésű Ana De Armasban sokan nem látják Monroe éteri kvalitásait, és akcentusa miatt is panaszkodnak. Nincs igazuk, mert a Blade Runner 2049 és a Tőrbe ejtve színésznője minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy átvegye Marilyn jellegzetes gesztusait, és hogy több mint két és háromnegyed órán keresztül kitartsunk mellette az érzelmi hullámvasúton. Túldramatizált játékában szándékosság van, Armas jól ráérzett, hogy a Szöszi hivalkodó stílusához nem passzol a visszafogottság, itt teljes erőbedobással kell produkálnia magát.

A film rendezője sem fogja vissza magát, álomszerű jelenetek követik egymást lángoló Beverly Hillsről, hármas szexről a Niagara vízesés csúcsán, vagy épp fenyegetően őrjöngő férfiakról, akik vakufénybe fojtják a színésznőt. Folyamatosan, de nem túl következetesen játszadozik a képi világgal, néha tűéles fekete-fehér képekre vált, majd visszatér a Technicolort mímelő színekhez. A képarány sem állandó, egyszer szűkül, aztán újra kitágul, szájbarágós módon lekövetve a főszereplő aktuális érzelmi állapotát.

De az olyan banális motívumokon túl, mint a vérző rózsa és az újra meg újra megjelenő, gagyi CGI magzat, legalább nem fél néha átcsapni David Lynch-t idéző, nyomasztó szürrealitásba, elmosódó, eltorzuló arcokkal, UFO-elrablást idéző kényszer-abortusszal. Ez a rendkívül hatásos szekvencia ráadásul remekül visszacsatol egy korábbi jelenethez, ahol az egyesült államok elnöke egy repülő csészealjas sci-fit néz a tévében, miközben a főszereplő orálisan munkálkodik rajta.

Sok tekintetben Baz Luhrmann szintén idén megjelent Elvis-filmjének párdarabjáról van szó. Két nagyszabású, tetemes játékidejű életrajzi film, ami ikonikus alanyát kizsákmányolt áldozatként mutatja be (a Király esetében anyagi természetű visszaélések történtek), és teljesen elvész stilisztikai ambícióiban. Igaz, hogy Dominik legalább a korabeli hollywoodi mozi eszközeit igyekszik átgondolatlan módon beépíteni művébe, szemben Luhrmann harsány, anakronisztikus bazáriságával.

A Szöszi képviselője egy veszélyeztetett fajnak, olyan ambiciózus, megalomán rendezői szerelemprojekteknek, amik a Netflix nélkül egészen biztosan nem jöhettek volna létre, mert nincs az a nagy stúdió, ami ilyen formában ezt a filmet bevállalta volna. Sajnálatos, hogy a hírek szerint többé már ők sem terveznek pénzt fektetni hasonló produkciókba, mert a Szöszi elhibázottsága ellenére sem egy futószalagon legyártott, unalmas, ötlettelen hollywoodi termék. Persze nem szabad hivatalos életrajzi filmként felfogni. Aránytalan, de néha egészen lebilincselő lázálom, ami mögött legalább valamiféle határozott szerzői vízió, nem pedig piackutatás húzódik meg – és emiatt már önmagában ritkaságszámba megy a nagyszabású amerikai filmek között.