A jelentős drag queen (magyarul transzvesztitaként fordított, bár a szó eredeti jelentését nem fedi és a közösség által nem is elfogadott) és transznemű közösséget megmozgató New York-i ballroom, vagyis “bálterem”-kultúra (szintén nem fordítjuk le) nem csak a világ, de még Amerika jelentős része számára is rejtve maradt, egészen az 1990-ben megjelent Paris is Burning (magyar címén Párizs lángjai) című dokumentumfilm megjelenéséig, ami testközelből mutatja be a bálok, a rajtuk résztvevő ‘házak’ működését, és a popkultúránk szerves részévé vált ikonikus figurákat.
Paris is Burning
Jennie Livingston hat éven át forgatott, Sundance-díjnyertes dokumentumfilmje világhírűvé tette ezt a saját szabályok szerint működő szubkultúrát, az afro-amerikai, a latin-amerikai, és úgy általánosságban a queer-közösség létjogosultságának egyik első számú kulturális bizonyítéka lett. Emellett sikeres úttörője volt olyan tömegek által fogyasztott filmek és sorozatok számára, mint a Netflix A póz című sorozata, a világ egyik legnépszerűbb valóságshowja, a RuPaul – Drag Queen leszek! (RuPaul’s Drag Race), vagy a ballroom-táncra, azaz a ‘vogue’-olásra szakosodott házak táncversenye, a Legendary – A vogue csillagai. Minden, amit ma a ballroom és a drag kultúráról széles körben ismerünk, ebből a 71 perces dokumentumfilmből indult el.
Bár a Paris is Burning volt az első, ami tömegekhez eljutott, a New York-i drag közösségről korábban is készült dokumentumfilm, például az 1968-as The Queen, Frank Simon rendezése. A The Queen még a 70-es években berobbanó szexuális forradalom és a ballroom-kultúra megalakulása előtt rögzíti egy drag queen-szépségverseny színfalak mögötti működését, melyben a karizmatikus vezető (Flawless Sabrina, maga is ismert előadóművész) lavírozik a szervezés, a versenyzők és az utolsó pillanatban kilépő szponzorok igazgatása között. Ezen a versenyen szinte kizárólag fehér versenyzők vettek részt, a kevés feketebőrű résztvevőnek világosabbra kellett sminkelnie magát, hogy színpadra léphessen, illetve a zsűriben is kizárólag fehérek ítélkeztek.
The Queen
A versenyre készülő társaság beszélgetéseiből árnyaltan kirajzolódik, milyen volt homoszexuális (fehér) férfiként élni a 60-as évek Amerikájában. Sokuk számára a nemváltó műtét iránti vágy a legfontosabb hajtóerő, míg többüknek a vietnámi háborúba való bevonulás az álma, ami ebben az időszakban a homoszexuális férfiak számára nem volt lehetséges. Ezt a korlátot csak negyvenhárom évvel később oldották fel, annak ellenére, hogy időközben több, sokszorosan kitüntetett, magas rangú háborús veterán színt vallott a homoszexualitásáról.
A The Queen legfontosabb jelenetét a film utolsó perceiben látjuk, amikor a filmben előtte egyáltalán nem szereplő, a versenyen negyedik helyezést elért Crystal LaBeija sértődötten levonul a színpadról, majd kifelé menet egy heves dührohamban kikéri magának, hogy feketeként esélye sem volt nyerni, és hogy a sminkjével el kellett takarni a saját bőrszínét. Ez a pillanat kulcsfontosságú a ballroom kultúra megszületésében: Crystal nem sokkal később megalakítja az első ‘házat’, a House of LaBeija családot, amelyben ő az anya, a hozzá csapódó, otthonról kitagadott vagy elszökött fiatalok pedig a gyermekeivé válnak. Ezeknek a folyamatosan megalakuló házaknak lesz a bál a legfontosabb közösségi eseménye. A The Queen teljes egészében elérhető a Youtube-on.
A Paris is Burning a házak és báljaik működését követi, melynek központi eleme a különböző kategóriákban felvonuló versenyzők bemutatója. Míg egy hagyományos szépségversenyen formális és esetleg fürdőruhás kategóriákban mutatkoznak be, egy New York-i ballroomban a versenyzők a saját vágyaikat testesíthetik meg, a tánctéren azok lehetnek, akik csak akarnak. Néha királynői pompában, katonai egyenruhában, irodai kiskosztümben, máskor teljesen hétköznapi, rohanásban lévő anyák, vagy valódi problémáktól mentes, fehér férfiak és nők „jelmezét” öltötték magukra. Ezt a bált ők teremtették, a szabályokat maguk hozták, a díjakat és a „legendás” elismerést egymás között osztották ki.
A bálok másik kulcsfontosságú eleme a ballroom kultúra hivatalos nyelve, a vogue-olás. A jellegzetes mozdulatokat ismételgető akrobatikus táncmozdulatok, a kéz, a láb, a csípő és az egész testük különleges mozgása a témában jártas szakértők szerint történeteket mesélnek el, a queer kultúra értékeit, történetét, vágyait testesítik meg. Ebben a videó
Jennie Livingston ikonikus dokumentumfilmje amennyi dicséretet, annyi ellenreakciót is kiváltott a bemutatója idején, de még a pár évvel ezelőtt megjelent Criterion Collection kiadás megjelenése, és a harmincadik évfordulós vetítések alatt is újra előkerültek a kritikák. A rendező a legtöbb bírálatot azért kapta, mert ő maga nem volt tagja a ballroom közösségnek, csupán megfigyelőként vett részt, az ő privilegizált (fehér bőrű, jó szociális és anyagi háttérből érkező) szűrőjén keresztül tárult fel ez a világ. Livingston azzal védekezett a vádak ellen, hogy leszbikus nőként őt is folyamatosan éri diszkrimináció, szexuális identitása a film készítését is jelentősen megnehezítette. A belső nézőpont hiánya mellett a film több fontosabb kiemelt szereplője is panaszosan nyilatkozott a forgatásról és a szereplésért kapott kevés fizetésről, különösen a 4 millió dolláros mozibevétel után.
A póz
A vádak ellenére a Paris is Burning hatása tagadhatatlan, független filmrendezők és hatalmas tömegeket elérő mainstream felületek számára is kapukat nyitott meg, hogy a maguk módján mutathassák be a New York-i ballroom kultúra működését és örökségét. Szintén a 80-as évek underground közösségével foglalkozik a már említett, három évadot megélt Pose című sorozat, ami nagymértékben merít a dokumentumfilmben megismert szereplők személyiségéből és szociális hátteréből. Ryan Murphy, a sorozat alkotója tudatosan válogatott össze transz színészeket a legfontosabb szerepekre, és foglalkozott olyan témákkal, mint az LMBTQ-hajléktalanság, a szexuális identitás keresése, vagy az AIDS pusztító hatása. A súlyos témák ellenére a Pose legalább olyan izgalmas és szórakoztató, mint a benne ábrázolt bámulatos bálok és versenyzőik, és minden bizonnyal máig ez a legszélesebb tömegeket elérő sorozat, ami betekintést nyújt ebbe a zárt közegbe, rávilágítva néhány ma is aktuális és fontos témára.
Amit Jennie Livingston beavatottságával kapcsolatban kritizáltak, azt a 2016-os Kiki című dokumentumfilm helyre tette: Sara Jordenö rendező társalkotója, Twiggy Pucci Garcon maga is tagja annak a közösségnek, amely a film témája. A Kiki már a harlemi ballroom kultúra egyik leágazása, a stafétát továbbvivő fiatal generáció saját közössége, a belsőséges szemszögből készített film pedig őket, a ballroom jelenét és jövőjét mutatja be. Autentikusan, szintén belülről mutatják be a modernkori bálok közegét a Ballroom Throwbacks és a Sugar Champagne Youtube-csatornák, ahova rendszeresen feltöltik egy-egy táncverseny felvételeit.
Port Authority
A dokumentumfilm mellett a függetlenfilmes rendezőket is megihlette a modern bálok közege, legutóbb 2021-ben, a cannes-i Un Certain Regard szekcióban bemutatott Port Authority emelt be egy nem szokványos szerelmi történetet ebbe a közösségbe. A balhés múltja elől New Yorkba menekülő Paul (Fionn Whitehead) az ikonikus Port Authority buszpályaudvaron megismerkedik a transz Wye-jal (Leyna Bloom), aki minden idejét a választott családjával tölti, éjszakánként pedig színes bálokon ünnepli a szabadságát.
A két fiatal a fiú kezdeti előítéletei ellenére egymásba szeret, amit még Wye elfogadást hirdető közössége sem néz jó szemmel. A Port Authority cannes-i bemutatója több okból is emlékezetes maradt: a fesztivál történetében Leyna Bloom az első színesbőrű transznemű női főszereplő, a film további szereplői pedig a sajtófotózáson (0:50-től itt látható) és a vörös szőnyeges bevonuláson is adtak egy kis táncos ízelítőt, amilyet még sosem látott a rangos fesztivál közönsége. Az egész világ színe előtt, a cannes-i vörösszőnyegen pörgő-forgó mozdulatokkal, magukat hanyatt vágva ünnepelték a kultúrájukat.
RuPaul's Drag Race
A Pose mellett a valóságshow műfajában érte el a ballroom és a drag kultúra a legszélesebb tömegeket. A világ legismertebb drag queen-je, RuPaul Charles egyszemélyben többet tett a kultúrája népszerűsítéséért és elfogadásáért, mint bárki más. RuPaul’s Drag Race című valóságshowja tizennégy évad és számos különkiadás után is töretlenül népszerű, az évadokban felsorakozó, sziporkázó versenyzők ma már világhírű előadókként hirdetik egymás és önmagunk elfogadását. RuPaul és királynői rendszeresen használnak egymás közt olyan kifejezéseket, amiket a világ először a Paris is Burningben hallott – a dokumentumfilm egész szókincsét vették át a következő generációk.
A ballroom-ban elnyert „legendás” titulusra utal vissza az HBO Legendary című táncos műsora, ahol vogue-oló házak tagjai szállnak szembe egymással. A versenyzők valódi tagjai a mai ballroom közösségnek, házakba rendeződve élnek és gyakorolják a szenvedélyüket. Sokan közülük továbbra is hasonló háttérből érkeznek, mint a 80-as évek fiataljai: a szexuális vagy nem identitásuk miatt otthonról kitagadott, abuzív és szerfüggő környezetből törnek ki, ahonnan a tánc és a választott családjuk menti meg őket. A bámulatosan megkoreografált versenyszámok mellett a Legendary hátterében végig jelen van az egyenlőségért és LMBTQI+ jogokért való kiállás, és az elnyomás, a rasszizmus és otthontalanság elleni felszólalás.
Több mint harminc év telt el a Paris is Burning hangos sikere óta, de a hatása máig kitart, sőt, valamilyen formában, egy pajkos humorú valóságshow, egy megható szerelmi dráma vagy egy szórakoztató táncverseny képében folyamatosan visszagyűrűzik a közbeszédbe. A queer közösség mindig is jelen volt a filmjeinkben, a sorozatainkban és úgy általában a szórakoztatóiparban, és egyre színesebb, egyre változatosabb módon juttatják el hozzánk az üzenetet: itt is fogunk maradni.
A Paris is Burning elérhető a Criterion Collection válogatásában, ezen az oldalon pedig teljes egészében megnézhető.
