Mészáros Márta: Utolsó jelentés Annáról

Filmhu: A legutóbbi Magyar Filmszemlén Ön zsűrielnök volt. Akkor, a versenyprogramot értékelő beszédében hiányolta a fiatal rendezőgeneráció filmjeiből az értéket képviselő hősöket és azokat a történeteket, melyekből kiderül, hogy milyen ez az ország, milyenek a benne élők. Ezért készített Kéthly Annáról filmet, hogy felmutasson egy pozitív nőfigurát a XX. századi magyar történelemben?

Mészáros Márta: Nem azzal a szándékkal készítek filmet, hogy példamutató hőst formáljak, akkor kezdek hozzá egy forgatókönyvhöz, ha úgy érzem, a történetben érdekes az ember vagy a jelenség, és ehhez én rendezőként hozzá tudok tenni valami pluszt. Jelen esetben két szándék munkált bennem: egyrészt a hetvenes éveket akartam megmutatni, az akkori nyomasztó világot, a létezés mechanizmusát, másrészt Kéthly Annát, aki nagyszerű ember volt. Hűséges maradt a saját gondolataihoz, eszméihez, és végig kitartott amellett, amit helyesnek vélt. Sok tekintetben romantikus politikus volt, nem a pénzért vagy a karrierért választotta ezt a hivatást, hanem az eszméért, ami manapság már nagyon ritka. A társadalom jobbítása, a szegények, a kiszolgáltatottak, a nők ügyének szolgálata olyan tiszta gondolatok, amelyek mellett csak egy erős jellem állhatott ki.

"Kéthly egész életében ugyanazt képviselte" (fotó: Valuska Gábor)

Filmhu: Ez az elvhű, tiszta politikus rokona az előző filmje, a 2004-es Temetetlen halott hőséül választott Nagy Imrének? Jellemükben hasonlóak ezek a karakterek?

M. M.: Nagy Imre története más, bonyolultabb, mint Kéthly Annáé. Nagy Imre kommunista, sőt moszkovita volt, aki szolgálta a kommunizmust, de a fontos pillanatban rájött arra, hogy a forradalmat nem szabad elárulni. Ötvenhat a XX. századi magyar történelem legcsodálatosabb pillanata volt, amit Kádárék lehazudtak. Kéthly egész életében ugyanazt képviselte, ezért az ő története nem egy jellemfejlődés vagy egy kritikus pillanatban meghozott döntés története, hanem a szociáldemokrata eszméhez való ragaszkodás és az emigráció története. Persze van a filmben jellemfejlődés is, hiszen a film másik főszereplője, a Fekete Ernő alakította Faragó Péter igenis átesik a jellemfejlődésen, amikor megismeri Annát.
 
Filmhu:Véletlen, hogy sokadjára is egy különleges nőfigurát helyezett története középpontjába?

M. M.: Újságírók előszeretettel jelentik ki, hogy én női hősökkel dolgozom, pedig nem tudatosan választok nőket, mindig az egyéniséget keresem nemtől függetlenül. De azt kell mondjam, Magyarországon nagyon mostohán bánnak a nőkkel mind a politikai, mind a művészeti életben. Itthon sokkal nehezebb írónőnek, politikusnőnek lenni, mint mondjuk Lengyelországban, ahol a nemzeti bank elnöki posztjától a varsói polgármesteri székig, sőt a miniszterelnöki székig számtalan fontos pozícióban láthattunk már nőket. Kéthly a huszadik század derekán hosszú évekig egyedüli nő volt a parlamentben.
 

"Magyarországon nagyon mostohán bánnak a nőkkel" (fotó: Valuska Gábor)

Filmhu: Miért tolódott el a főhős figurája Kéthly Annáról egy elképzelt távoli rokonra?

M. M.: Kéthly Anna majdnem egy évszázadot élt, az életét feldolgozni csak dokumentumfilmben lenne lehetséges, mert játékfilmen ennyi idősíkot felidézni sok pénzbe kerülne. A húszas évek Budapestje egészen más, mint a negyvenes évek, vagy ’56 fővárosa, aminek mind helyet kéne kapnia Anna történetében. Ebből a rendkívül színes és fordulatos életből kiragadtunk egy érdekes momentumot - a kádári konszolidáció éveiben többször megpróbálták visszacsábítani az emigrációból Magyarországra - és erre építettük föl a történetet. Voltak emberek, akik engedtek a kádári csábításnak, de sokan, ahogy Fejtő Ferenc vagy Kéthly, inkább az emigrációt választották, bármennyire is szenvedtek a honvágytól.

Filmhu: Két éve a Dárday-Szalai rendezőpáros készített remek filmet Az emigráns címmel Márai Sándor életének utolsó éveiről. Mit mondanak nekünk a külföldre kényszerült hazafiak történetei?

M. M.: Biztosan rengetegen vitatkoznak majd a filmemmel, hogy ez vagy az nem így történet, pedig én azért nyúltam Kéthly Anna történetéhez, hogy arról beszéljek, jó magyarnak lenni, igyekezzünk úgy szeretni a hazánkat, ahogy ő. Az emigránsoknak borzasztó dráma volt, hogy hazájuktól távol kell élniük és meghalniuk, s hogy ellenállva a megkörnyékezésnek kitartsanak az elveik mellett, és ne jöjjenek haza. Magyarországon óriási volt az emigráció a XX. században, százezrek mentek el, akik közül később rengetegen nem térhettek vissza. Még ha jó soruk lett is később, hazátlanok voltak. Az ötvenhatos emigráns kolóniákban járva azt tapasztaltam, hogy az elsőgenerációs kivándorlók szomorú emberek voltak, mert menekülve kellett elhagyniuk hazájukat. Ezért próbáltak külföldön is magyarként élni. Ez az, amivel Faragó Péter is szembesül, amikor megismeri Annát: bár egy nyelvet beszélnek, két külön világból érkeznek, sőt két külön Magyarországot ismernek.
 
Filmhu:Az emigrációban élő hazafi történetével a hetvenes évek Magyarországának tart tükröt?

M. M.: A hetvenes évek tulajdonképpen az én ifjúságom, ezért alkalmam volt látni és személyesen megélni a Kádár-rendszer mechanizmusát, a feljelentések, besúgások társadalmát, amikor az útlevelünk fölött nem mi, hanem a rendszer rendelkezett, ahogyan a pénzt is ők adták az utazáshoz, de ehhez folyton papírokat, okmányokat kellett kitölteni, jelentéseket kellett készíteni az útról. Filmrendezőként számos külföldi fesztiválra kaptam meghívást, de még azt is pontosan dokumentálnom kellett, hogy kikkel és miről beszélgettem mondjuk Cannes-ban, és számon kérték rajtam, ha olyasmit nyilatkoztam a francia, vagy olasz újságíróknak, ami nekik nem tetszett. Egyszer emiatt fel is jelentettek, és behivattak a Gyorskocsi utcába, még az útlevelemet is bevonták. Ez a nyomasztó puha diktatúra abszolút működött. Volt kenyér, meg kolbász, nem jegyre kaptuk a tejet, mint a lengyelek, nem jött érted az autó, de a rendszer nagyon könnyen ellehetetleníthette az életedet, ha problémája volt veled. Én nem tudom, hogy melyik volt a jobb, hogy a puha diktatúra jobb volt-e egyáltalán, mert azt hiszem, mi is nagyon megjártuk azzal, ahogyan a rendszer ránk telepedett.
 

"Az emigránsoknak borzasztó dráma volt, hogy hazájuktól távol kell élniük és meghalniuk" (fotó: Szabó Adrienn)

Filmhu: A film hőse, Péter mégsem rendszerellenes, hanem konformista.

M. M.: Mi nem gondoltuk, hogy a Szovjetunió valaha szét fog esni, hogy a szocializmus még a mi életünkben véget fog érni, ezért, mint oly sokan, a filmem hőse is beletörődött a rendszer létébe, hogy nincs mit tenni, ez ilyen, és így is marad. A hetvenes években a legtöbben ezzel a beletörődő hozzáállással viszonyultak a szocializmushoz. Péter elfogadja, hogy így kell élni, de találkozik egy másik világgal, amit Anna képvisel, aki azt mondja, hogy ez elfogadhatatlan, mert a rendszer, ami hazugságra és vérbe fojtott forradalomra épül, akkor is hazug marad, ha látszólag már jobban él a nép. Péter megérti, hogy van egy másik Magyarország, és bevallja öccsének, hogy a hetvenes években jelentéseket készített.

Filmhu: A puha diktatúra valóban izgalmas korszak, miért készül ennyire kevés, ezekben az évtizedekben játszódó magyar film?

M. M.: Az oroszok, lengyelek, románok mostanában elkezdték feldolgozni a történelmüket, az elmúlt fél évszázadot, de mi még mindig adósok vagyunk ezzel. Talán egyszer majd mi is hozzányúlunk ezekhez az izgalmas, jó történetekhez. Nem véletlen, hogy a filmtörténetünk legérdekesebb korszaka is a hetvenes évek: ügyesen kellett fogalmazni, számos dolgot tilos volt kimondani, de okosan már lehetett kritizálni a rendszert. Rengeteg jó rendező volt: Fábri, Huszárik, Jancsó, Kósa, Kardos, Szabó, Sára, Sándor Pál, Zolnay Pál, és én is, ragyogó filmesek voltunk, szép, érdekes filmeket csináltunk.

"A 70-es években a legtöbben beletörődő hozzáállással viszonyultak a szocializmushoz" (fotó: Valuska Gábor)

Filmhu: Állandó színészei mellett új arcok is feltűnnek az új filmjében. Hogy választotta ki a karakterekhez illő színészeket?

M. M.: Szeretek ugyanazokkal a színészekkel dolgozni, Monori Lilinek már a jelenléte is sok mindent kifejez, nekem fontos volt, hogy ő a döntő pillanatokban jelen legyen a vásznon, mert számomra Lili arca olyan, mint Magyarország térképe. Czinkóczi Zsuzsa figurája, az ő manírtalan, egyszerű, de kemény személyisége is szinte észrevétlenül épül be a filmbe. Eszenyi Encivel még nem dolgoztam soha, de már a forgatókönyv írásakor tudtam, hogy ő kell ahhoz, hogy Kéthly Annát megformálja. Az érdekes, nőies, de mégis magának való, magányos és erős nőt csak őt tudja megcsinálni, akinek a személyisége eleve ilyen. Szintén izgalmas Kováts Adél, ahogyan Kéthly ellenfiguráját alakítja. A film férfi főhősét játszó Fekete Ernő, bár filmben még kevéssé ismert, nagy színész tehetség.