Miből lesz a cserebogár?

„Kevés a szakmai alapú kritika” - állítja Mundruczó Kornél, „éppen ezért nem is nagyon olvasom őket” – reagált a rendező Kolozsinak arra a kérdésére, hogy mennyire foglalkoznak ők a kritikákkal. A rendező szerint ritka az értelmes elemzés a szaklapon kívül, „kiismerhetősnek” nevezte a magyar kritikát. Groó Diana ezzel egyetértett: kicsi az ország, ismerjük a kritikusok ízlésvilágát, így előre meg lehet mondani, melyikük mit fog írni az adott filmről.

Pálfi kollégáihoz csatlakozva kifejtette, hogy hiányolja azt a fajta alapos elemzést, amely például a zenekritikát jellemzi. Kolozsi abbéli feltevésére, miszerint a filmkritikusok nem ismerik annyira a filmes szakmát, ezért nem is rendelkezhetnek olyan szakmai tudással, a rendező csóválta a fejét. „ A szakmát lehetne ismerni, pláne most, amikor jószerivel mindenki csinálhat filmet.”

Bejáratott patentek mentén Kútfejek

Kolozsi szerint a szellemi élet hiányát jelzi az, hogy a múlttal ellentétben, az írók ma nem reagálnak a filmekre. A Pilinszkyt vagy Mészölyt jellemző élénk érdeklődés a filmek iránt ma már nincsen meg. Mundruczó ezzel egyetértvén ugyanakkor elismerte, hogy például a képzőművészethez ő sem ért, tetszik- nem tetszik alapon tud(na) csak kritikát mondani: „Megszűntek az átjárások, megszűnt az a bizonyos sznob réteg, ahol a fogorvos még beült a moziba egy művészfilmre”.

A társadalmi rétegek szóba hozásával a beszélgetés új irányt vett, és a közönség szerepe került a középpontba. Kolozsi provokatív kérdésére, miszerint „fontos-e nektek, hogy mit gondol a fogorvos?”, Groó Diana reagált először: „Iszonyú fontos a közönség”- magyarázta élénken, „ ha egy embernek bejön, amit csináltunk, akkor már célt értünk.” A rendezőnő még hozzátette: a közönség véleménye sokkal fontosabb, mint a profi kritikusé. Pálfi a kérdésre kissé eltérően reagált: a közönség természetesen nagyon fontos, de ezen belül is a leglényegesebb az a réteg, akiket a filmjeivel megcéloz, és ebből sajnos „bizonyos számú fogorvos ki van zárva”.

A beszélgetés ezután visszakanyarodott az írókra, felvezetvén a forgatókönyv-írás problematikáját Magyarországon. Mundruczó szakadékot érez az írók és a filmes szakma között: „nem értik a filmet az írók”. Orosz Dénes ezzel egyetértett, véleménye szerint a szépirodalom felől érkező írók nem veszik figyelembe a filmes szabályokat, miközben a gombamód szaporodó, nem-állami forgatókönyvíró iskolák pedig gyakorlatilag ezzel ellenkezően, szinte csak a szabályokat tartják szem előtt.  „A filmek bejáratott patentek mentén készülnek”, és éppen ezért nagyon üresek.*

„A jó közönségfilm Magyarországon még gyerekcipőben jár”. Hogy lehet akkor az, vetette fel Kolozsi, hogy a Kútfejeket mégis többen látták, mint a Taxidermiát például? Groó ezt azzal magyarázza, hogy Pálfi nevének hallatára az emberek tudják, hogy nagy valószínűség szerint nem egy könnyed vígjátékra számíthatnak; „ha gondolkodni kell, az már egy visszahúzó erő” mondta a rendezőnő, „mert a néző azért megy moziba, hogy nevessen, felejtsen, és szórakozzon.”

A már jól megszokott vitatémákat boncolgatták Taxidermia

A magyar filmek nem vonzzák annyira a hazai közönséget, mint a hollywoodi produkciók. A rendezők a forgalmazásban vélik felfedezni a probléma gyökereit: Groó szerint a forgalmazók döntik el, mi hoz pénzt és mi nem, és ez alapján hoznak döntést a kópiaszámról. A rendezőnő úgy véli, ezért gyakorlatilag esélytelen, hogy pl. egy Mundruczó-film a maga két kópiájával eljusson egy nagyobb réteghez; a megoldás az lehet, ha növelik a kópiaszámot. Általánosságban jellemző, hogy az igazi igényes művészethez ma már nehéz hozzájutni, következésképp a nézők azt nézik, amit eléjük raknak. Pálfi ezzel nem értett egyet: „ha keresed, megtalálod”. Igen sok igényes csatorna van, a jó filmeket ki lehet kölcsönözni, le lehet tölteni stb.

A diskurzusban a hangsúly ezen a ponton áttevődött a televíziózásra; Mundruczó úgy véli, a televíziós csatornák nem elég bátrak itthon, nem merünk, vagy nem is tudnánk olyan „belevaló” sorozatokat készíteni mint külföldön. Minden csak koppintás, „nem tudsz nem ezüstérmes lenni”. A filmekhez visszatérvén Pálfi szerint a sikeres filmgyártáshoz elengedhetetlen az erős ipari háttér, és ez hiányzik. Mundruczó úgy látja, már így is túltermelés van, nem megengedhető évente az a negyvenhét játékfilm azon színvonalon, amin most állnak: „nem kell sok rosszat elkészíteni, csak hogy kettő jó legyen”. Pálfi erre úgy reagált, hogy „ha nem készülne ennyi film, mi sem tudnánk készíteni filmeket”.

Nincs új a nap alatt – talán ezzel lehetne jellemezni a kerekasztal-beszélgetést. A meghívott rendezők a már jól megszokott vitatémákat boncolgatták mindenféle új, radikális gondolattól mentesen, ám kárpótlásképp a közhelyeket olykor szórakoztatóan, poénokkal fűszerezve tálalták.

A meglehetősen vérszegény beszélgetést egy annál intenzívebb, szórakoztatóbb filmblokk követte: „Miből lesz a cserebogár?” címen a meghívott rendezők egykori vizsgafilmjeit lehetett megtekinteni. Érdekes megfigyelni ezeket a rövidfilmeket, melyek akár a későbbi nagyjátékfilmek előtanulmányainak is tekinthetők: hangulatukban, képeikben, motívumaikban fel lehet fedezni a rendezői kézjegyeket, és nem véletlenül mormogtuk már a nyitóképeknél: „igen, ez olyan mundruczós…”

* Orosz Dénes mondatait, kérésére utólag pontosítottuk. - filmhu