Vonat robog az éjszakában a határ felé. A kocsikban a legkülönbfélébb társadalmi osztályokból származó, de hasonlóan zilált utasok zsúfolódtak össze, őket nagydarab, rosszarcú, felfegyverzett kalauzok kerülgetik. ‘56-os menekültekkel van tele a szerelvény, akik az utolsó járatra kemény valutáért váltottak jegyet az embercsempészektől. Vagy legalábbis sikerült valahogy feljutniuk, miközben a tankokkal bevonuló orosz katonák éppen véres pontot tesznek a forradalomra.
A menekülők között van egy István nevű fiatal forradalmár és szerelme, a sakkbajnok Márta, akik csak egy jegyet vettek, és reménykednek benne, hogy ez a csempészeknek nem tűnik fel. Egy elegáns ismeretlen, bizonyos Centovics úr nyit be a fülkéjükbe, aki meglátta a lány hóna alatt a sakktáblát, és mindenáron ragaszkodik hozzá, hogy játsszanak egy partit. István megragadja a kínálkozó alkalmat és fogadást köt az illetővel, az elsőt azok közül, amik később eldöntik majd a fiatal pár sorsát. A játszmát minden utas nagy izgalommal figyeli, még a pap is, aki eddig csendben meghúzta magát egy sarokban, de nem bírja tovább, és pontosan előrevetíti a helyes lépéssorozatot a játékosoknak.
Lehet, hogy ennyi alapján nem egyértelmű, de a Mesterjátszma Stefan Zweig híres Sakknovelláján alapul. A kisregényből már számos filmfeldolgozás készült, többek között Várkonyi Zoltán is rendezett belőle itthon tévéjátékot, így érthető és el is várható, hogy Tóth Barnabás filmje egy teljesen más irányból, pszichológiai thrillerként közelíti meg a történetet, ahelyett, hogy szolgaian követné az 1943-ban napvilágot látott alapművet. A Mesterjátszma a Sakknovella második világháborús időszakát az 1956-os forradalom végnapjaira cseréli, a cselekmény fő helyszínét egy Dél-Amerikába tartó turistahajó helyett egy gőzmozdony szűkös kupéira korlátozza.
Persze ‘56-ban játszódó kosztümös filmként a Mesterjátszma belesimul napjaink fősodorbeli magyar filmjeinek történelmi irányzatába, sőt, egy kicsit ennek a mártír papokról szóló alfajába is (Ítélet és kegyelem, Legyetek szeretettel, Magyar Passió). Az egyház gazdasági ügyeiért felelős B-t (Hajduk Károly) ráadásul a múltban pontosan ugyanazzal a céllal fogta el és kínozta meg az ÁVÓ, mint az Eperjes Károly által játszott Leopold atyát legutóbbi filmjében (Magyar Passió) – ki akarták szedni belőle, hová rejtették a kegytárgyakat a kommunisták elől. De még mielőtt ez valakit elriasztana, hadd tegyem hozzá, a Mesterjátszma a hibáival együtt is messze kellemesebb élmény, és érzékelhetően a szórakoztatás céljával készült, ellentétben az említett, gombamód szaporodó pátoszos egyházi szenvedéstörténetekkel.
A rendező és Fonyódi Tibor író által jegyzett forgatókönyv két párhuzamos vágányon halad, a vonatút közben B meséli el, mi történt vele az ÁVÓ karmai között. A férfit vallatói hosszú hónapokon át nem engedték emberi kontaktushoz jutni, sem pedig olvasni vagy zenét hallgatni. Látszólag véletlenül mégis hozzájut egy könyvhöz egy őrizetlenül hagyott kabát zsebéből. Regény helyett azonban egy híres sakkjátszmák leírását tartalmazó kötetről van szó, de mivel az ingerszegény környezetben nincs semmi más, ami leköthetné a gondolatait, B bőszen betanulja a tartalmát.
Miután a kenyérbélből faragott készlettel lejátssza az összes feljegyzett partit, kénytelen elkezdeni saját maga ellen játszani, amitől előbb-utóbb megbomlik az elméje. A kamera ügyesen játszadozik a szűk térrel, szép megoldásokat talál arra, hogyan tudja B mindig kitakarni szedett-vedett sakktábláját a szadista őr tekintete elől. Ötletes az is, hogy a férfi megőrülése közben felülnézetből jelenik meg egy sakktábla, aminek minden egyes négyzetét a megsokszorozódott B cellái alkotják. Ez akár önmagában is egy remek rövidfilm lehetne. Azt leszámítva, hogy a nácikból kommunistákat csináltak, az alkotók ezen az egy vonalon hűen követik Zweig írását, ugyanakkor az osztrák íróval szemben beleesnek abba hibába, hogy meg akarják magyarázni, milyen okok rejlenek B pszichológiai tortúrája mögött, és ennek kapcsán a skizofrénia természetével kapcsolatban elhangzik néhány nehezen komolyanvehető mondat.
A rendező jól tette, hogy az Akik maradtak után ismét Hajduk Károlyra osztotta az egyik főszerepet. A színész a tudathasadásos B-ként nagyobb kihívást kap, de ennek is könnyedén megfelel: teljes természetességgel váltogat a hitbeli meggyőződésétől eltántoríthatatlan és fájdalmát mélyre eltemető pap és a meghasadt, cinikus alteregója között. Igazából nem is lenne semmi szükség rá, hogy egyiket fehér, a másikat fekete reverendába öltöztessék.
A két, egymás körül keringő történet miatt viszont nem igazán lehet eldönteni, hogy B-t, vagy a menekülő Istvánt szánják a központi figurának. Váradi Gergely jószándékú svindlere mindenesetre sokkal inkább mozgatja a történéseket. Mácsai Pál a titokzatos kihívóként ismét egy régivágású, karizmatikus úriembert játszik, ami remekül áll neki, és közben még egy fenyegető élt is ad a figurának, aki előbb Mártát, majd természetesen B-t is kihívja sakkozni.
A Mártát játszó Varga-Járó Sárának ez a filmes bemutatkozása, de nem kap igazi lehetőséget a kibontakozásra. Karaktere ahelyett, hogy sakkbajnokhoz méltóan kézbe venné az irányítást, a végére már szinte csak tehetetlenül sodródik az eseményekkel. A Mesterjátszmának ugyanakkor az erős sodrása a legfőbb erőssége, az ember nem tudja kivonni belőle magát, a játszmák tétje folyamatosan emelkedik, messze felüllicitálva a kezdetben bedobott arany jegygyűrűt és mutatós karórát. Ezt igazából B visszaemlékezései sem akasztják meg, még ha folyamatosan ugrálunk is a két idősík között.
Míg Tóth Barnabás előző rendezését, az Oscar-shorlistig eljutó Akik maradtakot a főszereplői közötti, gyászból és traumából fakadó kötelék érzékeny ábrázolása tette itthon és külföldön is ünnepelt alkotássá, a Mesterjátszmában sokkal kevesebb terep jut a karakterek közötti viszony rétegzett megfestésére. István és Márta kapcsolatáról nem derül ki semmi érdemleges, azon túl, hogy feszültség van köztük a fiú átgondolatlan döntései miatt, amikbe nem is nagyon avatja be előzetesen a lányt. Trigorin, a velük utazó, és az utcai harcokban megsérült színházi sztár személyében felbukkan egy esetleges szerelmi háromszög lehetősége, de a film ezt csírájában elfojtja, amikor villámgyorsan megszabadul a karaktertől. Az emberi dráma helyett viszont a feszültség és a paranoia érzete válik a mozgatórugóvá. Gyanús, hogy senki sem az a vonaton, akinek látszik, kivéve a femme fatale-ként kacérkodó és egyértelműen rosszban sántikáló Piros (Péterfy Bori), akinek valódi kilétét szinte rögtön beleordítják az arcunkba. A fiatal párnak meggyűlik a baja a félelmetes, nehezen beazonosítható akcentussal beszélő kalauzzal is (David Yengibarian örmény származású zenész).
István és B sztoriját az alkotók természetesen egy csavarral sikeresen összehozzák, csakhogy már az elejétől bevillannak árulkodó jelek – az elsőt simán lehetne vágási hibának is nézni, ahogy a miskolci közönségtalálkozón kiderült, a fesztivál lelkiismeretes technikusai annak is hitték a próbavetítésen, és rögtön jelezték – arra, hogy ennyivel nem elégszenek meg, és bedobnak még egy, sokkal radikálisabb fordulatot. Ezzel viszont teljesen sutba is vágják a sakkhoz nélkülözhetetlen logikát, a lépések szigorú szabályrendszerét, az átgondolt stratégiát. A film utolsó egyharmadában borulnak a tétek, az addig központi szerepet betöltő sakkjátszma és B tragédiája teljesen jelentéktelenné válik.
A Mesterjátszma tehát pont a célvonal előtt bicsaklik meg, de ez nem érvényteleníti a tényt, hogy igényes kivitelezésű, a szűk terekben is izgalmas operatőri teljesítményt nyújtó és remek színészválasztásokkal teli film. Az Akik maradtakhoz hasonlóan Tóth Barnabás ismét tévéfilmes költségvetés keretei között dolgozott, és megugrotta ennek a határait, filmjének jó helye lesz a nagyvásznon. Értékelendő a bátorsága, hogy szimpla történelmi film helyet éles műfaji váltásokkal próbálkozik, még ha végül a lépései nem is vezetnek maradéktalan sikerhez.
A filmet a miskolci CineFesten láttuk.
A Mesterjátszma november 9-én kerül mozikba a JUNO11 forgalmazásában.
