Milyen pontosan az a „finom, jellegzetes illat”, amely gyerekként megszerettette veled a színház világát?
Számomra az illatok mindig is nagyon fontosak voltak. Az életemben sok mindent kötök hozzájuk – embereket, helyzeteket, emlékeket. Elég egy illat, és rögtön előhív bennem valamit. Az egyetemen volt egy feladatunk arról, hogy milyen színházban szeretnénk majd elhelyezkedni, és én akkor is illatok mentén próbáltam megfogalmazni ezt. Beszéltem „pacsuliszagú” és „földszagú” színházról. A „pacsuliszagú” alatt a nagy kőszínházi tereket értettem, de egyáltalán nem pejoratív értelemben – egyszerűen arra emlékeztetett, amikor a harmadik sorban ültem még gyerekként a Csokonai Színházban, és a parfümök, a jelmezek, a díszletek illata elért hozzám. Még a forgószínpad mozgásának is volt valami sajátos „szaga”, atmoszférája. A „földszagú” színház pedig inkább az alternatívabb, pincehelyiségekben játszott előadásokat jelenti számomra. Mindkettő másfajta élményt ad, és bennem mind más-más érzéseket kapcsol be.
Waskovics Andrea A nyugat császára című darabban
Fotó: Juhász Éva / Vígszínház
Gimnazistaként csodálattal töltött el, amikor bepillantást nyertél a Csokonai Színház kulisszái mögé, a készülődő színészek és az öltözők világába. Voltak akkor olyan illúzióid, amelyek azóta szertefoszlottak, és ha igen, hogyan küzdöttél meg velük?
Ó, persze, nagyon sok. Amíg az ember vágyik valamire, addig tele van elképzelésekkel. Először az volt a cél, hogy elvégezzem az Ady Endre Gimnáziumot, aztán bekerüljek a Színművészetire. Amikor ez sikerült, és az egyetem után elkezdtem dolgozni, onnantól már nem álom volt, hanem valóság. És ekkor kezded igazán látni az árnyoldalakat is. Belekerülsz egy működő rendszerbe, látod az emberi sorsokat magad körül, nemcsak a saját korosztályodat, hanem idősebb generációkat is. Az, hogy akár nyolcvanéves színészekkel játszhatsz együtt, óriási tanulási lehetőség – nemcsak a jó példákból, hanem a nehezebb, akár negatív tapasztalatokból is.
Fiatalon az ember sokkal lázadóbb, valahol mindenki meg akarja váltani a világot. Aztán amikor fizetést kapsz érte, és ez lesz a munkahelyed, rájössz, hogy nem mindig tudsz olyan progresszív lenni, mint amilyennek elképzelted magad. De meg lehet rázni magunkat, és visszatalálni ahhoz az úthoz, amit eredetileg szerettünk volna járni – ehhez persze komoly felismerések kellenek. Néha sodródunk, néha elveszítjük a fókuszt, aztán újradefiniáljuk magunkat – a saját művészetünket és azt, hogy kik is szeretnénk lenni benne.
Fel tudsz idézni olyan feladatot az SZFE-s éveidből, amit akkor nagyon nem szerettél, de ma már érted, milyen célt szolgált?
Az egyetemen az ember legszívesebben a saját projektjeivel foglalkozna, előadásokat hozna létre, alkotna – ehhez képest ott vannak a kötelező iskolai feladatok, amiket teljesíteni kell. Mi az elején például nem is emberekkel kezdtünk, hanem állatokkal, akik ugye azért érdekesek, mert teljesen ösztönös lények, hátsó szándékok nélkül. Év elején elmentünk az állatkertbe három órára, hogy válasszunk magunknak egyet-egyet. Emlékszem, ott álltam kétségbeesve tíz perccel az indulás előtt, az antilopok körül, és akkor azt mondtam: „Na, ő lesz az.” Onnantól az volt a feladat, hogy elsajátítsuk a mozgását, a ritmusát, a lényét. Ezután jöttek a gyerekek – ők is ösztönösek, még nincsenek annyira rétegeik. És csak ezután következtek a felnőttek, akik már sokkal csavarosabbak: vajon mi a szándékuk, mi lehet a kimondott szavak mögött. Ez az egész akkor kicsit furcsának tűnt, de ma már tudom, hogy elképesztően hasznos volt.
Tíz évvel ezelőtt, egy filmből készült színházi előadás kapcsán azt mondtad: szándékosan nem nézted meg a forrásművet, hogy saját magad fedezhesd fel a karaktert. Ma is így dolgozol? Hogyan tudod megtalálni például a Büszkeség és balítélet esetében a saját Elizabeth-értelmezésedet, amikor ikonikus elődök nyomában jársz?
Igen, ma is ugyanígy dolgozom. A Büszkeség és balítélet filmváltozatát például csak egy évvel a bemutató után néztem meg. Fontos számomra, hogy teljesen „szűz szemmel” közelítsek egy karakterhez, és átengedjem magamon az anyagot. Amikor később mégis megnézek egy feldolgozást, néha realizálódik is bennem, hogy a kollégáim közül ki látta a filmet. Én mindig csak remélni tudom, hogy a rendező nem egy rekonstrukciót vár el. A nézőtéren persze érződik, hogy sokszor filmrajongók ülnek be, és mintha lenne egyfajta „vizslatás”, hogy mennyire hasonlít az, amit látnak, ahhoz, amit ismernek. De ez természetes – egy nagyon híres regényről és filmről beszélünk. Én viszont ilyenkor is ragaszkodom a saját módszeremhez.
Waskovics Andrea és Wunderlich József a Büszkeség és balítélet című előadásban
Fotó: Dömölky Dániel / A Vígszínház Facebook-oldala
„Minden szerep megismerésekor tanulok valamit” - az Árva Klárájától és a Minden csillag Biankájától mit tanultál?
A Minden csillaggal olyan dolgot léptem meg, ami eleinte bizonytalan volt, aztán végül felszabadítóvá vált. Talán azt tanultam belőle, hogy az igazán izgalmas dolgok a komfortzónán kívül kezdődnek. Így még nem csináltam filmet, hogy például az operatőr is improvizál. Az elején mindenki érezhetően kereste a helyét, ott volt a levegőben a „mi lesz ebből?” érzés. Aztán pár nap után megnyugodtunk, és összeállt. Számomra ez a film a múlttal való szembenézésről és lezárásról is szólt – arról, hogyan lehet továbblépni a jelenbe.
Az Árva egészen más tapasztalat volt. Lelkileg nagyon megterhelő forgatás, már a forgatókönyv olvasásakor is mélyen megérintett, főleg a történet vége. Klára egy rendkívül erős nő. Ezen a filmen keresztül azt tanultam, hogy mennyire könnyen ítélkezünk. Kívülről sokszor egyszerűnek tűnik kimondani: „miért nem csinálta másképp?” A nézők közül sokan haragszanak az anya karakterére, de én, ismerve a történetét és a hátterét, nem tudom elítélni. Talán ez az egyik legfontosabb tanulság: hogy legtöbbször fogalmunk sincs, mi van a másik ember döntései mögött, mégis milyen könnyen mondunk ítéletet felette.
Szeretek improvizálni, de őszintén szólva biztonságot ad, ha van egy jól megírt szöveg, erős dialógusokkal. Jó érzés, amikor valaki igazán ért ehhez, és azon belül lehet szabadon mozogni, improvizálni. Ugyanakkor, ha Renátó azt mondaná, hogy csináljunk még egy filmet ezzel a módszerrel, akkor belevágnék. Sokszor, amikor improvizálni kell, és azt érzem, borzalmasan rossz vagyok benne, vagy egyszerűen nem megy, akkor próbálom ezt inspirációnak tekinteni. Azt gondolom, addig kell csinálni, amíg megszületik valami jó – valahogy ki kell hoznom magamból.
Már többször is kiemelted, hogy Nemes Jeles László jó értelemben véve megdolgoztatott, hasznos és pontos instrukciókat adva, érzékenyen figyelve rád. Tudnál mesélni konkrét tanácsokról vagy rendezői módszerekről a forgatásról, amelyekből építkezni tudtál?
Érdekes, mert amikor ilyen kérdéseket kapok – hogy idézzek fel pontos mondatokat egy mestertől –, akkor sokszor teljesen „fekete kép” van. Ülünk a barátaimmal, és próbálok visszaemlékezni, de nem jönnek szó szerinti idézetek. Mindig irigylem azokat, akik azt mondják: „Igen, emlékszem, amikor azt mondta nekem, hogy…” Egy dolog viszont nagyon megmaradt. László egyszer azt mondta: „monalisztikusan” – a Mona Lisára utalva, arra a bizonyos, kiismerhetetlen mosolyra.
Nemes Jeles László nem engedte, hogy a felvételek után visszanézd magad. Mivel magyarázta ezt a döntést, és mi nyújtott neked kapaszkodót ezek után?
Őszintén szólva nem is kérdeztem meg, hogy vissza lehet-e nézni a felvételeket. Láttam, hogy ez a folyamat valahogy zártabb, senki nem ment oda a monitorhoz, és én sem éreztem, hogy ez beleférne. Később hallottam, hogy László nem szereti, ha a színészek visszanézik magukat – és ezt egyszerűen elfogadtam, mert teljesen megbíztam benne. De egyébként szeretem visszanézni magam a forgatás közben, mert sokszor nem tudom pontosan, hogy amit belülről érzek vagy szándékozom visszaadni, az hogyan látszik a képen. Előfordulhat, hogy valamit erősen gondolok, de kívülről egészen mást jelent. Ilyenkor tudok finomítani, más eszközt keresni.
Waskovics Andrea az Árva forgatásán
Fotó: Szilágyi Lenke
Egy korábbi interjúban említetted, hogy vannak külföldi művészek, akikkel szívesen dolgoznál. Kik lennének ők?
Például Mads Mikkelsent nagyon szeretem – teljesen átváltozó művész. Ezt el kell hogy mesélnem: Velencében egy hotelben reggeliztem, és egyszer csak szembejött velem a sonkák között. Utána még kicsit visszamentem mellé válogatni, biztos, ami biztos. Persze sok rendezővel is szívesen dolgoznék, de szeretek a realitás talaján maradni, mert ahhoz azért komolyabb nyelvtudásra lenne szükség. Van bennem egy kis gátlás e tekintetben, de ezen szeretnék túllépni: most például újra angoltanárhoz fogok járni. Illetve azt gondolom, hogy sokszor a saját anyanyelveden is olyan nehéz játszani, nemhogy mondjuk angolul.
Tíz különböző előadásban láthat most a közönség a Vígszínházban. Hogyan tudsz ennyi karakter között belső rendet tartani? Van-e határ - és ha igen, hol érzed a saját limitjeidet?
A limitet igazából nem tudom, mivel ezt még bírom. Nyilván, ha egy előadást ritkán játszunk, akkor előtte át kell néznem a szöveget, fejben újra végigmegyek rajta. Ilyenkor napokkal korábban elkezd bennem dolgozni a szerep, beleszövődik a mindennapokba. Meg az utcán azért sokszor beszélek magamban, szóval nem tudom olyankor mit gondolhatnak rólam. Az is segít, hogy nem mind a tíz előadást játsszuk folyamatosan. Van olyan, ami kéthavonta kerül elő, és persze a szerepek fajsúlya is nagyon különböző.
Milyen módszerekkel tudsz elengedni egy-egy karaktert? A nyugat császára például tavaly került le a Vígszínház műsoráról, öt év után. És miben más ez a folyamat egy film esetében?
A film esetében szerintem sokkal másabb, mint a színházban. A színházban is fáj persze, de idővel rá tudsz hangolódni, hiszen látod a jeleit, hogy már kevesebbszer kerül műsorra, pletykákat hallasz. Ez segít fokozatosan elengedni. Egy filmnél viszont rövid időt töltesz a karakterrel – 35–40 napot reggeltől estig –, és nagyon intenzíven élsz benne: a stáb, a helyszín, az egész forgatási élet körülötted zajlik. Aztán hirtelen megszakad minden. Azok az emberek, akikkel nap mint nap együtt dolgoztál, eltűnnek, és az egész dinamika megszűnik. Ez egy óriási űrt hagy maga után, és sokszor ezért nehezebb elengedni.
A színészetre úgy hivatkozol, mint ahol olyan szabadságot tapasztalhatsz meg, amit a civil életben ritkán. Ahogyan egyre több előadásod, szereped van, a határvonal is kezd egyre inkább elhalványulni a kettő között. Ez jó dolog vagy rossz? Háttérbe szorul a civil élet, de közben megéled a szabadságot.
Szerencsére ez mára változott: a civil életben is meg tudom tapasztalni a szabadságot. Nagyon fontosnak tartom a civil létezést, mert ha az nincs, akkor miből inspirálódsz? Ha nem látod a körülötted lévő világot, ha nem figyeled az embereket, akkor miből dolgozol? Be lehet zárkózni a színház világába, de az szerintem hosszú távon nem jó. A mi munkánk valahol az is, hogy megfigyeljük a körülöttünk lévő valóságot, érzékenyek legyünk rá, és nyitottak maradjunk. Ehhez viszont szükség van arra, hogy a színházon kívül is éljünk. Fontos, hogy az ember a színházon kívül is tudja definiálni magát: hogy milyen ember, hogyan létezik a világban.
Olasz Renátó és Waskovics Andrea
a Minden csillag című filmbenű
A „paráid, bizonytalanságod, gyáváskodásaid” továbbra is utadon kísérnek vagy az újabb és újabb megerősítések, díjak enyhíteni tudják ezek mértéket?
Természetesen a díjak és elismerések adnak egyfajta boldogságérzetet, de a színházban nem mehetek fel a színpadra úgy, hogy „oké, nekem már van két díjam”. A kollégáim is gyakran kérdezik előadás előtt, hogy izgulok-e – és persze, hogy igen. Már nem úgy, hogy két nappal korábban kezdődne a feszültség, de ezek az érzések sosem múlnak el teljesen – és valójában szeretem is, hogy nem múlnak el. Nem szeretnék izgalom nélkül felmenni a színpadra. Amikor elkezdődik az előadás, persze elmúlik a lámpaláz, de az izgatottságot én akarom érezni. Mert ez azt jelenti, hogy fontos, amit csinálok.
Év végén kerül a mozikba a Mommy Blue, amelyet még 2023-ban forgattatok. A Minden csillag improvizatív módszere és az Árva klasszikusabb formátuma között hol helyezkedik el ez a film? Milyen volt Mayer Bernadette-tel együtt dolgozni?
A Mommy Blue forgatása inkább az Árva munkamódszeréhez állt közelebb: fix szöveggel dolgoztunk, bár néha volt lehetőség improvizálni. A történet szerint egy animátort alakítok, akinek – Vilmányi Benett karakterével – közös gyereke születik. Kapok egy komoly külföldi munkalehetőséget, ami szakmailag és anyagilag is nagy előrelépés lenne, de ehhez költöznünk kellene. Csakhogy Benett karakterének édesanyja – akit Für Anikó játszik – megvakul, és ő nem akarja magára hagyni. Innen indulnak a valódi dilemmák: hogyan dönt valaki a szülője és a saját családja között?
Nagyon különleges élmény volt a forgatás, mert sokszor egy igazi kisbaba volt a kezemben. Ez teljesen megváltoztatta a jelenetek dinamikáját. Egy kisbaba annyira törékeny, hogy óhatatlanul is sokkal nagyobb figyelmet és koncentrációt igényel – nemcsak színészileg, hanem emberileg is. Sokszor ő „irányította” a helyzeteket és nekünk kellett rá reagálnunk. Ez valami egészen különleges életet vitt a jelenetekbe.
22 évesen, a Körhintával debütáltál a Nemzeti Színházban, Mari szerepében. Akkor így fogalmaztál: „A Körhinta pedig azért is nagy élmény volt, mert egy velem egyidős fiatal lányt alakítottam tele érzelmekkel, vággyal, kitörni akarással, félelmekkel." A mostani életszakaszodban milyen lenne az a karakter, aki korban és belső világban rezonálna veled?
Egy lány tele érzelmekkel , vággyal, kitörni akarással, félelmekkel.
Waskovics Andrea a Lepattanó című filmben
A nyugat császára kocsmáros szerepéhez megtanultál sört csapolni, míg a Lepattanó című filmhez a szektorlabdával ismerkedtél meg. Fel tudnál idézni ezek mellett olyan szerepet, amelyhez új képességet kellett elsajátítanod? Vagy van olyan készség, amit szívesen megtanulnál egy szerep kedvéért?
Nekem nincs jogosítványom, és egyszer volt egy nagyjátékfilm, amelyben egy BMW-t kellett volna vezetnem, de így driftelni meg minden. Akkor úgy döntöttem, hogy megcsinálom a jogsit. Elkezdtem a tanfolyamot, épp az elméleti résznél tartottam, amikor két óra után jött a hír, hogy elkaszálták a filmet. És akkor én is abbahagytam a képzést. De egyébként szívesen tanulok bármit egy szerep kedvéért.
Minden forgatási lehetőséget ajándékként élsz meg. Van idén is kilátásban hasonló „ajándék”?
Van igen, csak nem lehet még róla beszélnem. De tűkön ülve várom.
Borítókép: Waskovics Andrea. Fotó: Poscher Dominik
