Kapcsolódó anyagok

Elkészült Fésős Herskó-portréja

Születtek magyar rendezői monográfiák az elmúlt évtizedben, Marx József például igen alaposan feldolgozta alanyai (Jancsó Miklós, Szabó István, Fábri Zoltán) életútját, de a mi rendezőnk alighanem levetné magáról a tudományosan közelítőt. Herskóhoz igazából ez illik. Riportok, beszélgetések – vele és róla. Még csak nem is kell jól kérdeznie a partnerének, hiszen a Mester vagy a Tanár úr igazán remek csevegő (és még jobb viccmesélő). Szigorú irodalomtörténeti irányzatok nagyon kárhoztatják az anekdotát, amely – állítólag – eltereli a figyelmet a lényegről. Ám épp a Herskó Jánossal folytatott hosszú beszélgetés, amely ennek a kötetnek az alapja, bizonyítja, hogy az anekdota, bármennyit színeződik, alakul az évek során, igenis kifejez valamit, nem is keveset, arról a tárgyról, amiről szól.

Herskó életműve nem az a hat film, melyet Magyarországon rendezett. Filmográfiájában – ha lenne ilyesmire lehetőség – a Párbeszéd vagy a Szevasz, Vera mellett fel lehetne tüntetni A legszebb férfikort vagy a Régi idők fociját. De akár más tanítványai műveit is említhetnénk Simó Sándoré vagy Sándor Pálé mellett. Iskolateremtő személyiség volt, ezért tudott második, választott hazájában is kedvelt tanár, sőt, egyetemi rektor is lenni.

A nagy viccmesélő
A Muhi Klára által szerkesztett kötet gerincét Fésős András 2005-ben készített portréfilmjének beszélgetései szolgáltatták. Jó kétharmadát a Herskóval folytatott élvezetes társalgás teszi ki. Utána emlékeznek a tanítványok, majd végül a filmek korabeli sajtóvisszhangjába tekinthetünk bele. A kötet alanya kitűnő beszélgetőpartner. Remek csevegő – írhatnánk róla, ha nem lenne ennek a szónak kissé becsmérlő mellékíze. De hát ne szégyelljük, Herskó igenis cseveg, csak nem úgy, mint egy gangszomszéd a másik lakásból. Amit ő mond peripatetikus film- és társadalomtörténet. Nemcsak bölcs, a tetejébe még szellemes is. Nagy viccmesélő. A poénok úgy szikráznak föl, hogy megvilágítják előttünk a múltat, azt, amit átéltünk az „átkosban”, csak nem tudtuk, nem értettük mi történik velünk.


Bőven foglalkozik az interjúkötet a rendező 1970-es emigrációjával. Tanítványoktól az átlagnézőig így vagy úgy mindenkit megrázott az ügy. Nem értettük, s a búcsúlevelek, melyeket naiv hittel sok embernek elküldött, nem érkeztek célba. Most ebben a könyvben olvashatjuk is, mit írt akkor azoknak, kik fontosak voltak a számára. Tovább árnyalja, magyarázza döntését utolsó filmjének egyik kritikája. Az N. N. a halál angyaláról az Élet és Irodalom hetilapban megjelent egy több mint értetlen, már-már rosszindulatúan személyeskedő írás. Nem bértollnok, kommunista eszmecsősz tollából futott ki a dolgozat. Aki elkövette az akkori magyar filmkritika etalonja volt. B. Nagy László nemcsak tévedett, kritikája szövegében is megismételt címével (Inkább autóbuszt) nagyon-nagyon rossz áthallást okozott a Dunapart és a fulladásos halál fölemlegetésével kapcsolatban. Herskónak tán ez volt az utolsó csepp. Akkor úgy érezte: innen el kell menni.

„Nekem mindig mázlim volt az életben” – mondja a riporternek. 1970 után például abban, hogy benne volt a dán filmlexikonban, így nem kellett taxisofőrnek állnia Stockholm utcáin, hanem kapott egy lehetőséget, amiből aztán végül rektorság lett. A többit tudjuk, a fiatalabbak már hazajáró/hazatérő nagy öregként ismerik és tisztelik, amire ő fittyet hány, mert ma is ugyanolyan friss szellemmel, fürge észjárással ölt nyelvet – mint a címlapon – az ostobaságra, a politikai korlátoltságokra, mint annak idején, első fénykorában.
A kötet szép. Remek a tördelése, szellemesek az alcímek, bőséges jegyzetanyag kíséri a főszöveget. Hiba alig. Legföljebb csak szegény Révész György forog a sírjában, mert az egyik képaláírásban (94. oldal) Ilku Pálnak nézték őt.
Gazdagabbak lettünk egy jó kis filmkönyvvel. Herskó, ha ilyesmi örömet okoz még neki hosszú pályafutásán, boldog lehet vele.

HERSKÓ – interjúkötet. Szerkesztő: Muhi Klára. Korona Kiadó, 2006. 265 oldal