A kapcsolatokat veszi górcső alá több film is, írta még a Szemle alatt a CinEuropa, majd a Poligamy és a Köntörfalak rövid elemzésébe fog. Előbbi jól átgondolt, ötletes film, a bár a filmbe elkélt volna kicsivel több karakterfejlődés és az erős érzelmi csúcspont is hiányzik belőle. A Köntörfalak esetében a szerző Boyd van Hoeij értékelte, hogy a párbeszédekre épülő szerkezet mégsem színházszerű, hanem az operatőri munka és koncepciónak hála filmes élmény, ugyanakkor a történet fordulataiban a véletlen olyan fokú szerepet kap, ami már a hihetőségnek árt.
Ugyanő ír két teljesen eltérő film, a Team Building és a Kolorádó Kid kapcsán Nagy Zsoltról. Utóbbiban a színész erős jelenléte jellemző, míg előbbiben, a felszínen a kiszolgáltatottságról és bizonytalanságokról szóló, mélyebben viszont politikai kritikát is tartalmazó filmben egy lázadó karaktert jelenít meg meggyőzően.
A Varietyban is olvashatunk van Hoeij-cikkeket: a Vespa mellett a Látogatásról is hosszabb kritikát ír. Groó Diana filmje annak ellenére magával ragadó, hogy az operatőri munka sok kívánnivalót hagy maga után, köszönhetően a keresetlen rendezésnek, illetve a természetes színészi játéknak. A hűvösen szemlélődő és mégis megragadó történet sosem fullad szentimentalizmusba. Az anya-fia szál meleg tónusa, ábrázolása nagyon erős, s végre szakít a roma családok sematikusan sorsüldözött-ábrázolásával. Nem segít ugyanakkor a filmnek Kardos Sándor átgondolatlan operatőri munkája, s a csak a természetes fényekre támaszkodó képek is sok esetben részlethiányosak, fakóak.
A magyar film lelkiismeretes kritikusa, Boyd van Hoeij
Egy osztrák irodalomkritikust idéz van Hoeij a Látogatás kapcsán: mindenkinek el kéne olvasnia, senkinek nem kéne filmadaptációt készíteni belőle. Ennek ellenére Pejóék meg tudták oldani a lehetetlennek tűnő feladatot, sikerült mind a négy szereplőből érdekes karaktert gyúrni, ugyanakkor a thriller- és horrorelemek jó adagolásával megtartani a feszültséget. A karakterekkel sakkozó Pejó feszesre húzva működteti a kölcsönös gyanúsítgatások dinamikáját, s bár a könyvbeli médiakritika ereje gyengül, a bezártságérzetet erősítő képek csak fokozzák a karakterek elszigeteltségét. A film többször is utal Nicolas Roeg Ne nézz vissza! című filmjére.
A Variety megemlíti a Bibliothéque Pascalt, John Nadler szerint a Kelet- és Nyugat-Európa megosztottságát kárhoztató vádiratot, amely megnyerte a legfontosabb díjakat. A filmmel berlini szereplése kapcsán a Screen Daily is terjedelmesen foglalkozik, Mike Goodridge szerint ez az áradó, de bájos film sosem unalmas, ám túl hosszú, a narrációja csavaros, ám végül inkább kicsavart lesz - a végeredmény egy megosztó film, amelyet vagy gyűlölni, vagy imádni fognak. Ez a sötét tündérmese, amely több történetmesélési hagyományt is megidéz, ugyanúgy biztos kézzel van végigvezetve, mint a Fehér tenyér. A film fordulatai biztos sokakat megigéznek majd, élükön a művészfilmes forgalmazókkal. A film első 45 perce csapong, majd Mona alászállásával kerül sínre. A Bibliothéque Pascal Török-Illyés Orsolya játékán áll vagy bukik, de leginkább áll - azaz megtestesít egy olyan védekező magatartást, amely a fantázia segítségével próbálja megóvni a személyiséget a nyers és brutális világ behatásaitól (a Berlinalén írt Boyd van Hoeij-kritikát itt szemléztük).
Bibliothéque Pascal: vagy szerették, vagy gyűlölték
A Hollywood Reporter ellenben azok közé tartozott, akik nem szerették a filmet, Neil Young a berlini vetítés után egyenesen az amúgy is átlagon aluli Berlinale legrosszabb filmjének kiáltja ki a Bibliothéque Pascalt. Young nem fukarkodik a jelzőkkel: ordítóan mesterkélt, eszelősen goromba nonszensz, mérgező filmszemét. A film javarészt gyengén kidolgozott színpompás meghökkentések felliniánus kivanata, visszataszítóan zsúfolt látványvilággal. A filmre rányomja bélyegét, hogy Hajdu több komoly kérdésről is túl bolondosan, szeszélyesen beszél. Az erőtlen lezárás pedig egy amennyire elégtelen, olyan valószerűtlen is.
