Az Uránia FILM/ZENE program célja, hogy a tavasz során különböző zenei programokkal és közönségtalálkozókkal egybekötött vetítéseken világítsanak rá a filmek auditív dimenziójára. A február végén bemutatott Lefkovicsék gyászolnak vetítését rövid koncert előzte meg, majd egy demonstratív játékot követően éjszakába nyúló beszélgetéssel folytatódott.

Az estet az Uránia programigazgatója, Buglya Zsófia nyitotta meg, őt a film zenéjért felelős kamarazenekar (cselló: Márkos Albert, brácsa: Jávorka Ádám, harmonika: Móser Ádám) húsz perces koncertje követte. A filmből vett, klezmerre épülő zenei részletek érzelmi impressziókként hatottak, amik között szinte feltűnésmentesek voltak az átmenetek. A zenekaron látszott a játék öröme, csillogó szemű, vonószaggató előadásban volt részünk. Könnyen érthető, Breier Ádám miért nevezte őket később „szerethető pofáknak”.

A filmet és a beszélgetést egy frappáns, interaktív játékkal kapcsolták össze, amivel segítettek a közönségnek rámutatni a filmzene jelentőségére. Lejátszották a film egy jelenetét – amelyben a főszereplő unokája az elhunyt nagymamájával teázik –, először bármiféle zene nélkül, majd a zenekar visszatérte után háromféle élőzene kíséretében. Lenyűgöző volt, hogyan befolyásolták a különböző zene variációk a jelenet befogadását, miképpen válik viccesé, szomorúvá vagy éppen rémisztővé az adott háttérzene által.

fotó: Uránia

A játék után csatlakozott a zenészekhez a színpadon Breier Ádám rendező és Várhegyi Rudolf hangmester. A beszélgetés fókuszában a Lefkovicsék gyászolnak unortodox zenei munkafolyamata állt, a kérdések jelentős része ezekre az élményekre irányult.

A bemelegítő kérdés még általánosan közelítette a filmzene témáját; a zeneszerzés hol helyezkedik el a filmkészítés folyamatában? Breier szerint minden film maga válogatja, hogy mikor kezdenek el a zenével foglalkozni, de ebben az esetben viszonylag későn indult el a folyamat. Az első hivatalos előzetesben, mivel idő- és pénz szűkében voltak, még kizárólag stockzene hallható. Sőt, a vágás során egy ideig referencia-zenékkel dolgoztak, amíg Márkos Albert személyében meg nem találták a megfelelő zeneszerzőt a feladatra. Várhegyi hozzátette, hogy hozzá hangmesterként általában csak kész zenei anyagok kerülnek. Ezekről aztán a végső keverésnél a rendező és a hangutómunkastáb dönti el, hogy hol, mikor, milyen formában kerülnek be a filmbe. Ebben az esetben azonban sokkal személyesebb volt a kapcsolat közte, a rendező és a zeneszerző között, és egészen máshogyan dolgoztak.

Mivel kisköltségvetésű filmről van szó, Breier és Várhegyi már a kezdetektől tudták, hogy itt egyedi módszerekhez is kell majd folyamodni. Vagyis olyan partnerekre lesz szükségük, akikkel együtt lehet működni ilyen körülmények között is. A hangmester emiatt ajánlotta Márkos Albertet, aki hamarosan Ádám nappalijában találta magát, egyik kezében a csellójával, a másikban zenei skiccekkel. Elkezdődött a közös alkotói folyamat. „Ádám felvetette, hogy az apának és a fiúnak legyen hangszere. Tehát legyen olyan hangszer, ami az apát hordozza, és legyen, amelyik a fiút.” Így érkezett meg az apát jelképező cselló mellé Jávorka Ádám brácsája. A zenekar végül Móser Ádám harmonikájával vált teljessé, ami nem csupán összekötő hangszerként szolgált, hanem a zsidó kultúrát is képviseli.

fotó: Uránia

A film egy tönkrement apa-fia viszonyt jár körbe, a múlt és a gyász feldolgozása áll a középpontjában, és emellett kevésbé feltűnően, de a zsidó identitás és vallásgyakorlás kérdései is felmerülnek. Mennyiben határoz meg valakit a származása? Csak akkor lehet valaki jó hívő, ha követi a vallási szokásokat? Közelebb lehet hozni az ősi tradíciókat modern szemlélettel? Móser Ádám, akit egyébként nagyon foglalkoztat a klezmer kortárssá tétele, párhuzamba állította a harmonika jelenlétét a történet zsidó szálával: mindkettő finoman és sokféle formában van jelen a filmben. „Az én szerepem volt, hogy a háttérben mindig ott legyen valahol. De ne az legyen, hogy mindenkinek az arcába van téve, hogy »kérem szépen, ez itt klezmer, ez itt egy klezmer-film«. Mert nem az.

A hónapokon át tartó próbafolyamatok főként a rendező lakásán zajlottak. Volt, hogy Márkos kész kottával érkezett, néha csak vázlatokkal, sokszor pedig a zenészek teljes mértékben a helyszínen improvizáltak. Ilyen esetekben Breier Ádám is kipróbálhatta magát zeneszerzői szerepben; a színészek helyett a hangokat instruálta. Mire stúdióba vonultak, ugyan csak otthon felvett minőségben, de rögzítve volt a teljes film zenéje. A filmzene felvételével azonban korántsem ért véget a hangkeverés folyamata. Ezt követően Sperling Andor feladata volt hangulatteremtő elektromos alapot bekeverni a klasszikus zene alá helyenként.

fotó: Uránia

Várhegyi tapasztalatai alapján a zene és a zörejek találkozása sokszor konfliktust szül a zeneszerző és a hangmester között, szerencsére Alberttel azonban sikerült gyorsan konszenzusra jutni. A beszélgetésből az is kiderült, hogy a zenészeken kívül még kik rendelkeznek befolyással a filmek hangzása felett. A hangért felelős stáb mellett a foley artistot is említették (ő felel a forgatás alatt nem felvehető hangok utólagos rögzítéséért). De hangsúlyozták az olyan kevésbé magától értetődő szereplők jelentőségét is, mint a vágó vagy a dramaturg. Az utóbbi a Lefkovicsék esetében nem csak a ritmikus párbeszédjeivel ad hozzá a film hangi világához, hanem a héber és magyar nyelv keverésének dallamos játékával is.

Breiernek és Márkosnak egy ponton izgalmas nézeteltérése is támadt a zene filmben betöltött szerepével kapcsolatban. Márkos szerint itt a zene kevésbé volt meghatározó: „Az összes jelenet áll a lábán zene nélkül, nem kell a néző hangulatát, figyelmét, érzését, könnycsatornáját, rekeszizmát zenével befolyásolni”. Ádám ezzel szemben úgy gondolta, hogy a Lefkovicsék zajai és zenéi fontosak, mert hatnak tudat alatt, aláhúzzák a meglévő érzelmeket. „Én azért abban hiszek, hogy az a jó filmzene, ami egyáltalán nem tűnik fel, hogy szól, mégis szól, és maximálisan hat érzelmekre”. A zeneszerző végül egyetértett vele, ő csupán az érzelmeket folyamatosan irányítani vágyó hollywoodi filmek zenéihez képest érezte saját alkotásait szerényebbnek.

 

A karakterisztikus zenei és zeneszerzői stílus visszatérő témája volt az estének. Márkos szerint egy alkalmazott zeneszerző számára sértő, ha azt mondják rá, van egy sajátos stílusa: „egy alkalmazott zeneszerző akkor jó, ha sokféle stílusban tud gondozni és alkotni”. Várhegyi ez ellen úgy érvelt, hogy a zeneszerző kiválasztásakor épp az egyik fő szempont az, hogy kinek a zenei stílusa passzol leginkább az adott filmhez. Választása pedig pont azért esett Márkosra, mert korábbi, sokrétű munkásságából kirajzolódik egyfajta stílus. Képes kapcsolódni a történetekhez, munkái megérintik a lelket, és zenéi fátyolszerűen szövik be a filmet.

A zenészek mind egyetértettek abban, hogy a személyiség és a szenvedély az alkalmazott munkán is átüt. Azonban a határt egyértelműen meg kell húzni az autonóm és az alkalmazott zene között. Egy professzionális alkotó saját vágyait, küldetéstudatát autonóm munkáiban éli ki, és az alkalmazott zenék esetében nem a saját művészetét erőlteti, itt ugyanis egy csapatmunkában vesz részt. Ha a művészek ilyenkor hajlandóak lemondani saját egójukról, és képesek összedolgozni, abból fantasztikus dolgok jöhetnek létre. Várhegyi szerint „nem véletlen az, hogy bizonyos zeneszerzők bizonyos rendezőkkel dolgoznak sok-sok filmen keresztül. Megtalálják azt az összhangot, illetve azt a zenei és emberi harmóniát, amire szükség van ahhoz, hogy a végén valami különleges születhessen.

A beszélgetés meghallgatható a Mozinet Spotify-oldalán:

A Lefkovicsék gyászolnak február 22. óta látható a mozikban a Mozinet forgalmazásában.

A cikk a Mozinettel együttműködésben készült.