Alapanyagul Görgey Gábor színházi közegre írt drámája szolgált: kézenfekvő párhuzam a magyar filmgyártás átalakulóban lévő, viharoktól dúlt, holtpontra jutott rendszerére alkalmazni az alapképletet, megmutatni, mi is zajlik valójában a kulisszák mögött, feltárni a varázslat mélyén rejtőző, sokszor egyáltalán nem magasztos dolgokat. A filmrendezés folyamatát fikciós eszközökkel bemutatott metafilm (Truffaut Amerikai éjszaká-ja vagy Fellini 8 és fél-je) helyett Sára Júlia bohózatot készített a magyar filmgyártás sokszor abszurdba hajló jeleneteit összegyűjtve - elég, ha csak annyit mondunk, hogy Rózsa Gyuri néger hajóst alakít benne.
Amivel nem is lenne baj: a filmesek álmodozása alapvetően idealisztikus, ennek átültetése a magyar rögvalóba bizony bővelkedik a parodisztikus elemekben. A felütés például rögtön nagyon ütős: akár egy pesti vicc is lehetne az asztalon matató producerről és a lelkében rőzsedalokat dédelgető filmrendezőről. “Mit akarsz ezzel mondani, miről szól a film?” “Egy férfiról szól, aki tud repülni” “Műrepülő?” “Jézusom, dehogy műrepülő.” A gyilkosság megtörtént, az ártatlan és hamvas, még csak papíron létező filmcsodát egyetlen kérdésével kinyírta a pénzember. Akár itt véget is érhetne a film: Trill Zsolt arcán keveredik a meglepetés, a csalódottság, a felháborodás, a szomorúság és a csodálat - a filmkészítéssel járó érzelmi hullámvasút állandó állomásai. Kár, hogy ez az összetettség többet nem kerül elő az alakításban, Trill a filmidő nagy részében passzívan sodródik az eseményekkel, amikor nagy ritkán szóhoz jut, szomorú zenére komponált tételmondatok jutnak neki. (“Lehet, hogy nem felelek meg a világ elvárásainak, de a világ sem felel meg az én elvárásaimnak” és társai).
Vitathatatlan, hogy a Bulvár-ban vannak szórakoztató részek, de ezeket főként a filmtetem fölött marakodó hiénák szolgáltatják, a Réz Andrással, Jancsó Miklóssal és Gárdos Péterrel súlyosbított filmbizottságos jelenet kifejezetten humorosan van feldolgozva, ám ennek a párjelenete, a cigifüstben panaszkodó filmes kerekasztal már kellemetlenre sikerült, Kari Györgyi élcelődése a kereskedelmi televízión idejétmúlt, az íróasztalfóbiáról beszámoló Elek Ferenc hegedűszóra komponált vallomását pedig remélhetőleg viccnek szánták az alkotók.
A majorettfigurákkal, tűzoltózenekarral és a négernek maszkírozott Rózsa Gyurival terhes zárlat szükségszerűen fullad káoszba. Az ellenpontot a pókot megszállottan és boldogan kamerázó Gyuricza István ércnél maradandóbb életműve képviseli: a kádban előhívott super 8-as filmszalagok mutatják be a független magyar filmes kompromisszummentes, zsigerből alkotó és létező figuráját, a befejezés pedig felvillant valamit abból, hogyan lesz a toll és papír segítségével megszülető ötletekből libabőröztető, egy életre meghatározó, fontos filmélmény.
Ugyanakkor Sára Júlia filmje érezhetően “nekünk, filmeseknek” szól, számos magyar filmes is asszisztál hozzá: Gárdos Péter, Pater Sparrow mellett még Réz András is feltűnik a filmben, és maga Jancsó Miklós mondja bele a kamerába, hogy “Szeretnék filmet csinálni” - a közszolgálati televízió főműsoridejében. Itt van folyosói plakátokon a Szélcsend, a Miskolci boniésklájd, Az igazi Mikulás és még sorolhatnánk. Ezek a bennfenteskedő jelzések konkréttá, átélhetővé teszik a filmet - ugyanakkor röghöz is kötik. A túlságosan is egyértelmű áthallások, célozgatások a film kárára válnak: Koltai Róbert, az amerikás-magyar Miszter Nagy szerepében, zsebében fél Hollywooddal, nyakában egy aranylánccal és egy fiatal, vörös hajú szeretővel szivarozik a magyar filmekben a gazdagság örök szimbólumának tekinthető jacuzziban. Fájdalmasan és feleslegesen konkrét Vajna-paródia ez, még akkor is, ha a forgatókönyv négy éve született, és a film 2010 tavaszán forgott, amikor Vajna még nem volt filmipari biztos. Ennél persze sokkal morbidabb, amikor Gyuricza hosszan magyarázza, hogyan fog visszavonulni a magyar film zavarából egy csendes barlangba, ahol “nincs február, nincs filmszemle”. Hát tessék, itt van, lehet élvezni.
