A nagy múltú cseh fesztivál párhuzamos szekciói hajlamosak elhomályosítani a versenyprogamot, hiszen minden évben izgalmas válogatással készülnek a korábban Sundance-ben, Cannes-ban vagy Berlinben bemutatott filmekből. Nem szabad azonban teljesen elcsábulni, a Kristály Glóbuszért folyó verseny minden évben rejt pár figyelemre méltó világpremiert. Két ilyen filmet mutatunk most be, reménykedve abban, hogy a magyar mozikba is eljutnak a közeljövőben.
Talán túlontúl is nyilvánvaló metafora a halászháló, de amikor az éhbérért dolgoztatott, kiválóan úszó Amir éjszakánként lemerül a viharos Kaszpi-tengerbe, hogy eltávolítsa a fennakadt szemetet, nem arra gondoltam, hogy igen, a diktatúra és a katasztrofális gazdasági helyzet hálót fon a jobb életben reménykedő iráni fiatalság köré. Hanem azon izgultam, hogy Amir csak élje túl ezt a veszélyes mutatványt, és ne úgy végezze, mint az elődje, akinek a hulláját a szeméttel együtt mosta a partra a víz.
Az Empty Nets lehetne egy fokkal feszesebb, de így legalább az eleje el tudni ringatni abban a hitben, hogy egy kedves szerelmi történetet látunk, amiben Amir és Narges titokban találkozgat, dodzsemeznek, motoroznak és egy sokemeletes, befejezetlen épületben üldögélve bámulják a tengert, és a jövőjüket tervezgetik. Konkrétan a lánykérést, vagyis hogy a szegény családi háttérrel bíró Amirt mikor álljon Narges módos szülei elé.
Empty Nets
A Németországban élő iráni rendező, Behrooz Karamizade biztos kézzel fordítja egyre sötétebb és kiábrándultabb irányba a bemutatkozó nagyjátékfilmjét, és kicsi, átgondolt lépésekben, fájdalmas hitelességgel építi le a főszereplő idealizmusát. Amir elszegődik halásznak, azt hiszi, a kemény munka majd meghozza a gyümölcsét, és össze tudja gyűjteni a pénzt a hozományra. Aztán amikor szembesül a megalázóan alacsony bérrel, az életét is kockáztatja, csak hogy az illegális tokhalhalászattal és kaviárkereskedéssel plusz pénzt szerezhessen.
A filmfesztiválok sokszor tudják a felfedezés örömét nyújtani, és az Empty Nets több értelemben is beteljesítette ezt: világpremier révén nem lehetett korábban megjelent kritikákból kiindulni, így tudott kezdetben elvarázsolni, aztán keserűen kijózanítani Karamizade alkotása, illetve az, ahogy az európai nézők számára egy teljesen ismeretlen közeg kizsákmányoló természetét tárja fel. Most persze sokan mondhatják azt, hogy miért lenne érdekes a kaszpi-tengeri halászat és halkereskedelem világa, de tényleg lenyűgöző hatású, ahogy sötétkék, fakó képeken férfiak népes csoportja húzza ki minden erejét bevetve a hálót a tengerből, vagy kicsit később, amikor a piacon öntik ki a padlóra a csapkodó halakat.
Ugyanakkor legalább annyira elkeserítőek is a munkavégzés képei, hiszen a halászok kilátástalanságát és elnyomását is közvetítik. Bár az Empty Nests nem politizál direkten, de nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a cég vezetői – akiket leginkább csak parancsokat osztogatva és pénzt számolva látunk – az iráni diktatúrát testesítik meg. A tavaly őszi véres és eredménytelen iráni tüntetéssorozat után alighanem egy egész generáció életérzését fogalmazza meg a film, amikor az egyik karakter arra jut, ebből az országból el kell menekülni, nincs másik út.
Blaga’s Lessons
A Blaga’s Lessons című versenyfilm láttán alighanem a legtöbb Európába vágyó bevándorló lehúzná a listájáról Bulgáriát. A hetvenéves nyugdíjazott irodalom és nyelvtan tanár maga mondja ki egyik elkeseredett pillanatában a magánórákra hozzá járó, állampolgársági vizsgára készülő menekültnek, hogy ez sem jobb hely, és mikor a meghökkent nő azzal jön, hogy itt nincs háború, Blaga azzal söpri le az amúgy jogos meglátást, hogy itt másfajta háború folyik. A piacgazdaság farkastörvényei kegyetlenül elsöprik a rendszerváltás veszteseit, a szegényeket és a kiszolgáltatottakat. Látva a nyugdíjas tanár anyagi gondjait és a megbecsültség teljes hiányát, magyar nézőként lehangolóan sok hasonlóságra lelhetünk ebben a filmben.
A Blaga’s Lessons egy kisrealista, a Dardenne testvérek filmjeire hajazó történetként indul, amelyben világosan meg van határozva a cél: a nemrég megözvegyült tanárnő vallási okokból 40 napon belül el szeretné temetni egy impozáns gránitsírban az amúgy ateista férjét. Szinte rögeszmésen ragaszkodik ehhez, még azután is, hogy egy telefonon jelentkező szélhámos kicsalja minden pénzét. Igen, ez tulajdonképpen Az unoka bolgár verziója, viszont fontos különbségek is vannak a két alkotás között.
A bolgár film végig az unokázós banda áldozatára, Blagára koncentrál, és sokkal kiábrándultabb és sötétebb képet fest arról, milyen eszközei és lehetőségei vannak egy megalázott és kisemmizett, egy másik rendszerben szocializálodott nyugdíjasnak ahhoz, hogy újból talpra állhasson. Először is az unokája már Amerikában él, tehát nincs senki, akihez segítségért fordulhatna, és az áldozati szerepből való kitörésnek végül egyetlen járható útja sejlik fel, az, ha maga is bűnelkövetővé válik. Ezzel egy egészen váratlan csavarral gazdagodik a thriller zsáner határvidékén mozgó dráma, izgalmas morális és érzelmi dilemmát adva a nézőknek: vajon meddig tudjuk Blaga tetteit mentegetni, a szorult helyzetével magyarázni.
Blaga’s Lessons
A film fő hajtóerejét egyértelműen a három évtizednyi szünet után a kamerák elé lépő, és rendkívüli alakítást nyújtó Eli Skorcheva adja: a tanárnő konok hajhatatlansága kezdetben csodálatot ébreszt, emiatt a későbbiekben is kifejezetten nehéz eltávolodni tőle, hiába művel egyre inkább elítélhető dolgokat. És persze azzal is nehéz vitatkozni, amit mond: egész életében a szabályokat betartva dolgozott, ami után arra sincs lehetősége, hogy a férjét tisztességben eltemesse. Tényleg érdemes egy ennyire igazságtalan társadalmi berendezkedés szabályait követni?
A képi világ mindenfajta felesleges hivalkodó gesztust elkerül, erősítve ezzel a film dokumentarista jellegét, és végig Blaga marad a középpontjában. Skorchevát árnyékként követi a kamera, nem sok idő kell ahhoz, hogy azt az érzést keltse a film, egy régi ismerős a főszereplő. Ott vagyunk a legelkeseredettebb pillanataiban, és akkor is, amikor kimerülve, fújtatva, de megy fel egy végtelennek tűnő lépcsősoron. Hátra néz, és nem látja az elejét, előre nézve pedig a vége sem látszik. Találó metafora az életre, Blaga hétköznapiságába azonban vegyül valami rendkívüli is, ő nem áll meg ezen a lépcsősoron, nem adja fel, hanem megy tovább, ha már egyszer elindult. Kifejezetten mellbevágó és székbe szögező filmélmény.
