A baj csak az, hogy naiv és egyszerű helyett a Príma primavéra sokkal inkább együgyű és gyermeteg, a szó legrosszabb értelmében. Látásmódjával leginkább Incze Ágnes tévedését, a Randevút idézi – főhőse, Gábor is az Incze-film Rózsikájának rokona, csak ő nem félkegyelmű hajléktalan, hanem értelmi fogyatékos-gyanús (a film nem tisztázza pontosan, hogy hősünk szellemileg vagy csak lelkileg sérült) hatvanas, aki odabent kisfiú maradt, és idős édesanyja terelgeti az élet rögös útján és a temető macskakövein, ahol a romlatlan, ártatlan férfiú rácsodálkozik az élet olyan apró csodáira, mint egy hangya egy levélen.
Ez az álnaiv szemlélet, ami a filmet áthatja és az az álnaiv világ, amit Gábor figurája köré építenek, az első perctől kezdve hamisnak tűnik, ezért a színész, a máshol nagyszerű (csak hogy a Szemle-filmeknél maradjunk, legutóbb a Mázliban és a Vallomás című kisfilmben remeklő) Lukáts Andor nem is találja a helyét benne – kollégáihoz (a mellékszerepekben feltűnő Börcsök Enikőhöz és Pap Verához) hasonlóan ő sem játszik jól. Lukáts legfontosabb partnernője a Príma primaverában azonban egy fiatal bolgár színésznő, Vesela Kazakova, aki azt a kallódó ukrajnai lányt formálja meg, akivel együtt egy balul elsült bankrablás és egy tragikus véletlen folytán a férfi menekülni kényszerül – a végcél Gábor nagymamájának szerbiai háza. 
Kazakovához kapcsolódik egyébiránt a film legvitathatóbb döntése: a magyarul egyáltalán nem beszélő bolgár színésznő szerepét fonetikusan tanulta be, és olyan brutális akcentussal adja elő, hogy sokáig nehéz eldönteni, pontosan miről is van szó – nem egyenesen két értelmi fogyatékos története-e mégis a mű (Kazakova dikciója ugyanis leginkább egy szellemileg sérült emberére emlékeztet)? Sajnos ez csúnyán félreviszi az amúgy is rendre félresikló filmet. Az alkotók ráadásul durván figyelmen kívül hagyták, hogy nem árt, ha egy színész érti is, amit mond – nem a jelenet előtt tolmáccsal átfutva, hanem abban a pillanatban, amikor kimondja. Ennek hiányában, nyilvánvalóan a nyelvi korlátok miatt a bolgár színésznő hosszú lábain és teliszájú mosolyán kívül nem sokat tesz hozzá szerepéhez (a már említett komikus akcentuson túl).
A nagyon erős akcentus ráadásul erős „hiteltelenségi tényező” is a filmben, hiszen egy olyan külföldinek, aki ilyen csúnyán formálja a magyar szavakat, magyar nyelvhelyessége, nyelvhasználata sem állhatna olyan magas fokon, ahogy az a filmben megjelenik (egyetlen egyszer sem vét például ragozási hibát, érti és használja a ’piszmog’ szót stb.). A figura neve pedig nem utolsósorban Horváth Jolán – egy ukrajnai magyarról van tehát szó, aki nem azért beszél ennyire csúnyán magyarul, mert egy ukrajnai magyar így beszélne (erről több nézőnek lehetnek tapasztalatai akár első kézből is), hanem mert a figurát játszó színésznőnek csak ennyire futja. Ez pedig egyszerűen megengedhetetlen: nem szabad hagyni, hogy a valódi élet, a forgatás világa ennyire beszivárogjon a filmbe – mert annak így nem alakul ki saját univerzuma. Ha ugyanis ez a csoda sikerülne neki (ahogy a legtöbb filmnek azért általában szokott), akkor számos apró hibáját megbocsáthatnánk, amit azonban így nem tudunk. 
Hibákból egyébiránt pedig van bőséggel. A rendező saját bevallása szerint a Príma primavéra – amúgy nagyszerű – alapötlete Kern Andrástól származik. Az azonban akár a szintén Kern forgatókönyvírói közreműködése nyomán született Csudafilmből tudható, hogy a remek alapötlet még nem minden, azt ki is kellene dolgozni. Edelényi filmjében nemcsak annak motivációja nincs különösebben alátámasztva egyik fél részéről sem, hogy miért is mennek együtt Szerbiába, de miután a hősök egy óra alatt célba érnek, lezárulnak soványka kalandjaik, s a dramaturgia a továbbiakban nemigen tud mit kezdeni velük.
A kidolgozatlanság és logikátlanság mellé pedig olyan megoldások társulnak, amiket egy jó pár évtizede meghaladott már a filmművészet: legjobb példa erre a filmzene, ami komikus hatásával újfent teljesen félreviszi a filmet. A Príma primavéra legtöbb jelenetét csöpögős, szépelgő zongorafutamok festik alá kísérőzeneként (melyek ugyan remekül illenek a mű szintén csöpögős, giccses világához, de attól még nem lesznek jók). Amikor azonban akciójelenetekre kerül a sor, vagy megjelenik a film hőseinket üldöző főgonosza, azt rendkívül idétlen módon úgy oldják meg, hogy a képsor elején nagyon hangosan felhangzik egy „bu-bumm”-effekt. 
A nyelvi korlátokra visszatérve pedig a Príma primavéra úgy általában, a cselekmény szintjén is magasról tesz azokra: a filmet a különféle nyelvek terén valami elképesztő átgondolatlanság hatja át. Mintha csak egy olyan csodálatos Európában játszódna, ahol a holland gengszter felváltva beszél angolul és magyarul, a hozzá beszélő öreg nénike angolról németre vált, de a szeme sem rebben senkinek, a korábban olaszul beszélő kamionos meg egyszer csak átvált valamilyen szláv, leginkább az oroszra hasonlító nyelvre (további érthetetlen adalék, hogy amíg olaszul beszélt, feliratozták, a csere után már nem). Ezek után a néző már zavarba sem jön, amikor a magyar zsidó család sírkövén Szerbiában angol nyelvű a sírfelirat.
Edelényi filmjét már csak az menthetné meg, ha esetleg kiderülne, hogy a szellemi fogyatékos, felnőni nem akaró öregúr fejében játszódott le az egész cselekmény – ám sajnos (?) ilyesmiről szó sincs: elvileg egy reálisan létező világot látunk, amit azonban a fentebb felsoroltak a meseszerű és varázslatos helyett a hülyeség és hiteltelenség irányába visznek el. A kívánt érzékenység és líraiság helyett így csak zavarba ejtő esetlenségben lesz részünk.
