Kovásznai munkáinak bemutatása valóban példaértékűnek tekinthető. Létrejött egy honlap megtekintető filmekkel, számos információval, és olyan hanganyagokkal, melyeken Kovásznai saját szövegeit olvassa fel. Az Igor Lazin és Török Ferenc által készített, számos moziban vetített és online is megtekinthető Riportré - Kovásznai 2010 című animációs filmjének köszönhetően számos mozinéző ismerhette meg Kovásznai nevét, majd következő állomásként a Könyvfesztiválra megjelent az életművet elsőként feldolgozó, Iványi-Bitter Brigitta által jegyzett alapos, kitűnő monográfia, amely számtalan kiváló minőségű reprodukciót, valamint 4 DVD-n a teljes, negatívokról digitalizált és felújított filmes életművet - 26 rövid- és egy nagyjátékfilmet - is tartalmazza.
A kötet, valamint a hétvégén a Nemzeti Galériában megnyílt kiállítás arra törekszik, hogy elhelyezze a közelmúlt kulturális térképén Kovásznai életművét, s a XX. század magyar művészetének egyik elbeszéletlen történetét bemutassa. Hammer Ferenc megfogalmazása szerint Kovásznai a szó legnemesebb értelmében újra lett brandingelve, kulturális újrapozicionálására éppen most kerül sor.
Adódik a kérdés, milyen okai lehetnek annak, hogy a Kovásznai halála óta eltelt bő negyedszázadban munkássága jóformán láthatatlanná vált. Kovásznai életében leginkább animációs filmek készítőjeként volt ismert, festményei kiállítására egyátalán nem került sor, s feltehetőleg nem is törekedett rá; festői és irodalmi munkássága elszigetelt maradt. A szocializmus korszakának műfajértelmezése pedig, írja kötetében Iványi-Bitter, a művészeti alkotások bemutatásának tereire is rányomta bélyegét: nyilvánvaló, hogy elképzelhetetlen lett volna egy olyan kiállítás, melynek során Kovásznai minden műfajban egyszerre mutatkozhat be.
A konferencia egyik kerekasztal-beszélgetésében Gelencsér Gábor úgy vélte, hogy az életmű kései recepciójának egyik magyarázata éppen Kovásznai sokoldalú tevékenysége, köztessége lehet, amely késleltette a különféle aspektusok együttlátását. A műveket vizsgálva pedig fontos látni azt is, hogy a 60-as, 70-es években azon alternatív közeg(ek) (pl Balázs Béla Stúdió) számára, melyek befogadhatták volna, nem tűnt elég radikálisnak. Gelencsér és Müllner András is említette Erdélyt, Szentjóbyt, Hajast, a korszak kiemelkedő experimentális alkotóit, akikhez képest Kovásznai konvencionálisabbnak tűnhetett. Példaként említették Szentjóby Kentaur című filmjét, melyben a kép és a hang szétválasztása sokkal radikálisabban valósul meg, mint Kovásznai a nézők számára könnyebben befogadható filmjeiben.
„A mozgásban való látás, az el nem szigetelt jelenségek sorozatában való látás életfilozófia” - vallja egy szövegében Kovásznai, aki a 60-as években kezdett animációs filmeket készíteni, melyeken jelentős nyomokat hagytak írói és képzőművészeti ambíciói is. A Pannónia Filmstúdióban Matolcsy György vezetésével működő animációs részleg számára kezdett el dolgozni a 60-as évektől, itt készíti el első filmjét, a montázsképekből összeállított Monológ-ot (1963), amely nagy vitákat kavart a Filmfőigazgatóságon, ám végül bemutatták. Az ő nevéhez fűződik a stúdió egyetlen betiltott filmje, a Gitáros fiú a régi Képtárban (1964) című munka.
Kovásznait sokan tekintik a magyar animáció nagy nyelvújítójának, jegyzi meg monográfusa, nem véletlenül, hiszen „első filmjétől kezdve folyamatosan kísérletezett, és sok formai, tartalmi, szemléletbeli kérdésben magyar előzmények nélküli, új konstrukciókkal rukkolt elő. […] Magyarországon a Monológ előtt sem kollázsfilm nem volt, sem állófotót vagy natúrfilmet az animációval társító megoldások nem léteztek. Ugyanígy nem találunk hazai előképet a metamorfózisos festményfilmre sem.” - írja Iványi-Bitter Brigitta. Kovásznai egyedülálló módon használta fel a populáris kultúra elemeit is, filmjei zenei anyagát nem egyszer saját korának slágereiből válogatta. Jól láthatóak azonban a kapcsolódási pontok is a korszak magyar filmes sajátosságaival, Kovásznai az ekkoriban egyre nagyobb szerephez jutó dokumentarista törekvésekkel való szemléleti hasonlósága.
A filmes mellett további, Kovásznait érintő kontextusokról is szó esett a konferencián. György Péter a hidegháborús időszak jellegzetes diskurzusát, a szocialista humanizmust, annak üres univerzalizmusát elemezte, ily módon világítva rá arra, mitől mozdult el a korszak avantgard művészete. Hegyi Lóránd előadásában intellektuális dandyként írta le Kovásznait, törékeny, szenzibilis, magányos és önmagával harcoló alkotóként. Festészethez való kapcsolatát jellemezve kiemelte a Kovásznaira ható tradíciókat: a klasszikus festészetből induló festő egy idő után felismeri, hogy nem ez az ő útja, majd felfedezi az avantgard hagyományt.
A Képzőművészeti Főiskolán többek között Bernáth Aurél tanítja. Az 50-es évek közepén tanulmányait megszakítva elment bányásznak Komlóra, hogy testközelből szerezzen tapasztalatokat a proletariátus életéről, s ekkoriban komolyan foglalkozni kezd a marxismussal is. Ezen élmények hatására több drámát ír, számos képet készít, majd ezeket felhasználja A Fény öröme című filmjében. A főiskolával való szakítás uán a Világosság folyóiratnál dolgozik, s megismerkedik az aktív kultúraszervező dr. Végh Lászlóval, akinek lakásán számos fiatal művész, értelmiségi gyűlik össze nap mint nap a 60-as években.
Meghatározó Korniss Dezsővel való barátsága is, akivel aztán több filmet készítettek együtt. Festészetére jelentős hatást gyakorol a Szentendrei Iskola, amely „maga volt az avantgard hagyományok továbbélése Kovásznai számára, Budapest peremén, egy titkos központ, ahol továbbra is őrzik a művészet 1948 előtti szellemi milliőjét.” - fogalmaz Iványi-Bitter (63). Esszét ír Szántó Piroskáról, megismerkedik Vajda Júliával, Bálint Endrével és Jakovits Józseffel, feljár Rottenbiller utcai lakásukba, amely a korszak számos fiatal művészét vonzotta.
Hegyi Lóránd Kovásznai kontextusairól beszélve kiemelte a 60-as évek Budapestjének fontosságát, annak presszóival, lakásműtermeivel. Kovásznai számos munkájában megjelennek a város terei, presszók, bárok, a Duna-hidak, gondoljunk például a Város a szememen át (1971) című filmre, vagy éppen A 1974-es nyár emlékére, mely a város nyári hangulatát ragadja meg, a korszak populáris zenéjét felhasználva. "Budapest! Itt éltem én! Lelkek közt! Csupa lélek! Csupa test! Kávéház! Mámor! Lángokban leszálló csuda-est!" - ezzel a Kosztolányi Esti Kornéljából származó idézettel indul a Körúti esték (1972) című film, Antal István Juszuf szerint Kovásznai a Dohány utca és a Rákóczi tér között élte le az egész életét. Ehhez a filmhez kávéházak mindennapjait rajzolták meg, a hanganyagot pedig presszókban, kávézókban felvett hanganyagok adják, háttérzajok, jellegzetes korabeli slágerek hallhatóak. Iványi-Bitter Brigitta monográfiájában felhívja a figyelmet arra a paradoxonra, hogy a korszak jellegzetes értelmiségi találkozóhelyei voltak a pressszók, azonban a korszak filmjeiben mégsem jelennek meg hitelesen bemutatott kortársi helyszínekként.
A monográfia és filmek kiadásával, valamint a reprezentatív kiállítással egy sokszínű és izgalmas életmű újrafelfedezésére került sor. A Magyar Nemzeti Galéria életmű-kiállítása szeptember 26-ig tart nyitva: az összesen nyolc órányi filmes anyagot azonban nem vetítik teljes hosszában. Az A épület halljában egy félórás trailert vetítenek folyamatosan, illetve egyes termekben a kapcsolódó filmeket vetítik: mint például az Átváltozások, Gitáros fiú a régi Képtárban, vagy időről-időre, beszélgetések kíséretében vetítik a Habfürdő című egész estés filmjét is. Legközelebb például a Múzeumok éjszakáján, június 19-én 18 órától rövidfilmjeit vetítik, fél kilenctől a Habfürdőt, 22 órától a Ca ira című munkáját lehet megnézni, 23 órától pedig az Ez csak divat című sorozat epizódjait vetítik majd.
