Dávid, tizenkét éve mennyit jártad a várost, mielőtt Sanyival és a testvérével összetalálkoztál?

Mikulán Dávid: Gyerekkorom óta készítek az utcán videókat. A film intrója ezt az időszakot reprezentálja, mész a városban, rábukkansz random emberek történeteibe. Sok sztorit hallottunk deszkázás közben, egyfajta utcai költészet, amit videóra vettünk, ez volt a mi deszkás Kodály-módszerünk. Érdekelt az emberek tájszólása, a történeteik, voltak versek, dalok, minden. Általában nem is kerestük, ők találtak meg minket. Ha csinálsz valamit az utcán, az emberek könnyebben kapcsolódnak, de legtöbbször nem folytatódnak ezek a találkozások, viszont Sanyiék esetében úgy alakult, hogy barátok lettünk és tartottuk a kapcsolatot.

Mesélsz a FAX kollektíváról, aminek a tagjaként elkezdtél forgatni?

M.D.: A FAX csapatot Gutema Dáviddal hoztuk létre, akivel a Képzőn tanultunk akkoriban. Sanyiékkal a közös lógásokat mindig felspékeltük különböző művészeti eszközökkel. Suli utáni szabadidőközpont voltunk, köztéri művészetet csináltunk a gyerekekkel, vagy felfedeztük a várost. Azzal, hogy csináltunk egy csapatot, inkább csak keretbe raktuk a dolgokat, ez megerősítette a kapcsolatunkat, ennek a barátságnak lett dedikálva.

A cél az volt, hogy különböző sport- és művészeti eszközökkel felszámoljuk a közterek defektes felfogását. Sanyiék máshogy használták a várost, azért mert gyerekek, ők kíváncsiak voltak, játszottak azokon a helyeken, ahol mások utálnak lenni. Nem akartuk nagyon irányítani, inkább próbáltunk olyan helyzeteket teremteni, ahol szabadon mozoghatnak, kiélhetik magukat. Underground baby sitting vagy köztéri múzeumpedagógia volt ez, próbáltunk érdekes programokat szervezni, kirándultunk, festettünk, sportoltunk, ezeket dokumentáltuk, de volt, hogy maga a filmezés volt a központban. Születtek kisebb alkotások, amiket együtt találtunk ki, például a Telefonbetyárok című film, amiért díjat is kaptunk. Ezekkel a programokkal mindig próbáltunk reflektálni a minket körülvevő világra, a játékon keresztül valamilyen hasznos skill átadása volt a cél, de a lényeg, hogy fáradjanak el a skacok és akkor otthon nyugi van.

Mikulán Dávid és Révész Bálint

Mi járt a fejedben, miért kezdted el a fiúkat követni?

M.D.: 2011, Boráros tér, megláttam három gyereket a Petőfi híd korlátján csüngeni. Készítettem róluk egy képet, nem gondoltam, hogy találkozni fogunk, de végül ők jöttek oda hozzám elkérni a deszkámat. A deszkások vagy más utcai szubkultúrák sajátossága, hogy keverednek a generációk. Ők inkább fociztak, de ott is működött ez, mindenféle korúak családi háttértől függetlenül egymással nyomulnak. Ezek a közegek szerintem fontosak, bár megvannak a veszélyei, de sok jó barátot lehet találni a játszin vagy a skateparkban. Nekünk több szabadidőnk volt anno, Sanyi szülei meg sokszor melóztak, ezért vagy a környéken lógtak vagy a nagymama vigyázott rájuk. Miután a szülők megismertek, látták, hogy normálisak vagyunk, egyre gyakrabban pesztráltuk őket.

Mennyi idő után tisztázódott benned, hogy ebből egy film lesz? Évek teltek el?

M.D.: Az első pillanattól kezdve forgott a kamera, tehát maga a gondolat, hogy csináljunk egy filmet, mindig is megvolt. Az alap kiindulás az volt, hogy mindig is akartam forgatni egy deszkás videót, aminek van mondanivalója, és műfajokat keresztez, a trükkökön kívül érdekelt a szociális kontextus, a videóművészet, az improvizáció. Aztán az évek során a film nyelve és a lehetséges végső formája - ahogyan én meg Sanyiék is változtunk - folyamatosan alakult. Nem úgy indultunk neki, hogy több mint 10 évig fog tartani, ugyanakkor foglalkoztatott Sanyi jövője. Megvolt az ötlet, hogy legyen belőle nagy film, de közben történtek a dolgok is, aztán amikor Bálint beszállt, ő katalizálta, hogy na akkor itt az idő összevágni, befejezni, leforgatni, ami még hiányzik, és ez volt még több mint 6 év.

Forrás: KIX

Bálint te hogyan csatlakoztál Dávidhoz?

Révész Bálint: 2017 augusztusában néztem meg Miku diplomamunkáját, a Képzőművészeti Egyetem év végi kipakolásán, ami egy videóinstalláció és egy fotókönyv volt. Leszakadt a fejem, annyira jó volt az anyag. Sanyiék voltak benne, de még egy sokkal expresszívebb, kísérleti rövid dokumentumfilm volt, nem csak róla, hanem sok társáról is. Egy életérzést adott át, kétszer egymás után meg is néztem ott a helyszínen. Megszereztem Dávid számát, felhívtam és megkérdeztem, hogy van-e kedve ezt egy egészestés filmmé formálni. Azt mondta, ha szerzek rá pénzt és van rá energia, akkor persze. Akkor indult el a közös munka.

Mi tetszett meg neked ennyire Dávid diplomamunkájában?

R. B.: Azon a nyáron fejeztem be a Nagyi projektet, és kialakult bennem egy vákuum, hogy mit fogok most csinálni, hogyan fogok témát találni. Volt egy nyári tábor, ahova tíz éven keresztül jártam gyerekként, és meghatározó dolgokat éltem át. Az egyik alkalommal csináltunk ott egy nagy balhét és megbüntettek minket, illetve csak el kellett játszanunk a többiek előtt, hogy meg lettünk büntetve. Ez a bűn-bűnhődés, vélt bűn-vélt bűnhődés történet nagyon foglalkoztatott, a gyerekkori perspektíva pedig nagyon egybeesett Dávid diplomamunkájával. Sanyi és a kortársai átláttak a felnőtt világ ellentmondásain, igazságtalanságain, képmutatásán. Savazták a felnőtteket, és közben a szabad beszéd, a szabadságérzet radiált az anyagból, ami közel állt az én gyerekkoromhoz is, legalábbis ahogy romanticizáltam a saját felnövésemet. Volt egy közös ismerősünk is Dáviddal, ami mindkettőnk felé biztosított egy alap bizalmi viszonyt. Rengeteg ideje és energiája volt benne már, és bár az elején nem értette, hogy mit akarok, utána jól indult a közös munka. 

Forrás: KIX

A Nagyi projekt is hét évig készült, mennyiben volt más élmény utána a KIX-en dolgozni?

R.B.: Szerintem azért is készülnek sokáig filmjeim, mert sokat keresem a nyelvet, ami jól áll nekik. Ez sokszor próba-szerencse alapon megy, amivel nehéz dolgozni. Van, aki tudja mindig, hogy mit miért és hogyan csinál, nekem ez nincs meg ilyen erősen. A Nagyi projekt inkább egy történelmi film, amivel kapcsolatban nagyobb tudásom volt és nagyon egybeesett az érdeklődésemmel. A KIX egy szociális történet, ami részben új terep volt számomra. A nagyis film alatt inkább a felnőttkori élményeimre fókuszáltam, a KIX készítése alatt pedig a saját gyerek és tinédzserkori emlékeimmel foglalkoztam, és azzal, hogy hogyan gondoskodott rólam a családom, a környezetem. Ami mindkettőben megvolt, hogy hosszú készítés alatt nagyon közel kerültem a szereplőkhöz, szinte családi kötelékek fűződtek. Az alkotótársakkal is ugyanez a helyzet, nagyon közel kerültünk egymáshoz mindkét projekt kapcsán, és a befejezés után fura volt megélni, hogy nincs egy stabil kerete a közös létnek.

A filmben teljes természetességgel avatnak be az életükbe a fiúk. A valóságban is azonnal elfogadták a kamera jelenlétét?

M.D.: Érdeklődtek a kamera iránt, nekik ez ugyanolyan játék volt, mint egy gördeszka, sokszor ők kameráztak. Elfogadták, de ez 13 éve volt, most már az emberek sokkal tudatosabban pózolnak, ők valahogy természetesek tudtak maradni. Úgy éreztem, hogy nem zavarok, vagy ha igen, akkor nem erőltettem a dolgot. Egy ideig összhangban volt a filmezés a fantáziavilágukkal, persze az nagy kérdés, hogy hogyan mosódik össze a fantázia a valósággal, de ez a kamerától függetlenül is kérdés. El kell veszítsük a fantáziánkat ahhoz, hogy felnőjünk és beilleszkedjünk a társadalomba? Mikor szakértőkkel konzultáltunk, azt a választ kaptuk, hogy ha a kreativitás nem társul egy általános morális rendszerrel, könnyen vezethet desktrukcióba. Ennek láttuk a nyomait, de azt is, hogy jó irányba halad a Sanyi, csak rossz úton jár.

Forrás: Mikulán Dávid

A kamera mögött gyakran hallani, hogy segítetek nekik, féltitek őket, amikor épp valami hülyeséget csinálnak. Mennyire volt megterhelő forgatni és közben vigyázni is rájuk?

M.D.: Eleven gyerekek voltak, sok figyelmet meg energiát igényeltek, amikor mi vigyáztunk rájuk. Mindig rájuk szóltunk, amikor átléptek határokat. A kamera nem különösebben nehezített ezen, de mindig jól jött, ha haverok csatlakoztak. Nem volt egyszerű feladat elbírni velük, de jól éreztük magunkat.

12 évnyi forgatáshoz nagy akaraterő kell. Volt, hogy fel akartátok adni az egészet? Miért folytattátok mégis?

M.D.: Simán lehetett volna egy tök jó filmet összerakni az első pár év anyagából is, ha így lett volna, nem éreztem volna feladásnak. Alapvetően a szülőkkel jó volt a viszonyunk, nem laktunk messze egymástól, sok nehéz napot vészeltünk át együtt, de összetartás volt.
Az, hogy voltak időszakok, amikor eltávolodtunk egymástól, teljesen természetes, leginkább Sanyi kamaszkorában voltam vele úgy, hogy ez így oké, lógjon a saját korosztályával. Aztán egyre több probléma volt vele a suliban, jött a gyámügy, felmerült, hogy kiemelik a családból, ebben a szituban nem akartuk magára hagyni, nagyjából ekkor csatlakozott Bálint. Ahhoz, hogy Sanyi ne kerüljön gyermekek átmeneti otthonába, az volt a feltétel, hogy nem lóg többet a suliból, és a lakásukat fel kell újítani. Az utóbbiban tudtunk segíteni, és a felújításban az akkor 15 éves Sanyi mindenben kivette a részét. Ez sok erőt adott neki, végre volt valami, amit fel tudott mutatni, rá is fért, mert kapta a savat mindenhonnan. Végre folyt melegvíz a csapból, ami mindenkinek járnia kellene. Persze sok mindent nem old meg, de azt reméltük, Sanyi átvészeli valahogy a kritikus időszakot és rátalál valamire, amit szeret és ki tud benne teljesedni.

R.B.: A közös munka során is felmerült egy alkalommal, hogy ezt nem tudjuk befejezni, hogy túlnőtt rajtunk a történet. Kellett is egy jó pár hónap, hogy újra kamerát vegyünk a kezünkbe. Ez Sanyi tinikorának a zenitjén volt, amikor a legnagyobb szüksége volt ránk, hülyeségeket csinált non-stop, aztán végül belefutott a pofonba, és akkor már ott kellett lennünk, tartani benne a lelket, és megmutatni a nézőknek, hogy a sok előítélet mögött igazi, értékes, szeretetre méltó emberek állnak. Végül ez lelkesített, hogy most már csak azért is be kell fejezni tisztességesen és minél több embernek megmutatni. Én azóta ebből a motivációból dolgozom és ez nagyon kell, mert ha kész egy film, akkor az alkotóknak még nagyon sok dolguk van: ápolni a film utóéletét, mesélni róla, inspirálni a nézőket stb.

Forrás: goEast Filmfesztivál

Bálint az érkezésed mennyiben helyezte át a történet fókuszát, irányát?

R.B.: Az egész projekt egy kollaboratív munka volt, jöttek-mentek az emberek Dávid mellett, a családnak nem volt szokatlan, hogy megjelent egy új figura. Ahogy megjelentem, átalakult a dinamika, onnantól mindig reflektáltunk arra, hogy ez tényleg film lesz hamarosan, és emberek nézni fogják tévében meg moziban. A mi szerepünk a család számára tisztább lett. Dávid bébiszitter funkciója kiegészült, és mi lettünk a két bátyus, aki mindig próbál fogást találni, hogy Sanyit hogyan lehetne jó irányba terelni, önkéntes szocmunkások lettünk. Valamint ahogy megjelent mögöttünk egy produkciós infrastruktúra, mi is komolyabban vettük, és így ők is. Ez a tudatosabb alkotói szerep a családban legitimizálta az érdeklődést az anyuka, a család, a miliő iránt. Már csak azért is, mert Sanyi nem volt érdekelt benne, leszarta, hogy miben vagyunk, csajozott és rótta a köreit. Rendesen csicskított minket is, meg a családot. Így a szülök szövetségesei lettünk amellett, hogy Sanyival is próbáltuk tartani a jó viszonyt.

Az egész családdal összebarátkoztatok, befogadtak titeket az életükbe. Mennyit kommunikáltatok velük a kamerán kívül?

M.D.: Sokat beszélgettünk attól függetlenül, hogy ment-e a kamera vagy sem. A kommunikáció volt az eszközünk, Mónival, az anyukájukkal nagyon sokszor éreztük egy cipőben magunkat, hogy tehetetlenek vagyunk. Ő volt, aki irányította a családot és sokszor próbáltunk összhangban cselekedni. A kamera sokszor indukált olyan beszélgetéseket, amik nem csak a filmet vitték előre, de ki lettek mondva dolgok. Ez végigkísérte az éveket, a filmet az vitte előre, hogy Sanyi megtanulja kifejezni magát, és ez az életében is jól jött. Mindenkinek érdemes lenne kiprobálni meginterjúzni a családját, vagy barátait, egész másképp figyelünk egymásra. Érdekes, hogy az alap sztereotípia, hogy a kamera indukálja a rossz magatartást sokszor ellenkezőképpen működött, itt mindenki próbálta jó értelemben összeszedni magát. De inkább hagyjuk a sztereotipiákat, erről is szól ez a film: mögé tudunk-e látni a dolgoknak anélkül, hogy egyből ítélkeznénk?


Hat év alatt volt konfliktus annak kapcsán, hogy mit akartok kihozni ebből a történetből? Mennyire ment gördülékenyen a hosszú vágás?

R.B.: Nehéz volt a vágás, a Dáviddal máshogy mesélünk történeteket. De pont azért volt izgalmas, mert ez a két szemlélet valahogy ötvöződni tudott. Sok eleme a vágásnak szórakoztató és tanulságos volt, izgalmas volt játszani ezzel a hatalmas és gazdag anyaggal. Az első 20-30 hetet kettesben töltöttük, csak azzal foglalkoztunk, amihez éppen kedvünk volt, asszociáltunk az anyagra és kerestük a kötéseket. Így készült el egy 3 és fél órás nyersvágat, azt adtuk oda Szacsának (Szalai Károly vágó - a szerk.), hogy nézegesse, és Fekete Ádámnak is, aki dramaturgként volt jelen. Szacsával 12 hetet vágtunk, majd utána átvette egy francia vágó, Yaël Bitton. A francia finanszírozás miatt szükségszerűvé vált bevonni egy külföldi vágót, aki az egészet univerzálisabb, nem magyar specifikus szemmel nézte. Amennyire én és Dávid különbözünk, úgy Szacsa és Yaël is mások. Mind a négyünk nagyon sok ötletet és más-más szemléletet hozott. Meg akartuk tartani az anyag elementáris, expresszív stílusát, de úgy, hogy ne csak a ‘gurmé’ nézők és ne csak a magyarok értsék meg. Minél többet szerkesztettük, annál nehezebb volt a nyersességét, spontaneitását megtartani. 80 hétig tartott ennek az egyensúlyát megtalálni.

Sanyiban mikor tudatosult, hogy ez a film egyszer el fog készülni, be fog fejeződni?

R.B.: Amikor én elkezdtem jelen lenni, folyamatosan kommunikáltuk, hogy ez most egy film lesz, azért van mögöttünk egy intézményesült háttér, hogy befejezzük. Ez a közelítés a család és Móni felé is elmélyítette a kapcsolatunkat, és sokkal reflektívebbek lehettünk abban, hogy mi filmesek vagyunk. Ez a film a családnak sosem volt olyan fontos, hogy elkészüljön, csak nekünk, legalábbis eddig. Szerintem ez idővel meg fog változni. Sanyival megnéztük a filmet egy moziban, ez óriási élmény volt. Képzeld el, hogy megnézed a felnövésedet 90 percben, annak minden szerethető és kellemetlen tapasztalatával együtt, hihetetlen lehet. Idő kell hozzá hogy az ember megbarátkozzon egy ilyen élménnyel.

A KIX a beszélgetés óta is sorra járja a világ dokumentumfilmfesztiváljait, három díjat nyert Zágrábban, a vágásért kapott díjat Németországban, Hollandiában, vetítették Taiwanban, Dél-Koreában, Szerbiában és Lengyelországban is. Legközelebb a kolozsvári TIFF programjában lesz látható. Hazai bemutatója az év második felében várható, producerei Kiss Viki Réka, Muhi András Pires, Ede Victor és Révész Bálint.

Borítókép: KIX