A Jöjj és lásd! kölyökképű főhőse a film végére felnőtté válik. Az elején egy gondtalan gyerek, aki alig várja, hogy csatába mehessen, játéknak, kalandnak gondolja a háborút. Bár csak napok telnek el, de a film végére már megtört, kiégett zombi, akit bedarált a háború őrülete. A Saul fia a Jöjj és lásd! szellemi utódjaként, spirituális folytatásként is tételezhető: Saul a film elején pontosan az az emberi roncs, akivé a Jöjj és lásd! főhősét változtatta a háború. Viszont a Sonderkommando tagja megpróbál felállni a mélypontról: egy haláltábor megvetett és halálraítélt rabszolgájaként fontosnak tartja, hogy zsidó szokások szerint temesse el a fiának gondolt holttestet. A Jöjj és lásd! hőse elveszíti az ártatlanságát, Saul erkölcsi győzelmet arat. A Saul fia a holokausztot, a Jöjj és lásd! pedig a II. világháborút ábrázolta radikálisan új szemszögből.
A Jöjj és lásd! persze ma már vádolható propagandisztikussággal. A II. világháborús szovjet győzelem negyvenedik évfordulójára időzítették a bemutatóját, és a nácik áldozataiként a beloruszokat ábrázolja, nem a zsidóságot, ami a Szovjetunió korabeli politikájával magyarázható. Viszont a Jöjj és lásd! sem háborús propaganda, hanem inkább háborúellenes (ellen)propaganda: a főhőse semmi felemelőt nem talál abban, hogy a jó oldalon harcol, e filmben a háborúnak nem lehetnek győztesei. Hogy propagandának szánták, az viszont megmagyarázza, mitől lett ez a megalomán film annyira hatásos és ambiciózus, mint Eisenstein klasszikusai.
Nemes Jeles viszont már csak felhasználja a Jöjj és lásd! nagy tűzerejű fegyvertárát, de filmje valójában emberi dráma. Kis túlzással: Nemes Jeles kivonta a Jöjj és lásd!-ból annak Achilles-sarkát, a szovjet propagandát, és ami maradt, az a Saul fia. Adja magát a felvetés, hogy a Saul fia egy holokausztfilm a Jöjj és lásd! stílusában, valójában rendezője tovább is gondolta Klimov formanyelvét a mainstream filmdrámaírás szabályainak megfelelően: célorientáltabbá tette hősét, akinek erre persze pszichológiailag is égető szüksége van. A karakterrel nehéz azonosulni, de mégis együtt érzünk vele, mert drámai szükséglete a megváltás.
A Saul fiához hasonlóan a Jöjj és lásd! sem pusztán egy csavaros és ütős sztorira épül, ami regényként vagy színdarabként is ugyanazt nyújtaná, hanem maximálisan “filmszerű”. Nemes Jeles egy haláltábor, Klimov pedig egy népirtás kellős közepébe dobja főhősét és nézőjét. Nem tudunk mással azonosulni, csak a protagonistával, aki a Jöjj és lásd! alkalmával csak megfigyelő, a néző avatárja. Sodródik az eseményekkel, végigverik, végighurcolják a filmen, jobbára tétlenül szembesül a nácik rémtetteivel. Egyetlen tudatos tette is eredménytelen: egy kiirtott faluból egy olyanba menekül, amit csak most szálltak meg a németek, és hiába próbálja figyelmeztetni a helyieket közelgő végzetükre. Mindkét filmtől hiába várjuk a happy endet, rögrealisták, vérmocskosak, nyomasztóak. Egy genocídium élményét adják át, annak valóságát teremtik meg, hozzák szinte tapintható közelségbe, bemutatva a traumát, amit az öldöklés egy túlélő pszichéjén okoz. Pokoljárás megnézni ezeket a filmeket (okkal, mert egy népirtás a valóságban sem lehetett különb), viszont úgy működnek, mint a legjobb horrorok: hiába nyújtanak kellemetlen filmélményt, mégis katartikusak.
Nemes Jeles megtartotta Klimov filmjéből a hosszú beállításokat, a Steady Cammel fényképezett követőfelvételeket, az idegtépően kakofónikus hang-atmoszférát, a virtuóz, gyakran a főhős nézőpontját imitáló, máskor az arcára fókuszált kameramunkát és a rémálomszerű jelenetezést. Mindkét filmnek gazdag a látványvilága: rengeteg statisztát látni tömegjeleneteikben, hullahegyeket viszont olykor csak a háttérben, életlen totálban mutat a kamera. Egyik film sem csupán egy népirtás mechanizmusát rekonstruálja, de köré is szokatlanul életszerű valóságot teremtenek. Mindkét filmben rengeteg esemény zajlik a háttérben, ezernyi zajt hallunk, aminek a java véletlenszerű. Alig van terelve a figyelmünk, függetlenül attól, hogy éles-e a háttér (Jöjj és lásd!) vagy elmosódott (Saul fia). Pont, mint a való életben: a valóság csak egy gigászi kép- és hang massza, amiben nekünk kell rendet teremtenünk. E két film szerkesztése szinte láthatatlan, ahogy a valóságban sincs vágás, ráadásul a két főhős felfokozott lelkiállapota is motiválja az extrém vizuális stílust és hangkulisszát.
Klimov számos stíluseszközét viszont nem használta a magyar direktor: a Jöjj és lásd! látványos, bár hatásvadász mély totáljai a hiányukkal tüntetnek a Saul fiában. Nemes Jeles mozija ráadásul jóval költséghatékonyabb, hisz egy elmosódott hátteret nem kellett részletesen kidolgozni. A szovjet rendező odáig ment a karakterek szubjektív nézőpontjának rekonstruálásában, hogy szereplői olykor egyenesen a kamerába beszélnek. Ez dokumentarista megoldásként is értelmezhető, a negyedik fal áttörése pedig fokozza a film felkavaró hangvételét. Ez is kimaradt a Saul fiából.
Már csak azért is üdvös, hogy Nemes Jeles hangoztatta a Jöjj és lásd! hatását, mert erre a filmre ráfér a reflektorfény. Spielberg több műve (Schindler listája, Ryan közlegény megmentése, Az elit alakulat) is kísértetiesen hasonlít a Jöjj és lásd!-ra, aminek a címe mindent elmond: ez a mozi nem kínál mást, mint egy népirtás, illetve egy háborús övezet zsigeri élményét és látványát.
