A Sin City erőszakos, harsány, tele van stilizációval és romlott humorral, ami még nem lenne baj, de ráadásul a politikai korrektség is hiányzik belőle, meg az az executive producer-be oltott kopasz cenzor is, aki kivagdosta volna a brutálabb részeket, meg hiányzik a napfény és a mértéktartás, így itt minden durva lett, hallucinatív és sötét, lírai és melankolikus, és szubsztanciálisan fekete, fekete város, fekete kép - fekete figurák az agyhalál völgyében. A Sin City-ről lepereg a kritikai apoteózis, mert primitív, mocskos, brutálisan egysíkú film. És már születése pillanatában kultikus darab.
Bűnből és árnyakból gyúrva
Carla Gugino és Mickey Rourke
„Oldszkúl Hollywood”
A hollywoodi műfajok (stílusok) történetében az egyik legmarkánsabb vonulat vitán felül a film noir volt, a fekete film, ahol amorális fickók és veszélyesen gyönyörű nők kavartak a mocsokban, a képeket az éjszaka árnyaira komponálták, a perspektíva pedig torz volt, mind mentálisan, mind vizuálisan: a bugyorlakók éjvilágra jöttek és eluralták a vásznat. Raymond Chandler és Dashiel Hammett hideg és melankolikus történetei, az ezeket feldolgozó hollywoodi B-filmesek, a szemétből sötét aranyat készítő film-alkimisták kora a filmtörténet egyik legizgalmasabb és legtöményebb fejezete. A noir soha nem halt meg, csak mutálódott, készültek neo-noirok és noir-horrorok, jött a tech-noir, és a cyber-árnyak. Frank Miller és RR visszanyúltak az oldszkúl amerikai noir-hagyományhoz, és feldúsították némi XXI. századi brutálnihillel – mind vizuálisan, mind történetileg. Miller Sin City sztorijai alapból a noir klisék végsőkig stilizálására építenek: (Ba)sin City maga az archetipikus metropolisz, bűnből és árnyakból gyúrva, ahol mindenki korrupt és minden lakó megérett a bűnhődésre – és azzal hogy ebben a városban létezik, voltaképpen bűnhődik is. A film négy Sin City történetet gyúr eggyé: a nyitójelenet az Ahogy a kedves vevő parancsolja című minisztori adaptálása (Magyarul megjelent: Fekete-fehér képregényantológia 1, szerk.: Bayer Antal, 2005.). Az elégikus, céltalanságában is titokzatos nyitójelenet (egy pasi lirizál a hulló levelekről meg a menekülésről, mindezt egy vörös ruhás femme fatale társaságában, majd, durr) kitűnően megadja az alaphangulatot a továbbiakhoz: a bűnös város történeteiben nincs logika, csak szenvedély, nincs pszichológiailag alátámasztott jellemrajz és motivációs háló, csak energiakisülések és emóció-örvény. Na meg szex. Na meg erőszak. Na meg némi rakenroll.
Pszichopatológiai esetek közt visz az utunk
Jessica Alba és Nick Stahl
„Oldszkúl Hollywood, washed up Hollywood”
Az egybeillesztett Sin City történetek – The Customer is always right; The Big Fat Kill; The Hard Goodbye; That Yellow Bastard – mindegyike arról szól, hogy vannak a pasik (mocskos, érző szívű macsó mind), meg vannak a nők (gyönyörűek és romlottak mind) és van az éjszaka, ahol megborul minden. Sin City-ben mindig éjszaka van, negatívra fordított álommásolatok és pszichopatológiai esetek közt visz az utunk. Ott van Marv (Mickey Rourke), a nagydarab kereszteslovag (gyilkológép), aki egy csodás éjszaka emlékéért tép egészen a villamoszékig, ott van a Marlowe-klón magándetektív (Bruce Willis), aki megmenti a szőke kislányhercegnőt (Jessica Alba), elintézi, akit el kell és a fejéhez emeli a stukkert, és ott a Converse tornacipős ex-bérgyilkos, aki egy véres és vérvörös mészárlás után öleli magához a kurvák királynéját, és persze ott vannak a kurvák, multikulti gyönyöregyveleg és forma-addikció (a pasi szemszögre építő vizualitás, hm, uralkodik), és, nem utolsósorban, ott vannak azok a mozgóképpé transzformált kép(regény)kompozíciók is.
RR és Frank Miller bebizonyították hogyan néz ki egy képregény, ha értő kézzel mentik át filmvászonra – a Sin City vizualitása teljesen unikális, számítógéppel és HD-Cam-mel megkonstuált árny-univerzum. Az eredeti képregény fekete-fehér világában (ahol a fekete nagyon fekete, a fehér pedig nagyon fehér), csak elvétve jelennek meg egyéb színek, de ahol megjelennek ott funkcióval és jelentéssel bírnak – a kétszínű világba komponált vörös, sárga, kék motívumok, az ilyen színekben pompázó képrészek a vizuális élményt vonják új dimenzióba (Filmen természetesen hatásosabb ez is. Mint minden). A digitális technika és a képrögzítés kreatív (!) lehetőségeit ezidáig a Sin City használja a legkonzekvensebben: a film képi világa teljességgel számítógéppel generált, a hátterek, a fények, a kompozíciók mintegy utólag, a digitális vágóasztalon lettek kitalálva és véglegesre csiszolva – épp emiatt külön respekt illeti mind a színészeket, mind a színészvezetést. Bevilágítva, a nagy zöld háttér előtt meglehetősen nehéz emóciókat megjeleníteni és szerepet formálni (tragikus példája ennek az utolsó Star Wars – rész, ahol Samuel L. Jackson-tól Ewan McGregorig senkiből nem képes értékelhető alakítást kicsiholni a rendező), a Sin City-ben mégis sikerül a bravúr: az élő test, a színészi mimika és a gesztusok tökéletes egységbe forrnak a digitális technikával mögéjük varázsolt árnyékvilággal.
 |
| Ő zabálta fel Hollywoodot Bruce Willis |
Quentin Tarantino és - most már látszik - Robert Rodriguez a hollywoodi film jelenidejének legnagyobb újítói. (Előbbi rendezett is egy jelenetet itt, de az se minőségben, se a gesztusértéken túl - jó poén egy haver kedvéért - nem tesz hozzá semmit a filmhez.). A szerzőiség új formáját képviseli Rodriguez alkotásmódja, a hollywoodi stúdiórendszeren felülemelkedett szerzői látásmódot (az európai tradíciót most inkább hagyjuk): hiába dolgozik hozott anyagból, hiába marad meg a zsánerkeretek között és hiába dolgozik archetipikus sztorikkal (és csinál bűnrossz filmeket is), a művei mégis százszázalékosan az övéi. Rendező, vágó (a vágás a filmkészítés egyik legfontosabb fázisa, mint tudjuk), operatőr és zeneszerző – egyszemélyes stáb, aki minden képkockán rajta tartja a szemét, a történetet ő bonyolítja, a film arculatát (zenéjét, mindenét) ő határozza meg.
A nagy európai illúziót a szerzői alkotásmódról úgy tűnik jelenleg egy jöttment, állandóan beszívott mexikói indie-filmes valósítja meg, akit a közvélekedés szerint felzabált ugyan Hollywood – de a Sin City-t látva inkább úgy áll a helyzet, hogy ő zabálta fel Hollywoodot. És arra használja, amire akarja.
