Szász János: Eltelt! Leforgattuk a Dresden Dolls-ról szóló dokumentumfilmet, utána pedig abban a szerencsében volt részem, hogy a moszkvai Művész Színházban megrendezhettem A Mester és Margaritát - ennek egy éve volt a bemutatója. Egy ilyen darabot megrendezni ugyanolyan nehéz feladat, mint egy dokumentumfim elkészítése. Közben felvételi is volt a Filmművészeti Egyetemen, szóval nem unatkoztam.
filmhu: Rengeteget dolgozol külföldön, főleg színházakban, és itthon is gyakran dolgozol nemzetközi stábban. Soha nem fordult meg a fejedben, hogy külföldön folytasd a pályád?
Sz. J.: Életem során kétszer kínálkozott ilyen lehetőség - senior állásom volt például Amerikában, iskolaigazgató voltam egy évig a Harvard egyik művész iskolájában, 2002-ben hagytam ott. Sokszor megfordult a fejemben, sokszor volt reális lehetőség is, mégis valahogy mindig idegennek éreztem és hazajöttem. Persze néha itt is idegennek érzem magam.
filmhu: A Last call - Dresden Dolls című dokumentumfilmed egy punk zenekar utolsó turnéját örökíti meg. Hogy talált meg ez a feladat?
Sz. J.: Kint tanítottam a Harvardon, ahol nagyon pezsgő a kulturális élet. Mondták, hogy van egy Kabaré című előadás, amelyben Amanda Palmer is szerepel! Fogalmam sem volt, ki az az Amanda Palmer, elmentem, megnéztem a darabot és elájultam tőle. Egészen különleges volt az ő színpadi jelenléte. Kiderült, hogy látta a bostoni rendezéseimet és egy pillanat alatt közel kerültünk egymáshoz. Attól kezdve minden este találkoztunk. Amanda minden előadás után föllépett egy Fender orgonával és mindig elhívott egy vendégzenészt. Ezek a koncertek éjfél körül kezdődtek és eltartottak kettőig-háromig. Egy egészen elképesztő világba csöppentem, ami teljesen rabul ejtett. Egyszer mesélt Amanda a Dresden Dolls nevű zenekaráról és Brianről, a dobosról, aki nagyon közel állt hozzá. És mesélt arról, hogy egy utolsó koncertet szerveznek Texasban és megkért, hogy tartsak velük. Én persze azonnal igent mondtam. Dobos Tamásnak - ahogyan a film producerének, László Sárának is - én voltam az osztályfőnöke, és megkérdeztem Tomit, van-e kedve eljönni Texasba forgatni 4-5 napot. Felültünk egy repülőre és hirtelen ott voltunk a közepében egy egészen különleges világnak. Ott jártuk a buszukkal a vidéket, három városba kísértük el őket. Kaptunk két ágyat a turnébuszban és azt csinálhattunk, amit akartunk - bármikor forgathattunk. Nagyon nyitottan fogadtak minket és nagyon közel kerültünk egymáshoz.
filmhu: Akkor a személyes ismeretségnek köszönhető az, hogy ennyire beengedtek a magánszférájukba, az ágyukba, és hogy ennyire megnyíltak a kamerának.
Sz. J.: Igen. Amanda nagyon különleges csaj. Ő egy performer, elképesztő a jelenléte a neten is, koncert előtt például a Twitteren kommunikál a közönséggel, mindenféléket eldug a nézőtéren, például minipéniszeket - aki megtalál egyet, az felmehet a színpadra. Ő civilben is ilyen: nagyon nyílt, egyenes, különleges nő és van mellette egy egészen fantasztikus dobos, Brian Viglione. Ha megcsörrenne a telefon, hogy holnap menni kell velük újra turnézni, gondolkodás nélkül igent mondanék.
filmhu: A film finanszírozása hogyan alakult?
Sz. J.: Az NKA-tól kaptunk egy minimális összeget, de alapvetően Amanda meghívására történt a dolog, nagy részben ő finanszírozta a filmet. Ő gyűjt ilyenekre, azt mondja a Twitteren, hogy most kellene ötezer dollár gyerekek, hogy csináljunk egy filmet és egy nap alatt összegyűjti. Különleges dolog lenne, ha vele tudnál interjút csinálni, mert egyből éreznéd, hogy miről van szó.
filmhu: Ez a filmből is átjön! Ez a hihetetlen benne, hogy olyan, mintha én is ott lennék a koncerten, és aztán sorban állnék Amanda öleléséért...
Sz. J.: Igen, van valamiféle áldásszerűség ebben, hogy azok a gyerekek hajnali egykor-kettőkor, a koncertek után órákon keresztül sorban állnak ezren, és mindenkihez van türelme, egy jó szava, egy fénykép, egy ölelés. Nézed ezeket a gyerekeket és lehet rajtuk látni, hogy most ki fogják bírni egy darabig. Ez kicsit olyan, mint Oroszországban a pravoszláv istentiszteleten, ahol a végén a pópa végigmegy a hívők között, ők pedig megpróbálják megérinteni - hatalmas harc folyik azért, hogy megérintsék, és akinek sikerül, az megnyugszik és látszik rajta, hogy a következő vasárnapig boldog lesz. Mind kettő nagyon erős élmény volt számomra és láttam köztük egy párhuzamot.
filmhu: Említetted, hogy volt tanítványod, László Sára volt a film producere.
Sz. J.: Ez egy kemény és gyönyörű helyzet, amikor a tanítványomból lesz a producerem. Sári nagyon keményen kiállt a gondolatai mellett és mondta a magáét, hogy szerinte mit hogy kellene csinálni. Az elején talán ő is zavarban volt ettől a helyzettől, de azután hamar egyenrangú munkatársakká váltunk. Egészen fantasztikus érzés azt látni, hogy ők együtt maradtak, látni a terveiket. Egy újabb bizonyítékot kaptam arra, hogy érdemes iskolát csinálni, mert most én tanulhatok az egykori tanítványaimtól.
filmhu: Mikor láthatja a filmet a közönség?
Sz. J.: Májusban volt néhány vetítés, illetve június 7-én és 10-én vetítjük a filmet itt a Kinoban.
filmhu: Nem gondolkoztatok abban, hogy egy Dresden Dolls koncerttel kössétek össze a bemutatót?
Sz. J.: De igen, küldtem is Amandának sms-t. Eddig nem válaszolt. Lehet, hogy twitteren kellene megkeresni. Berlinben játszik most, szerintem egészen fantasztikus lenne, ha eljönne. Nem kell neki semmi, egy darab fender orgonával elkápráztatja az embert, ez halálbiztos.
filmhu: Térjünk át A nagy füzetre! Te vagy az első filmes, aki gyártási támogatást kapott a Nemzeti Filmalaptól. Sokakat érdekelhet, hogy hogyan zajlott velük az együttműködés a forgatás során, illetve látod-e már, hogy az utómunka folyamán mi lesz a felállás?
Sz. J.: A munka idáig kifogástalanul zajlott! Beadtuk a könyvet és kaptam egy három oldalas recenziót, amelyben nagyon pontosan, érzékenyen és művelten meg volt fogalmazva, hogy mi ez a film - nagyon érdekes volt olvasni. Meg volt benne fogalmazva a forgatókönyv problémája is, hogy mi az, amin javítani kell. Majd bementünk erre a bizonyos 'rettegett' forgatókönyv konzultációra, ami egy jó hangulatú és konstruktív beszélgetés volt. Az utolsó vágás joga pedig az enyém, a rendezőé!
filmhu: Általában a jelenlegi filmtámogatási rendszerrel kapcsolatban is pozitív a véleményed?
Sz. J.: Igen, pozitív a véleményem. A Filmalap gondos rendszer. Andy Vajna rengeteg pénzt hozott össze - ebből már lehet filmeket csinálni. De fontos, hogy mindez széles konszenzuson alapuljon.
filmhu: Szinte minden filmed irodalmi műre épül. Mi kell ahhoz, hogy egy könyvet meg akarj filmesíteni?
Sz. J.: A Woyzeck is, a Csáth Géza írások is elég lehetetlen vállalkozások a megfilmesítés szempontjából - nem igazán filmszerűek. Az Agota Kristof könyv is egy olyan erősen irodalmi mű a tőmondataival, a pontosságával, a maga rideg világával, hogy szinte reménytelen. Úgy lehet adaptálni ezeket, hogy az ember nagyon tudatosan kezeli azt a tényt, hogy a film nem irodalom - ez egy egészen más műfaj, sokkal konkrétabb. A Witmann fiúk készítésekor olvastam először A nagy füzetet, és nagyon foglalkoztatott ennek a két gyereknek a sorsa, és hogy hogyan lehet ezt megcsinálni. Egy olyan filmet, amely alapvetően a háborúról szól, a háború mégis csak nagyon érintőlegesen van benne jelen. Alapvetően arról szól, hogy hogyan lehet megtanulni a háborút, amely az emberi gonoszság csimborasszója, és közben megismerni az ember természetét és belebújni a legpokolibb szerepekbe. Ezek a gyerekek rengeteg szörnyűséget csinálnak, gyilkolnak, áldozatokat szednek, mégis, ha különválasztod a tetteiket, azt érzed, hogy ezek megértésből, segítségből vagy éppen az igazságérzetükből következnek. Nagyon ridegnek tűnik a történet, de közben a sorok között van egy furcsa és nagyon erős érzelmi réteg. A legnagyobb kihívás, hogy ne engedd, hogy a néző meggyűlölje ezeket a gyerekeket, hogy velük együtt tudjon menni. Ez akkora kihívás, hogy érdemes filmet csinálni róla.
filmhu: Mondtad, hogy a könyv nem film. Azt éreztem ennél a könyvnél, hogy van benne csomó olyan dolog, ami olvasva működik, de leesne a vászonról. Kellett finomítani dolgokat?
Sz. J.: El kell áruljam, hogy én nagyon jóban voltam Agotával, nagyon megszerettük egymást és ő azt mondta, hogy bizonyos részeket saját magának is nagyon nehéz volt leírni. Például amit a tiszt, vagy a cselédlány művel a gyerekekkel. Ezt meg kell mutatni a filmben is, csak másképp. Ezt egy az egyben nem tudod megmutatni és nem is szabad szerintem - el kell valameddig vinni a dolgot és onnan rá kell hagyni a nézői képzeletre.
filmhu: Hogyan zajlottak a konzultációk az írónővel?
Sz. J.: Többször meglátogattuk Sőth Sándor producerrel Neuchâtel-ben és rengeteget beszélgettünk. Nagyon beteg volt és nagyon meg akart halni - próbáltuk benne tartani a lelket, hogy megérje a film bemutatóját, de nem sikerült. Olvasta a forgatókönyvet. Ő egy nagyon kritikus ember volt és nagyon örült annak, hogy mi csináljuk ezt a filmet és visszatalál ez a történet oda, ahol született.
filmhu: Hogy találtál rá a gyerekszereplőkre és miből tudtad, hogy ők jók lesznek erre a szerepre, és hogy bírni fogják?
Sz. J.: Hogy hogy fogják bírni, azt sosem tudhatod előre. Van még egy volt tanítványom, Nagy Viktor Oszkár - őt kértem meg, hogy csinálja meg a film castingját, kutassa fel az ikerpárt. Nagyon kemény munkát végzett. Még szeptemberben minden magyar iskola igazgatójának írtak egy levelet, amelyben rákérdeztek, járnak-e oda ikrek. Volt egy gyártási szoba, ami ki volt tapétázva Magyarország összes iskolájának az elérhetőségével. Elkezdtek jönni a fényképek, elkezdődtek a castingok és októberben Viktor egyszer csak küldött egy movie file-t, amelyen rajta volt két barna szemű gyerek: Gyémánt László és Gyémánt András. Én 24 óra múlva már lent voltam náluk vidéken. Nyilvánvaló volt, hogy ők fantasztikusak. Elkezdődött egy tanulási folyamat, egyre többet jöttek fel és egy januári estén eldőlt, hogy ők lesznek.
390-400 millió forintba kerül egy ilyen film forgatása - ez nagyon sok pénz. Gyerekszereplőkkel forgatni kicsit olyan, mintha feltennéd ezt a pénzt egy számra a ruletten. Ők ketten rettenetesen edzettek: sokat csavarognak a falujukban, vágják a fát, stramm gyerekek és nagyon ismerik az életet és ezt a világot, amely a regényben megjelenik. Elképesztően bírták - a végén kezdtek elfáradni. 1920 csapóból lehetett kb. 20 csapó, amiben nem voltak benne. Iszonyatos koncentrációt és erőfeszítést igényelt ez a szerep. De nagyon fontos a jó csapat is. Ha nem ez a csapat vesz most körül, akkor minden másképpen alakul. Összetartó, kemény, érzékeny emberek, előttük nyitott sebbel jársz, mindent tudnak rólad. Szerelmes viszony ez. A csapat imádta, óvta a gyerekeket. A gyerekek nyitottak voltak, mindenkivel közvetlen kapcsolatot alakítottak ki, hiszen nagyon közvetlenek és rendkívül jó a kapcsolatteremtő képességük. Nincs bennük semmiféle tekintélytisztelet, nem hatódnak meg sem Ulrich Thomsentől, sem Molnár Piroskától. Mindenkihez nagyon ragaszkodtak és közvetlen módon viszonyultak - mindenki imádta őket. Nagy felelősség két nehéz sorsú gyereket kiszedni a megszokott közegükből, majd kvázi visszadobni őket, ezért is óriási öröm, hogy találtunk nekik egy kollégiumot itt Pesten, ahová az Édesanyjuk elengedi őket, mert érzi, hogy jót akarunk nekik. Ők most 13 évesek és ezzel egy biztosabb jövő áll előttük. Ma délután megyünk beiratni őket.
filmhu: Azt mondtad a filmhun egy interjúban, hogy az ideális társulatot hoztad össze. Mi az ideális színész legfontosabb ismérve?
Sz. J.: A személyisége. A filmszínészet a személyiség erejének megtartása a filmvásznon. A film egész színészgárdájáról - Derzsi Jánosról, Andorai Péterről, Ulrich Thomsenről, Molnár Piroskáról, vagy a német színészről, Ulrich Mattes-ről, illetve Kiss Diána Magdolnáról, Bognár Gyöngyvérről és a gyerekekről is - elmondható, hogy tudnak nagyon egyszerűek lenni. Thomsennel ezt mi úgy hívtuk, hogy 'dry acting'. Nagyon hosszú az út, mire egy színész eljut idáig, ugyanis a színész védtelen, ezért kipróbál ezt is, azt is, hogy biztonságban érezze magát. A rendezőnek az a dolga, hogy ezeket lekalapálja róla. Ez az én képzeletbeli társulatom nagy erejű személyiségek puszta létezése, az ő igaziságuk. Szerintem a rendező legfontosabb feladata, hogy felbátorítsa erre a színészt.
filmhu: 2009-ben az volt a terv, hogy német-osztrák-magyar-francia koprodukcióban valósul majd meg a film. Így is történt?
Sz. J.: Igen, pontosan! A magyar partner, a Hunnia dolga volt a magyar forgatás finanszírozása és megszervezése, Németországban két hetet forgattunk és ott zajlanak majd az utómunkálatok is, az osztrákok adták az operatőrt és a lámpákat, a franciák pedig a zenét.
filmhu: Mondtad, hogy leforgattátok, de nem tudod, mi lesz ebből. Van hiányérzeted?
Sz. J.: Persze. Sok mindent lehetett volna másképp csinálni. Sokat bosszankodok, folyamatosan jár az agyam, hogy miért nem inkább úgy csináltam. Majd a vágásnál fog kiderülni, hogy hogyan lehet helyrehozni a hibákat, illetve, hogy egyáltalán azok-e a hibák, amelyeket annak gondolok és nem-e éppen azok, amelyekről azt hiszem, hogy remekül sikerült felvételek. Nem érzem, hogy kudarc lenne, de sok-sok probléma vár megoldásra. A HD technika ugyan megkönnyítette a dolgunkat, de két gyerekkel soha nem könnyű dolgozni. Ugyanakkor a legnagyobb boldogság.
filmhu: Mikor kezditek vágni a filmet és mikorra tervezitek a bemutatót?
Sz. J.: Berlinben vágunk, talán decemberre készen leszünk.
filmhu: Milyen terveid, aktuális munkáid vannak most?
Sz. J.: Alapvetően rengeteget tanítok a Filmművészeti Egyetemen. Jövőre pedig visszamegyek a moszkvai Művész Színházba rendezni. Filmes tervem is van: írtam három-négy éve egy húszas években játszódó krimit, Léderer ügy a címe. Egy volt tiszt szeretője és a feldarabolt hentesmester kamaradrámája, egy megtörtént bűneset alapján. Ha befejezem A nagy füzet vágását, akkor újra beállok a pályázók sorába ezzel a filmmel.
filmhu: Akkor nem tervezel átevezni a vígjáték műfajába?
Sz. J.: Dehogyisnem! Szekér Andrással - aki nekem osztálytársam volt és akivel együtt írtuk A nagy füzet forgatókönyvét - tervezzük, hogy írunk egy sorozatot, de talán csak álmodozás az egész. A tervek szerint egy színházban játszódik majd - talán ez vidám lesz! Imádom a színházat és néha jó nem arról mesélni, hogyan gyilkolásznak halomra gyerekek más embereket a háborúban. Néha jó fellélegezni.
