A film szereplőinek részletesen prezentálniuk kell a bizottságnak, hogy milyen életet terveznek a gyeremeküknek. Az anyajelölt azt a tanácsot kapja, hogy a gyereket érdemes egy erős mondatban összefoglalni. Ti mivel foglalnátok össze a Második kört?
Veres Attila: Kísérlet egy magyar disztópia megteremtésére.
Holtai Gábor: Olyan film, ami megpróbálja releváns módon vizsgálni az állam és az állampolgár kapcsolatát.
Kitől származik az ötlet? Az államilag forszírozott gyermekvállalás vagy a bürokratikus folyamat jelentette a kiindulópontot?
H.G.: Közös ötlet volt. Számunkra alapvetően ez a film nem a gyerekvállalásról szól, egy másik témával behelyettesítve sem változna a bürokratikus folyamat jellege.
V.A.: A hangsúly azon van, hogy az állam milyen módon tud közéd és a számodra fontos cél közé állni. A gyerekvállalást azért választottuk, mert univerzálisan helyettesít bármilyen fontos dolgot az emberi életben. Minden néző megérti, miért vágyik egy pár gyerekre, és a helyzet abszurditását, hogy ehhez engedélyre van szükségük. Ha valami konkrétabb, vagy ennél kisebb léptékű témát választunk, kérdéses, nézőként mennyire lehetne menni ezzel a szituációval.
Veres Attila (werkfotó: Csüllög Ateh Eszter)
A szituációról nekem konkrétan a Ratkó-korszakról tanultak jutottak az eszembe, amikor ugyanígy kellett bizottság elé állni, ha egy nő abortuszért akart folyamodni.
V.A.: A fejünkben voltak a Ratkó-féle abortuszbizottságok, de igazából akkoriban minden más területen is ugyanígy nyomult az állami bürokrácia, a zenészek, a filmesek vagy az újságírók életét is bizottságok szabták meg. Ebben a filmben egyedül az állami engedélyhez kötött gyerekszülés a fikciós elem, minden más megtörtént és azóta is megtörténik az országban. Az elmúlt 70 év bármelyik pillanatából ismerős lehet.
H.G.: Attól eltekintve, hogy a filmben gyerekért pályáznak, a kérdés a néző felé az, hogy az ő saját életében megjelenik-e hasonló helyzet. Disztópiáról beszélünk, de ennek bizonyos aspektusai velünk vannak a mindennapi életünkben, attól függetlenül, hogy ki melyik generációba tartozik.
Holtai Gábor, Molnár Áron és Lovas Rozi (werkfotó: Csüllög Ateh Eszter)
Itthon a filmipar is bürokratikus folyamaton, pályázati rendszeren alapul, a Második kör is ennek a keretében jött létre. Hogyan szoktátok megélni az ilyen helyzeteket?
H.G.: Ezeknek a szituációknak jellemzője, hogy a pályázat és a pitchelés mindig többről szól, mint az adott film. Sajnos nagyon gyakran sok minden más fontosabbnak bizonyul, mint az, amit valójában meg akar valósítani az ember – legyen szó mozgóképről, vagy másfajta szellemi termékről.
V.A.: Magyarországon elég bizarr módon működik a film-pitchelés. Itthon egyetlen kapu van, oda lehet menni és előadni, elsősorban írásban – a külföldi vagy piaci rendszerekkel ellentétben azonban itt nem üzleti modell érvényesül. Többnyire a szempontokkal, amik alapján elbírálják a munkádat, nem vagy tisztában. Nem feltétlenül a minősége, művészi jellege vagy a piaci jelentősége határozza meg, hogy a pitched hogyan szerepel. Ilyenkor csak keresztül kell tudni verekedni magad a bizottságon. Meg kell győzni őket arról, hogy ez a film olyan, mint amilyet ők akarnak, megéri megcsinálni és nem lesz nagy bajuk belőle.
H.G.: A dilemma az, hogy vagy úgy döntesz, hogy teljes művészi szabadságod tudatában prezentálod a munkád, és reménykedsz, hogy azt ilyen formában be is fogadják - vagy már eleve úgy állsz hozzá, hogy itt mindkét fél oldaláról egy manipulációs folyamat fog következni. Az ebből adódó kompromisszum pedig nem biztos, hogy pozitívan befolyásolja a végtermék minőségét.
(werkfotó: Csüllög Ateh Eszter)
Ennek a „manipulációs folyamatnak” van szakirodalma, nálatok is megjelenik a brosúrák formájában, amikből a főszereplő pár is felkészült. Milyen mélyen ástátok magatokat ebbe?
V.A.: Nemcsak belementem az irodalmába, hanem első kézből is tapasztaltam a rettenetes hülyeségét. Koppenhágában volt egy továbbképzésem, három napos tréningen hallgattam egy amerikai forgatókönyvírót arról, hogyan kell eladni ötleteket. Volt egy elképzelése a „karakter-gyémántról”, egy ötpontos alakzatról, amit ha megcsinálsz, tuti eladod a filmedet. Én lefordultam tőle a székről, de ő könyveket ad el és turnézik vele mindenfelé. A filmbéli „siker-gyémánt” ennek a kicsit sem burkolt paródiája.
A pár női tagját Lovas Rozi alakítja. Hogyan választottátok ki a szerepre?
H.G.: Lovas Rozi kapcsán már kezdettől fogva egyetértésben voltunk Attilával, tudtuk, hogy ezt a filmet köré kell felépíteni.
V.A.: Már az elejétől rá gondoltunk, de aztán megnéztük a 10 című darabot a Radnótiban, onnantól egyértelmű volt. Kiemelkedőt alakított benne, tudtuk, hogy amit ott csinál, arra a film egy pontján nagy szükség van.
(werkfotó: Csüllög Ateh Eszter)
Molnár Áronnal is ilyen egyértelmű volt a helyzet?
H.G.: A férfi főszerepre több opciónk volt, el is kezdtünk castingolni, de valahogy végig az volt a fejünkben, hogy ha egyikük sem válna be, akkor az Áron biztos nagyszerű lenne a szerepben. Aztán rájöttünk, hogy nem is értjük, miért nézegetünk mindenfelé, amikor folyamatosan hozzá térünk vissza. Felhívtam és szinte azonnal elvállalta.
V.A.: Azért is beszéltünk sokat az Áronról, mert dolgoztam vele az Egy másik életben című tévéfilmben, ott már tapasztaltam, mennyire megbízható, lelkes, és mindig kihozza magából a maximumot. Örülök, hogy a mi filmünk is fellelkesítette.
Znamenák István lebilincselő volt a fölényesen atyáskodó, korrupt bizottsági elnökként. Hogyan került képbe?
H.G.: Mátyássy Bence segített a castingban, Istvánt ő javasolta. Már az első beszélgetésünk után biztos voltam benne, hogy mélyen érti ezt a karaktert, tökéletesen hozni fogja – és így is lett. Znamit szinte nem is kellett instruálni, mindig pontosan tudta, hogy mit tenne a karaktere egy adott szituációban. Rengeteget hozzáadott a figurához.
V.A.: Kicsit át is vette az uralmat a bizottság felett. Eredetileg mindenki egyenlő rangú lett volna benne, nem volt kiemelt tag. De amint a Znamenák megérkezett, nyilvánvaló lett, hogy ő a Rozi és az Áron igazi ellenfele. Tökéletes filmszínész, a kamera imádja az arcát és ő pedig nagyon érzi a film ritmusát.
Máthé Zsolt, Szilágyi Katalin, Znamenák István (werkfotó: Csüllög Ateh Eszter)
A mosdóban zajló jelenet, amiben csak rituális módon volt hajlandó átvenni a borítékba rejtett csúszópénzt, egyszerre volt nagyon vicces és szomorúan ismerős helyzet.
V.A.: Az volt a vicces benne, hogy amikor forgattuk, minden stábtag elkezdte mesélni a saját hasonló sztoriját. Kiderült, hogy mindenki volt már olyan helyzetben, hogy egy bürokratikus folyamat során meg kellett kennie valakit. Többekből, még a sokadik asszisztensből is erős PTSD-t váltott ki ez a jelenetsor. Olyan is volt, aki nevetett rajta, de látszott, hogy mindenkinek ismerős a helyzet, rátapintott egy közös traumára.
Sokat elárul a filmbeli világról, hogy a nők teste felett ítélkező bizottságnak csak egyetlen női tagja van, és pont ő tűnt a rendszer legelkötelezettebb hívének.
H.G.: Alapjáraton ez egy négytagú bizottság volt, de rájöttünk, hogy csak akkor tudnak többséggel dönteni, ha páratlanul vannak. Szilágyi Katalin karaktere eredetileg néma figura volt, de összeolvadt egy másikkal – így megkapta egy 70 év körüli, soviniszta férfi dialógusait.
V.A.: Ezek a karakterek kizárólag extrémek lehettek. Az első verzióban csak mutatóban volt női tagja a bizottságnak, aki meg se szólalt az egész könyvben. Amikor lecsökkentettük a számukat, a másik végletre lett szükség, így ő vált azzá, aki abszolút azonosul a rendszerrel. Sokkal jobban működött így.
(werkfotó: Csüllög Ateh Eszter)
Fejben folytattátok a procedúrát? Kitaláltátok, mi várna a párokra a harmadik körben?
H.G.: Kiderülne, hogy valójában sosincs vége a köröknek. A harmadik után jön a negyedik és így tovább…
V.A.: A harmadik körre a gyermek születése után kerül sor, akkor döntik el, hogy megmaradhat-e vagy sem, attól függően, hogy mennyire egészségesen jött a világra. Aztán három, tizennégy és végül huszonegy évesen is van még egy-egy kör. Ha egy rendszer már ilyen korán teljes hatalmat gyakorol az állampolgárok teste és párkapcsolatai felett, gyakorlatilag kötelessége ezt a falig elvinni és az egész élet során folytatni. Ennek a világnak a borzalmát mutatjuk meg, még ha csak egy folyosónyi is látható belőle a filmben.
Hány napig tartott a felvétel és hol rendeztétek be a hivatalt?
H.G.: Három napot forgattunk az egykori Traktorgyár épületében. Még terepszemle során felmentünk a tetőre, én elővettem a telefonom és csináltam egy fotót. Közben azt láttam, hogy Szőke Dániel operatőr szintén lefotózott valamit. Utána pontosan ugyanazt a képet mutattuk meg egymásnak. Ez lett később a filmben az a felső gépállásból fényképezett totál, ami a furcsa, falakkal teljesen körbezárt belső udvart mutatja. A film történetét ez a kép foglalja össze a legpontosabban.
(fotó: Csüllög Ateh Eszter)
Nehezen tudtam eldönteni, hogy valódi filmre dolgoztatok vagy digitálisan vettétek fel.
H.G.: Ennek az operatőrünk nagyon fog örülni. Sajnos a költségvetés nem engedte meg, hogy nyersanyagra forgassunk, digitális felvételekről van szó. De már a forgatás előtt sokat dolgoztunk rajta Tőtszegi Szilárd coloristtal együtt, hogy a végeredmény a lehető legjobban hasonlítson celluloidra.
Milyen érzés volt, amikor beválogatták a filmet varsói filmfesztivál panoráma programjába? Elkíséritek?
H.G.: A járványhelyzet miatt sajnos nem tudjuk. Amikor elkészült, sokat beszélgettünk arról, hogy milyen jövője lehet ennek a filmnek, mert bizonyos szempontból nagyon magyar, a hazai közönségnek szól. Nem voltunk benne biztosak, hogy külföldön mennyire jönnek át a rétegei. Ezért borzasztóan örülünk annak, hogy meghívták Varsóba. Sajnos számukra is aktuális a film mondanivalója.
Gyakran dolgoztok együtt, legutóbb a Papírlélek című kisfilmet is közösen csináltátok. Hogyan kezdődött a közös munka?
H.G: Attilával évek óta jó barátok vagyunk. Általában már kézirat formájában olvasom a novelláit, regényeit. Régóta témánk, hogy az általa képviselt stílust, történetmesélési formát hogyan lehet vászonra vinni. Igyekszem mozgóképen is megvalósítani a kozmikus horrornak és az emberi állapotok hiteles megfigyelésének azt a kettősségét, amit képviselnek a történetei. Még akkor is, ha ez néha a közönség számára megterhelő lehet.
V.A.: Szeretnénk veszélyes filmeket csinálni, ahogy szeretek veszélyes dolgokat is írni. Olyan filmeket, amik a passzív befogadás helyett aktív részvételre kényszerítik a nézőt – akár felháborodásra, vitára vagy felismerésre azzal kapcsolatban, hogy valami nincs rendben.
Min dolgoztok most?
H.G.: Az Inkubátor-pályázatra jelentkeztünk egy nagyjátékfilmtervvel. Drámával kevert pszichothriller, egy erőszakkal összetartott család mindennapjairól szól, ahová az új tagokat az utcáról rabolják el. A film főszereplője menekülni szeretne ebből a családból, de paradox módon a meneküléshez saját identitásának feladásán keresztül vezet az út. A kérdés az, mi marad belőle az út végére. A film címe Itt érzem magam otthon.
