Suzuka és barátai

filmhu: Hogyan kezdődött a filmes karriered?

Szöllősi Géza: Tulajdonképpen csak a Taxidermia után találtam ki magamnak ezt a szakmát, hogy special art designer. Vagyis a producer találta ki, mert gondban voltunk, hogy mit írjunk ki a stáblistára. Úgy gondoltam, hogy ez jó, mert ilyen szakma konkrétan nincs. A special art designer feladata, hogy a nem létező vagy létező tárgyaknak az átalakítását, tervezését, kivitelezését kézben tartsa. A Taxidermia alatt még nem nagyon tudtam, hogy mi is pontosan a feladaton, és a stáb sem, csak Pálfival beszélgettünk. Ekkor még sokszor süllyedtem odáig, hogy nekem kellett turkálnom a belekben, mert hát a belek elrendezéséhez mégiscsak művészi diplomás fiatalra van szükség. Szász Jánossal már nagyon jól ment az együttműködés: már úgy mentem oda, hogy „én vagyok a special art designer”

filmhu: Hogyan találtatok egymásra Szász Jánossal?

Sz.G.: Megnézte a Taxidermiát és úgy. Vicces, de nem tudta, hogy pontosan mire van szüksége. Látott a Taxidermia munkáiban valamit, ami neki is kellett ahhoz, hogy a filmje ne maradjon reális. Egy elmegyógyintézetes szetthez meg lehet találni az eredeti képeket, az eredeti eszközöket, le lehet őket másolni, de mi van, ha te ennél többet akarsz? Az első találkozásunk alkalmával még szkeptikus voltam, hogy tudunk-e majd együttműködni, mert elég távol áll egymástól a mi világunk.

Nulla a reál, tíz a Majmok bolygója
Szöllősi Géza terve az Ópiumhoz, ill. részlet a filmből

De amint elkezdtem hozni a terveket, egyértelmű volt, hogy menni fog. A közös munka legelső fázisában beszéltünk egy skáláról: nulla a reál, a tíz pedig a Majmok bolygója. A kérdés az volt, ezen a skálán hol vagyunk, mennyire rugaszkodhatunk el a valóságtól. Megállapodtunk egy ötösben. Csináltam a terveket és pontosan tudtam, hol járok ezen a skálán: leraktam elé az elkészült anyagot, és az ötösöket választotta, a gyengébbeket és az erősebbeket pedig nem – én pedig onnantól fogva tudtam, hogy jól fogunk együtt dolgozni

filmhu: A Taxidermiához képest jobban meg volt kötve a kezed?

Sz.G.: Sosem volt igazán megkötve a kezem. Nagy ritkán került szóba bizonyos részleteknek a módosítása. Pálfival volt másfél évünk az első beszélgetéstől a forgatásig, Szásszal már nagyon gyorsan lementek a dolgok, kevés idő állt rendelkezésre.

filmhu: A díszlettervezővel hogyan tudtatok együtt dolgozni?

Sz.G.: Lázár Tibivel már az első találkozás nagyon jól sikerült, azonnal megértette, hogy mit fogok csinálni: megvannak az ő terei, díszletei és azokba fogok dolgokat tervezni.

filmhu: Konkrétan mire terjedt ki a te munkaköröd a filmben?

Sz.G.: Egy példa: a forgatókönyvben volt egy olyan rész, hogy „hidegvizes kezelés”. Ennek a végeredménye lett a film elején látható szerkezet, amit egy akvárium, egy daruszerkezet és egy fűző- kényszerzubbony keverékéből állítottunk össze. 

Egy példa: hidegvizes kezelés
Részlet az Ópiumból, ill. Szöllősi Géza terve

filmhu: Milyen mértékben fikciósak ezek az eszközök?

Sz.G.: Van, amelyik jobban, van, amelyik kevésbé. Minden tárgy-együttesnek volt egy koncepciója. Moravcsik eszközeinél, amelyek a betegek gyógyításához vagy vizsgálatához kapcsolódnak, eléggé el lehetett rugaszkodni a valóságtól. Gizella tárgyai bizonyos szempontból egyszerűbb feladatok voltak, mert az elmebetegség karakterjegyeit kellett hordozniuk. Bencúr Zsuzsa kalligráfus volt Gizella keze, vele közösen készítettük a naplókat. Brenner tárgyai már nehezebbek voltak elvonatkoztatás szempontjából, az ő személyisége, karaktere kevesebb szabadságot engedett, hiszen ő a hideg pozitivizmust képviselő Moravcsik konkrét ellenpontja. Voltak olyan tárgyak, amelyek nagyobb, mások kisebb beavatkozáson mentek át, mert nem lehet mindent legyártani, az nagyon drága lett volna, és a funkciójában meghatározott tárgyak formai megjelenése kötött volt. Jártam a raktárakat, mint egy kisgyerek a játékboltokat, kerestem azokat a tárgyakat, amelyeket fel lehet használni más formában. Például ott van az a polip a filmben, amit szívnak. Az elektronikai múzeumból való, a száz évvel ezelőtti villanyos kapcsolószerkezetet megfordítottam, csináltattam hozzá egy asztalt, a lábaira lett húzva egy gégecső, azt szívták.

filmhu: Néha olyan érzésem volt, hogy az eszközöket áthatja a szado-mazo kultúra.

Sz.G.: Igen, a tárgyak funkciójához ez is hozzátartozik. A film elején szereplő szerkezet, a hidroszett két motívumból építkezik: az egyik Houdini akváriuma, a másik a Japánban népszerű bondage. A két dolog formai összevonása és funkcionalitása annyiban igaz, hogy használtak régen hideg/melegvizes kezelést. Az ember megnézi, mi az, ami a valóságban is létezett, és ehhez társíthat akár távoli motívumokat, amelyek adott esetben adekvátak lehetnek.

filmhu: A későbbiekben fogsz még dolgozni filmben, ebben a pillanatban vannak már kilátások?

Sz.G : Egy kicsit csalódott vagyok, mert tavaly ilyenkor már dolgoztam az Ópiumon, most nincs konkrét felkérésem. Kevés film van Magyarországon, és még kevesebb, amiben egy olyan szereplőre, mint én, szükség van.

filmhu: Eleven hús című kiállításod február 24-ig látható a Körzőgyárban. Legintenzívebb hatású munkáid kétségkívül a disznóhús-szobrok. Milyen érzés hússal dolgozni?

Sz.G.: Ugyanolyan, mint amikor sütsz, főzöl, varrsz. Nem több, nem kevesebb. Nem tudok mit mondani, mert annyira profán az, ahogy egy ilyen dolog készül, hogy az hihetetlen.

Eleven hús - portré
fotó: Kriston Attila
filmhu: Hogyan született az ötlet?

Sz.G.: A hús, mint anyag a szobrászat nagy dilemmáját feszegeti. Elsőként azt a feladatot tűztem ki magamnak, hogy csinálok egy önarcképet. Az önarckép egyik tulajdonsága, mind a mai napig, hogy hasonlít a háromdimenziós forma az én formámhoz. És van a szobornak egy anyaga, ami hagyományosan a fától a fémig terjed. Érdekelt, ha ezt a két tulajdonságát veszem, de kicserélem az anyagot húsra, akkor milyen eredményre jutok?

Egyrészről az anyagában, faktúrájában nagyon kellemetlen kapcsolatunk van a hússal, még nekem is, másrészről itt van a testkultusz őrület. A kettő össze is dolgozik és egymás ellen is játszik. Ha használom a húst, akkor olyan előnyhöz jutok, hogy a háromdimenziós forma tökéletességét már nem kell elérnem, mert az összedolgozott húscafatoknak olyan valósághű megjelenésük lesz, ami a nézőt, és először még engem is meghat. Először megszületett a koncepció, aztán kerestem rá a témát. A végeredmény különböző reakciókat vált ki a nézőkben, de semmi esetre sem közönyösek, ezért úgy gondolom, jól működik.

filmhu: A ’Szerelmeim-sorozat’-hoz (női medencék húsból) voltak modelleid?

Sz.G.: Persze, mindegyik élő modell volt. Ez a lényege a sorozatnak, azok mind portrék. Első látásra a legdurvább, politikailag inkorrekt, vulgármaterialista szintű leegyszerűsítése egy adott személynek, de amikor ez a dimenziója megvan, akkor kezdem felépíteni érzelmileg: nevet és karaktert kapnak. A kis tárgyaik, hajcsatt, játékkatona, beépülnek a húsba, így a szobrok életre kelnek. Volt olyan kiállítás, ahol az arcuk is szerepelt, fotón.

filmhu: A visszajelzésekre hogyan reagálsz?

Sz.G.: Bosszant egy picit, hogy amikor erről beszélek, akkor a személyemre vonatkoztatják a műveimet, persze okot adok erre, hiszen több fotómon megjelenek. De miért van az, hogy egy rendezőtől adott esetben nem kérdezik meg egy durvább munkáját követően, hogy mit csinál a mindennapokban. Gyakran nem a lényegről kérdeznek, bizonyos szituációkban úgy érzem, hogy magyarázkodnom kell, hogy ez művészet, hogy ez csak fikció. Ne is haragudj, de például Te is megkérdezted, hogy milyen érzés hússal dolgozni.

 

"Bemegyek a szobámba, bekapcsolom a rádiót..."
fotó: Kriston Attila

filmhu:
Hogyan alkotsz?

Sz.G.: Ez is nagyon egyszerűen szokott történni: bemegyek a szobámba, bekapcsolom a rádiót, kávé, cigi, kipakolom a húst, a szabásmintát, leszabom, nekiállok összevarrni, hajnali kettő van, ha jön valami jó zene, táncolok egy keveset. Ha kész, lefixálom, akváriumba rakom, megtöltöm és kész. Amit a végeredményben látsz, és rám vonatkoztatsz, az csak egy szerep, amit én alakítok ki. A fotókon a megjelenésemet bizonyos motívumokra építem egy adott cél érdekében. Ez egy olyan művészet, ahol a művésznek is szerepelnie kell, de csak színészként vagyok jelen. 

filmhu: Van olyan kritika, ami különösen jól esett?

Sz.G: A legszebb kritikát Győrffy László írta rólam, pedig nem is találkoztunk előtte, mégis pontosan leírta a játék a lényegét. Néha ez lep meg, néha meg az, amikor azt kapom, „sorozatgyilkos lenne, ha nem lett volna művész”. Az ilyesmire egyszerűen nem tudok mit reagálni.

filmhu: A sok terület közül, ahol kipróbáltad magad, melyik a legkedvesebb neked?

Sz.G: A fotót és a filmet már nem tudom annyira élvezni. A tárgyak, a szobrok viszont ott vannak veled három dimenzióban miközben nézed őket. Lehetnek bármennyire furcsák és ellentmondásosak, léteznek, és létezésüket kénytelen vagy elfogadni.