A Foglyok kiváló példa arra, hogy a múltat nem lehet elégszer feldolgozni, főleg, ha addig elhanyagolt vagy egyenesen friss nézőpontot találnak hozzá. Az új megközelítés ugyanis új kérdéseket von magával, gazdagítva az adott történelmi korszakról szóló diskurzust. Deák Kristóf változtatott a megszokott, komoly és méltóságteljes diktatúraábrázolás formuláján, és legújabb filmjében abszurd humorral tárja elénk a Rákosi-rendszer működését.
Az elmúlt években igazi slágertémává vált a magyar filmben a kommunizmus legsötétebb időszaka. Köbli Norbert forgatókönyveiből több olyan alkotás is született, amely a 40-es, illetve az 50-es években játszódik, és általában egy jól meghatározható műfaj (thriller, kém- vagy heist film) keretein belül mesél a diktatúráról, illetve az elnyomó rendszerrel szembeszálló hősről. Izgalmas megközelítést választott Tóth Barnabás a jelenleg a mozikban futó Akik maradtak című filmjében (kritikánk), ő két traumatizált ember egymást gyógyító kapcsolatára koncentrált, nála csak finoman, de azért a fenyegetés súlyát megfelelően érzékeltetve jelenik meg a külvilág, a Rákosi-korszak.
Jászberényi Gábor és Molnár Lvente a Foglyok forgatásán (fotó: Pozsonyi Janka)
Bár ezekből a filmekből sem hiányzik a humor, csak ritkán, díszítő elemként jelenik meg, átmenetileg oldva a feszültséget. A Foglyok viszont arra kér, hogy nevessünk a diktatúra működésén, azon, hogy az ÁVO bármit megtehetett az emberekkel. Ha úgy tartotta az érdeke, néhány tisztjét beköltöztette egy pesti lakásba, és tájékoztatás nélkül napokon át fogva tartotta az ott lakókat, illetve az ajtón kopogtató látogatókat. Deák Kristófék helyesen ismerték fel, hogy van a tehetetlenségnek és kétségbeesésnek egy olyan foka, amire a nevetés az adekvát válasz. Persze nem ők találták fel a spanyol viaszt, A tanú nyomdokain haladnak, Bacsó Péter filmjében is a hétköznapok részévé vált az abszurd.
A Foglyok-ról fontos elmondani, hogy megtörtént eset alapján készült, de erről többet nem árulunk el, hiszen csak a film legvégén derül ki az Államvédelmi Hatóság látogatásának valódi oka. Vörös András forgatókönyvíró talált rá a történetre a kilencvenes években, ami a vásznon úgy bontakozik ki, mintha egy repetícióra épülő vicc lenne. Újabb és újabb emberek jelennek meg az ajtóban, betessékelik őket az ávósok, és szépen lassan megtelik a lakás az ötvenes évek társadalmának prototípusaival. Sokuk számára ez a pár nap jelenti az eszmélést, ekkor találkoznak először a rendszer valódi arcával.
A magyar színészszakma erődemonstrációjaként is felfogható a film, gyenge alakítást nagyítóval sem lehet benne találni, kiugrót, emlékezeteset viszont annál többet. Sodró Eliza játssza a főszereplőt, a Sára nevű fiatal egyetemi alkalmazottat, az ő alakján keresztül jelenik meg a legteljesebben a kiábrándulás folyamata. Párttag, hisz a kommunizmusban, így aztán ő is gyanakodva méregeti az ávósok által elfoglalt lakás tulajdonosait, köztük a féltestvérét. Csak arra tud gondolni, hogy biztosan valami törvénytelenséget. Remélhetőleg még sok-sok további főszerepben fogjuk látni őt.
Sodró Eliza a Foglyok forgatásán (fotó: Pozsonyi Janka)
Abban nincs meglepetés, hogy Fekete Ernő és Szamosi Zsófia kiválóan hozzák a fogságot türelemmel és finom iróniával átvészelni próbáló házaspárt, Lengyel Ferenc és Jászberényi Gábor is éppen eléggé vészjósló ávósként, az viszont nagy felfedezése a filmnek, hogy Molnár Levente – aki legutóbb az Apró mesék-ben gonoszkodott meggyőzően – vígjátéki szerepben is fantasztikus. Ő játssza a kíváncsiskodó házmestert, aki mindenbe beleüti az orrát, és aki készségesen felajánlja szolgálatait az ÁVO-nak.
Molnár Levente szinte minden megmozdulása mosolyt csalt az arcomra, és tőle függetlenül is számos olyan pillanata volt a filmnek, amit hangos nevetéssel jutalmazott a közönség. Egy párthű főosztályvezető például gyötrelmes döntést kénytelen meghozni, miután azzal szembesül a WC-ben, hogy a papír elfogyott, és kérésére két olyan újságkivágást nyújtanak be neki, amelyeken a hősei szerepelnek, az egyiken Rákosi, a másikon Sztálint. Több poént nem lövök le.
A bezártság persze fokozódó ingerültséget, vádaskodást és paranoiát is okoz a társaságban, így sokszor egymást váltják a vicces és komoly pillanatok. Önmagukban meg is állják a helyüket ezek a jelenetek, az összefűzésüket viszont nem sikerült megoldani úgy, hogy néha ne távolítson el a filmtől a hangulatváltás. Azt éreztem, hogy hiába van készen a Foglyok, mintha még most is keresné azt a formát, amiben az abszurd humor, az információhiányból és a szabadságuk korlátozásából fakadó feszültség, a hirtelen kirobbanó verbális és fizikai agresszió működő egésszé áll össze.
Vörös András, Deák Kristóf és Sodró Eliza a miskolci fesztiválon (fotó: CineFest, Kiss Viktor)
Ambiciózus célt tűzött ki maga elé Deák Kristóf, hangulatok között ide-oda ugrálva próbált minél teljesebb képet adni arról, mi történik akkor, ha hétköznapi emberekre töri rá az ajtót a hatalom. Volt hozzá egy elmesélésre érdemes története, remek koncepciója, szenzációs színészgárdája, de elkerülhető hibákat is vétett a megvalósítás során. A drámai zene túlságosan rátelepszik a filmre, többször megtörik, például egy felesleges lassítás miatt a jelenetek ritmusa. Kimondatja az üzenetet az egyik szereplővel, és nem ott fejezi be a Foglyok-at, ahol a legnagyobbat ütött volna, hanem még hozzárakott pár magyarázó részt.
Nem kiemelkedő, de élvezetes film lett a Foglyok-ból, amelynek egy-egy poénja még sokáig velem fog maradni, és kifejezetten rokonszenvesnek tartottam a világlátását, amely szerint a legkétségbeejtőbb helyzetben is érdemes keresni valamit, amin nevethetünk. Ki tudja, talán ez átlendít a nehézségeken.
A Foglyok-at a 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk, a filmet a tervek szerint decemberben vetítik le a tévében.
