A hagyományos tanítást “hátborzongatónak” tartja: szerinte, mióta világ a világ, az oktatás uniformizál, integrál, egy rendszer képére formálja a fiatalokat, és ez számára bűn (a tanórákat, konzultációkat és vizsgákat agyrémnek nevezte). “A világ nagy, és mindenki másmilyen” - ennek szellemében igyekezett más, újfajta tanítási szisztémát kidolgozni, ami ellene megy a régi rendszernek, inkább a Bauhaus-hoz áll közel. Szerinte a filmkészítésnek ma már nincsenek szabályai: “Te magad vagy a szabály”. Azt vallja, hogy az egyéni különbözőséget meg kell védeni, és a fiataloknak csak arra kell rájönniük, hogy az általuk elmesélni kívánt történetből mi egyetemes, másokat is érintő, és mi csak a saját egójuk terméke.
Tarr Béla (fotó: Szigeti Tamás)
Az általa alapított iskola hagyományos oktatási program abban az értelemben, hogy bolognai alapképzésből, mesterképzésből és doktori programból áll, viszont a világ minden tájáról érkeznek hallgatói. “Ha minden képviselt vallás ünnepeit megtartanánk, semmire nem maradna idő” - mondta. A más-más kultúrából érkező diákokhoz jól illik a különbözőséget védő oktatásmódja, és a workshopokat tartó rendezők sokfélesége is: olyan elismert direktorokat hívott meg, mint Carlos Reygadas, Guy Maddin, Pedro Costa, Gus Van Sant és Apichatpong Weerasethakul (és nem csak rendezők, de színészek is tartanak órát, például Tilda Swinton vagy Juliette Binoche). Ezek a szemináriumok családias hangulatúak, minden művész a maga módján foglalkozik a diákokkal: a thai Weerasethakul például a természetbe indult a tanulókkal, kikapcsoltatta velük a telefonjaikat, szétszórta őket, és amikor este találkoztak, már össze is állt bennük egy 90 perces szkeccsfilmre elegendő élmény. Reygadas pedig úszni vitte a hallgatókat.
Hangsúlyozta, hogy a gyakorlati órák mellett filmtörténeti ismeretekre is szüksége van a fiatal filmeseknek, ezért szintén neves esztétákat hívott meg, hogy tartsanak előadást japán, francia, spanyol, skandináv filmtörténetről. Erre szerinte azért van szükség, hogy a fiatalok lássák, hogy mi az, amit már valaki elkészített: filmtörténeti műveltség birtokában nem akarnak olyasmit feltalálni, ami már létezik.
Tarr Béla előadást tart (fotó: Szigeti Tamás)
Szerinte a fiataloknak főleg mentor kell, aki személyes kapcsolatot tart fent a tanítvánnyal, amire pedig példát is hozott: egy szingapúri tanítványa azzal kezdte pályafutását az egyetemen, hogy beadott egy vastag szkriptet, ami egy bosnyák család háború alatti életéről szól. Egy másik filmiskolából érkezett, és azt várta, hogy itt majd fejlesztheti a forgatókönyvét, Tarr viszont visszadobta a szkriptet, és azt tanácsolta a Bosznia-Hercegovinába akkor érkezett fiúnak, hogy gondolkodjon személyes filmben, mert az alkotó a legfontosabb, “az alkotó maga a történet”.
A rendező úgy véli, nem szabályokat kell tanítani a fiataloknak, hanem felszabadítani őket alóluk, hiszen úgyis arra a legfogékonyabbak, ami illik a személyes vágyaikhoz, érdeklődésükhöz, ambícióikhoz. Azt is elmondta, hogy szerinte mi kell egy jó filmhez: “kép, hang, ritmus, tekintetek, szituációk, és a legfontosabb: pulzáló feszültség”, amelyhez például a karakterek közti érdekellentét is szükséges. Mindehhez elég annyi, hogy egy karakter bejöjjön egy szobába, és olyasvalamire akarja rávenni a szobában tartózkodót, amire az a világért sem hajlandó.
Az is kiderült, hogy nem sokra becsüli a forgatókönyvet, és elhibázottnak tartja a jelenlegi honi filmfinanszírozást a szkriptközpontúsága miatt. Szerinte a forgatókönyv egy szükséges rossz, ami a büdzsé megszerzéséhez kell: számára a szkript más nyelven beszél, mint a film, mivel előbbi szavakból, utóbbi képből és hangból áll. Úgy gondolja, amikor reggel négy órakor, csípős hidegben feláll a stáb és színészgárda egy külső forgatási helyszínen, ostobaság elővenni a forgatókönyvet (bár egy rendezői vízió mindenképpen kell a karakterekről). Fontosnak tartja a helyszínválasztást is, szerinte a színtér is a film egy szereplője.
Ferencz Győző és Tarr Béla (fotó: Szigeti Tamás)
Annak ellenére, hogy azt mondta, “az életet kell filmezni”, nem hisz a dokumentumfilmben, hiszen úgy érzi, a kamera bármilyen helyzetet befolyásol, megváltoztat, a filmezés beavatkozás. Inkább arra ösztönzi a diákjait, hogy újítsák meg a filmnyelvet: a digitális filmezést manapság a celluloid hamis pótlékaként használják, pedig inkább új nyelvet kellene kitalálni hozzá. Számára az analóg és a digitális filmnek más és más a szótára, az utóbbit viszont még meg kell írni.
Tarr vallja, hogy művészetet nem lehet tanítani, legfeljebb mentorálni, azt viszont lehet oktatni, hogy a filmezés felelősséggel jár. Ehhez a hivatáshoz el kell sajátítani egy magatartást, morált: “nem szabad elmenni az emberi szenvedés mellett”, tilos közömbösnek lenni. Szociális érzékenységre és humanizmusra igyekszik nevelni diákjait, amihez hozzátette, hogy ez a világnézet nagyon jó helyre került a “vérzivataros” történelmet átélt Bosznia-Hercegovinában. Olyan megerőltetőnek találja a mentorálással járó, türelmet igénylő munkát, hogy bevallása szerint biztosan nem fogja tudni élete végéig csinálni, tervezi tehát a hátralépést a tanítástól is. Bár a filmezéstől és a produceri munkától visszavonult, láthatóan továbbra is szívén viseli a honi filmkultúra ügyét: az általa elnökölt Magyar Filmművészek Szövetsége nemrég tiltakozott a MaNDA megszüntetése ellen, valamint ő adta át a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Film- és Tévékritikus Szakosztályának fődíját Nemes Jeles Lászlónak a Saul fiáért.
