Pár perce ért véget az Arany Pálmát nyert Paraziták Karlovy Vary-i vetítése. Az elmúlt hónapokban nagy gyakorlatot szereztetek a pitchelésben (Egy filmterv élőszóban való, pár perces prezentálása – a szerk.). Ezt a filmet hogyan pitchelnétek?
Kertész Zsanett: Izgalmas feladat lenne, mivel meglepő, de egyúttal egyszerű története van, amit könnyű elmondani. Biztos, hogy azzal kezdeném, hogy egy nagyon összetartó családról szól, akik mindent megtesznek a túlélés érdekében.
Hevér Dániel: A műfaji oldaláról közelíteném meg. Van benne egy elég durva műfaji váltás, ezt hangsúlyoznám ki. Ha az ember felkészült, minden el tud jól pitchelni. Ennek a workshopnak a nagy része is arról szólt, hogy felkészüljünk a saját pitchünkre.
Akkor most adjátok el nekem a saját filmeteket.
H.D.: A tagline-unk úgy szól, hogy ez egy felemelő történet egy különleges barátságról. Két főszereplőnk van. A hetvenes éveiben járó Béla, aki balesetet szenved, és akit a fia az akarata ellenére elhelyez egy idősek otthonában. Illetve a tinédzser Zoé, akit egy balhéja után közmunkára ítélnek, és az idősek otthonában kezd el dolgozni. A Valami madarak arról szól, hogyan barátkoznak össze, hogyan segítik egymást abban, hogy túljussanak a problémáikon.
K.Zs.: A történet gerincét az adja, hogy Béla ki akar jutni az otthonból.
Kertész Zsanett és Hevér Dániel (fotó: Baski Sándor)
A Parazitákról azt mondtad a műfaji oldaláról közelítenéd meg, a ti filmetek melyik zsánerbe illik?
H.D.: Sokat gondolkodtunk ezen. Találkoztunk sok sales agenttel és marketinges arccal, és ők sem tudták meghatározni. Az én meghatározásom az, hogy „dráma vessző vígjáték”.
K.Zs.: Van az a meghatározás, hogy dramedy, de ezt a szót elhasználtnak érezzük, nem kedveljük, és nem is teljesen igaz a filmre. Nekem néha Noah Baumbach filmjei szoktak róla az eszembe jutni, például a The Meyerovitz Stories. Családi dráma, de közben irtó vicces.
H.D.: Ez nem egy lehúzós dráma, de nem is egy hahotázós vígjáték, és ezért nehéz meghatározni a műfaját. De szerintem ettől lesz izgalmas a film. A két főszereplőnk elég cinikusan viszonyul a saját életéhez, egymáshoz és a helyzethez, amiben benne vannak – ez sokat hozzáad a vígjátéki oldalhoz, de közben van egy szociális probléma, amit nem szeretnénk elviccelni, hanem szeretnénk a valóságnak megfelelően bemutatni.
Egy három állomásos workshopon vagytok túl. Triesztben kezdtétek, Kaunasban folytattátok és Karlovy Varyban fejeztétek be. Meséltek kicsit a fejlesztés folyamatáról?
H.D.: Kilenc filmtervet válogattak be az elején, egy projekt időközben kiesett, így nyolcan jutottunk el Karlovy Varba. Két másik csapattal dolgoztunk nagyon szorosan együtt, elolvastuk egymás draftjait, átbeszéltük egymás terveit, olyan sokat voltunk összezárva a cseh, illetve a grúz csapattal, hogy szinte kívülről tudjuk a pitch-eiket.
A díjátadó előtt benne volt a levegőben, hogy nyerni fogtok?
K.Zs.: Én biztos voltam benne, hogy az ukránok fognak nyerni. Nagyon szeretem a tervüket. Két nő életét egy váratlan, tragikus esemény szövi össze, az egész történet a megbocsátásról és a határaink feszegetéséről szól. A díjátadón még a felkonferáló szöveg is olyan volt, hogy akár őket is kihívhatták volna. Ezzel együtt benne volt a pakliban, hogy akár mi is nyerhetünk, a pitch-nél azt lehetett érezni, hogy hirtelen nagy lett az érdeklődés irántunk. Nagyon sok találkozónk volt.
H.D.: Szerintem sokat számított, hogy csináltunk egy teasert, amit levetítettünk a pitch közben, és nagyon jó visszajelzéseket kaptunk rá. Sokat segített ez a videó a film műfajiságának a tisztázásában.
K.Zs: A teaser is biztosan benne volt abban, hogy győztünk, de azt mondták, hogy a könyv és a fél éves munka alapján döntöttek. Egy 30 oldalas treatmenttel indultunk neki a workshopnak, most van egy 100 oldalas first draftunk (a forgatókönyv első változata – a szerk.). Nagyon sokat haladtunk.
Kik foglalkoztak veletek a workshopon?
K.Zs.: Minden csoporthoz tartozott egy mentor, a miénk Christian Routh volt, ő végigjárja a workshopokat, mindenhol megfordul. Egy darabig Nagypál Orsi is velünk volt a Script Consultant Trainee Program keretében. Ezen túl pedig rengeteg külsős szakértővel volt lehetőségünk találkozni, akiket a Midpoint szervezett le. Például az izraeli filmalap volt vezetőjével, aki zsűri tag is volt, Katriel Schoryval, és egy Oscar-díjas producerrel, Cédomir Kolarral is konzultáltunk.
H.D.: Tényleg rengeteg találkozónk volt, ahol sok-sok ellentétes véleményt kaptunk. Ilyenkor arra érdemes figyelni, hogy mi az, amit sokszor visszahallasz.
K.Zs: Igen, ha újból és újból azt hallod különböző emberektől, hogy például nem értik az apa és a fiú kapcsolatát, akkor tudod, hogy azon még dolgozni kell. A visszajelzések hatására sokat foglalkoztunk a főszereplő fiával, Mátéval. Az elején nem értették, hogy mit akarunk ezzel a karakterrel. Nem akartuk gonosz embernek beállítani, aki bedugja az öregek otthonába az apját. Empátiával viszonyulunk hozzá, megmutatjuk, hogy aggódik az apjáért, és nem nagyon van más lehetősége az otthonon kívül.
Ti honnan tudjátok, hogy milyen hely valójában egy ilyen intézmény?
H.D.: Többet meglátogattunk, volt jobb is, meg rosszabb is, és volt egy, ahová sokat jártunk, a teasert is ott forgattuk.
K.ZS: Ellentmondásos hely, olyan a hangulata, mint egy óvodának. Nagyon színes, nagyon sok rajz, fotó van a falon. Kirándulásokat, programokat szerveznek a lakóknak, például elmentek megnézni a Frida Kahlo-kiállítást. Egy teljesen átlagosnak mondható, budapesti otthon.
Ezt hogyan intéztétek el? Bekopogtattatok az igazgatóhoz, hogy filmesek vagyunk, szeretnénk tanulmányozni, milyen az élet egy otthonban?
H.D.: Így kezdődött, és már egy éve járunk oda. Volt, ahol rengeteg papírmunkával járt volna ez, itt nagyon kedvesek és nyitottak voltak, bármikor meglátogathattuk őket, az összes eseményükre elmehettünk. Ez nagyon sokat segített.
Bennem az a kérdés merül fel, hogy fiatal filmesként miért egy öreg férfiről akartok forgatni? Nincs túl messze tőletek a halál témája?
K.Zs.: Szerintem az ember hetven évesen sem tud semmit a halálról, de ugyanúgy fél tőle. És persze ott vannak a szüleink, illetve a nagyszüleink, és általuk van rálátásunk erre a helyzetre. Az emberek félnek az öregedéstől. Nem szeretik azt nézni, hogy felnőtt embereket mosdatnak, vagy hogy valaki ennyire kiszolgáltatottá válik. De basszus, ilyen az élet.
H.D.: Fontos, hogy ez a film nem a halálról, hanem a magányról szól. Béla és Zoé egyaránt magányosak, és el kell jutniuk oda, hogy képesek legyenek emberi kapcsolatokat kialakítani. Ez a helyzet, a vágy, hogy szeretnénk valakihez kötődni, életkortól függetlenül bárkinek ismerős lehet.
Fél éven át dolgoztatok a Valami madarak-on a workshopban, nyilván előtte is már sokat foglalkoztatott vele. Nem lehet megunni egy filmtervet, ha ilyen sok időn át írjátok?
K.Zs.: Meg lehet unni, egy csapat kiesett a kilencből, könnyen lehet, hogy pont ezért. Én még nem untam meg, jó látni, hogy megy előre a terv, hogy a fő szál lefektetése után a mellékszereplők is életre kelnek. Egyik kedvenc részem az, amikor már azzal foglalkozhatok, hogy vicces dialógusokat írok nekik.
H.D.: Ez is egy tesztje a tervnek. Ha fél év vagy egy év után is hajt előre az az érzés, hogy el akarom mesélni ezt a történetet, az már önmagában egy fontos visszaigazolás. Mi továbbra is lelkesek vagyunk, hiszünk benne, hogy ez jó lesz.
Az üvegfalon túl egy másik fontos beszélgetés is folyt: Patricia Clarkson amerikai színésznő mesélt a karrierjéről
A Midpoint 10 ezer eurós pénzjutalommal jár – reálisan nézve – mennyivel visz titeket közelebb ahhoz, hogy ez a film elkészülhessen?
H.D.: Reméljük, hogy közelebb visz. Nyilván nem a 10 ezer euró fogja elindítani a forgatást, többet számít az, hogy van egy neves workshop, amelynek a zsűrije azt gondolta, hogy az egész régióból a miénk a legjobb elsőfilmes terv. Hamarosan a Filmalap elé fog kerülni a Valami madarak, abban reménykedünk, hogy a döntésüknél egy picit szerepet játszik majd az, hogy egyrészt átmentünk már egy komoly fejlesztésen, másrészt pedig díjazták is a munkánkat. Ez egy fontos szakmai elismerés, de nem garancia semmire.
Beszéltünk már a tervekről, a workshopról, most meséljetek magatokról. Hogyan kerültetek a film közelébe?
H.D.: Engem mindig vonzott az Egyesült Államok, és adódott egy lehetőség, hogy megnézzek kint pár sulit. Az American Film Institute-ról azt mesélték, hogy az a legjobb, aminek van egy mesterképzést folytató iskolája Los Angelesben. Ez egy híres intézmény, Terrence Malicktól kezdve David Lynchen át sokan jártak oda. Azt gondoltam, hogy vagy az AFI, vagy nem fogok filmes suliba járni, mert hát a diploma nem követelmény ahhoz, hogy filmet forgassak. Nagyon tetszett nekik az első kisfilmem, és felvettek rendező szakra. A diplomaosztáskor derült ki, hogy én voltam az első magyar rendező, aki bekerült ebbe a suliba. Fantasztikus volt, tényleg annyira jó volt, mint ahogy előzetesen gondoltam.
Úgy képzelem, hogy a legújabb technológia állt a rendelkezésetekre és a legmenőbb tanárok tanítottak.
Azt hiszem, mindkettő igaz, de ami fontosabb ennél, hogy egy fantasztikus osztályba kerültem. Az egész világból jönnek ide tanulni, a pályájukat kezdő rendezők és operatőrök közül a legtehetségesebbekkel találkozhattam. Életre szóló kapcsolatok és barátságok alakultak ki.
És ahogy mondtad, az is hatalmas élmény volt, hogy a kortárs filmművészet meghatározó alakjai jöttek be órát adni. Bent volt például Christopher Nolan, Wim Wenders, a Birdman és A visszatérő rendezője, Alejandro González Iñárritu, ugyanezeknek a filmeknek az operatőre, Emmanuel Lubezki, aki a Gravitáció forgatásáról mesélt. Rengeteg színész is eljött. James Franco és Seth Rogen elhozta Az interjú-t, aminek a bemutatóját elhalasztották Észak-Korea tiltakozása miatt, de nekünk levetítették. Meséltek a botrány hátteréről, a Sony-val kötött szerződésről, ami arról szólt, hogy megegyeztek egy alacsony összegben, cserébe viszont szabad kezet kaptak.
Egy dolgot nem értek. Miért itt vagy Karlovy Varyban, és miért nem Hollywoodban próbálsz elhelyezkedni ezzel a diplomával?
Jelenleg kezdő rendezőként jobb eséllyel tudsz filmet készíteni Magyarországon, mint Amerikában. Kint a filmkészítés piacorientált, minimális elvárás, hogy a filmek visszahozzák a költségüket. Ha ez Európában így működne, az európai filmek jelentős része nem készülne el. Náluk nincs olyan szerv, mint a Filmalap; nincs állami beavatkozás, hogy pénzt áldoznak arra, hogy filmek készüljenek, mert azok a nemzeti, vagy európai kultúrát gazdagítják. Amerikában egy kezdő filmes nem tud hová pályázni, hogy most diplomáztam, van egy jó ötletem, adjatok fél millió dollárt.
Zsanett, te jössz.
K.Zs.: Az ELTÉ-n tanultam irodalmat és filozófiát. Először színházzal foglalkoztam, közben felvételiztem az SZFE-re forgatókönyvíró szakára. Szerencsére azonnal felvettek és Szabó Iván, Németh Gábor és Schulze Éva nagyon szuper osztályába kerültem. Öt évig jártam oda, és közben kimentem Erasmusszal fél évre egy prágai filmes egyetemre, a FAMU-ra. Az elmúlt négy évben több tévés produkciónak is dolgoztam. Az Éjjel-nappal Budapest-től kezdve A tanár-on át mindenféle sorozatban. Ezek mind izgalmas állomások voltak az életemben, sokat tanultam belőlük, volt egy időszak, amikor vezető írója voltam az Éjjel-nappal Budapest-nek.
Ti ketten hogyan kerültetek össze, miért együtt fejlesztitek a filmet?
H.D.: Nagyon büszke vagyok arra, hogy a Zsanival dolgozhatok.
K.Zs.: Én is arra, hogy a Danival!
H.D.: Egyedül kezdtem el írni, de akkor még csak a csírája volt meg a történetnek. Az AFI-on az volt a gyakorlat, hogy minden rövidfilmnél együtt kellett dolgoznunk egy íróval. Így volt már tapasztalatom abban, milyen együtt dolgozni egy íróval, mikor érdemes bevonni a munkába. A Valami madarak-nál is eljött az a pont, amikor azt éreztem, érdemes lenne segítség után néznem. Egy közös barátunk mutatunk be minket egymásnak, szerencsére Zsani látott benne fantáziát, és belekezdtünk egy közös, intenzív fejlesztésbe. Azt éreztük, hogy jól megy együtt, tavaly nyáron napi szinten találkoztunk. Számomra a forgatókönyvíróval való közös munka a legintimebb része a filmkészítésnek.
K.Zs: Nagyon harmonikusan dolgozunk együtt, és eddig nem az volt a tapasztalatom, hogy könnyen megy a közös munka mással. Fontos, hogy hasonló legyen a filmes ízlésünk – ez Danival megvan –, ezen nagyon könnyű elcsúszni. Ha más a humorotok, ha más filmeket szerettek, ha nem vagytok teljesen őszinték egymáshoz, máris nehézzé válik a közös gondolkodás.
Szóval nyíltan megmondjátok a másiknak, ha szerintetek egy pocsék ötlettel áll elő?
K.Zs.: Nem, mert a Daninak nincsenek szar ötletei! [nevet]
H.D.: De, vannak rossz ötleteim, és a Zsani mindig elmondja őszintén, hogy ez és ez hülyeség. És akkor nem is beszélgetünk arról tovább. Fordítva, ha én mondom azt valamelyik ötletére, hogy ezt annyira még nem érzem, akkor azt feleli, hogy majd megszereted.
K.Zs.: Nagyon fontos a bizalom és az őszinteség. Felesleges azt mondani egy ötletre, hogy jó, ha közben azt gondolod, hogy nem. Aztán ezen ülünk hetekig, akár hónapokig, és félreviszi a projektet. Nagyon fontos, hogy megtanulj nem megsértődni azon, ha valaki azt mondja, figyelj, szerintem ez nem jó irány.
Olyan ez nekem, mintha azt boncolgatnátok, milyen egy jó párkapcsolat.
H.D.: Sok szempontból hasonló. Nagyon sokat vagytok együtt, és kell a harmónia, hogy ne széthúzás legyen a vége, hanem működjön a dolog.
Hárman fejlesztitek a filmet, Dreissiger László producer viszont nincs itt.
K.Zs.: A workshop összes állomásán ott volt, és a pitchre is kijött Karlovy Varyba, de aztán hazament, mert nemrég született meg a babája. Ő intézte el, hogy leforgathassuk a teasert, óriási segítség volt a castingban meg mindenben. A Midpoint alapvetően forgatókönyv-fejlesztő workshop, de a szervezők a producerek fejlődésére is nagy hangsúlyt fektetnek, nekik is szerveznek külön programokat, előadásokat. Laci is nagyon élvezte ezt a fél évet, és nélküle nem lennénk ma itt.
Ha jól értem, nem is a díjnak örültök a legjobban, hanem az elmúlt fél évben elvégzett munkának.
H.D.: Jó érzés, amikor kimondják a neved, felmész egy színpadra, és átveszel egy díjat. De a legnagyobb eredmény, amit elértünk, hogy eljutottunk egy száz oldalas first draftig, amit nagyon szeretünk.
Eláruljatok, miért az a film címe, hogy Valami madarak?
H.D.: Szerintem ezt jobb nem lelőni előre, a film egyik fontos pillanatában ki fog derülni, miért ez a címe. Egy görög marketinges hölgy, Christina Pelekani szintén rákérdezett a cím jelentésére. Elmondtuk neki, és majdnem elsírta magát.
