Talán ezt emelik ki a Fűző anakronizmusai is: a háttérbe fellógatott telefonok vagy a mozgókép megjelenése egyáltalán nem zökkentenek ki, hiszen korban nincsenek olyan távol Sisitől, hogy teljesen átírják a film történelmi jellegét, csak finoman kiemelik a korszakhatárt. Mi az, ami lehetséges lett volna, de mégsem történt meg, mi az, ami lehetetlennek tűnt, és mégis megtörtént. Egyszerre az utolsó olyan, titokzatos ideál, aki még nincs az újságírók kameráinak kereszttüzébe kényszerítve, és egyben az egyik első olyan médiaszemélyiség is, akinek az alakját a modern világ saját elképzelései szerint értelmezte és alakította.
A lefényképezhetetlen, az örök mítosz, akinek az alakja mégis annyi történetet, filmet, sorozatot inspirált, amelyek ezt a mítosz akarják lebontani, megfejteni. 
Marie Kreutzer filmje azonban nem bontja le a felszínt, nem ígéri, hogy bevezetne Erzsébet királyné pszichéjének rejtelmeibe, nem rántja le a leplet feltételezhetően bonyolult magánéletéről sem. A rendező és Vicky Krieps nem az igazi Sisit formálják meg, nem a reprezentáció mögé akarnak nézni, hanem a felszín, a megjelenési technikák aprólékos színre vitelén keresztül magát a reprezentációt, a fiktív Sisi-képeket, és a valós Sisi ezekben való részvételét elemzik.
Eszközei ugyan konvencionálisabbak, a Fűző céljai hasonlítanak Todd Haynes I'm Not There - Bob Dylan életei című filmjéhez, amely Bob Dylan arcait, álcáit, korszakait, nyilvános szerepléseit különböző nemű és életkorú színészek változatos szerepeltetésén keresztül mutatja be. Megkérdőjelezi az igazi Bob Dylan megfoghatóságát, mégpedig úgy, hogy bemutatja a személyiség, az alkotó és a szerep elidegeníthetetlen sokféleségét.
A Fűző olyan világról szól, amelyben minden a külső. Sisi külsejét pedig folyamatosan értékelik az újságírók, a politikusok, az idegenek és az ismerősök – ki-ki a maga rajongása vagy rosszindulata szerint, valós benyomását a saját képzeletében élő Sisivel méri össze, az pedig mindig egy kicsit karcsúbb, kövérebb, élettelibb, pirospozsgásabb, mint az igazi. Emellett pedig Sisinek is van egy képe önmagáról, ez pedig épp annyira mesterséges, terhes és elérhetetlen, mint környezete elvárásai. Kora előrehaladtával egyre kevésbé tud megfelelni bármelyiknek is.
Különböző arcait maszkokként hagyja hátra, feloldódik a légüres térben, a heroinban, a tóban, vagy éppen egy kád vízben. A film egyetlen hosszú pillanat felé tart: a saját képét átörökítve egy nő a hajó végébe sétál, és az ismeretlenbe ugrik. Ott kezdődik az élet, ahol a film, a reprezentáció véget ér.
Addig, ahogyan Ferenc József számonkérően felhívja rá a figyelmét, Erzsébet császárnénak egyetlen feladata van: szépségével hibátlanul megjeleníteni a Habsburg pompát, a birodalom eleganciában megmutatkozó erejét. Ez a szépségideál pedig nem csak tanult megjelenési forma, de Sisi személyiségéből, kreativitásából is táplálkozik. Sajátos eleganciája, hosszú, koronaként rendezett haja, darázsdereka, egyéni étrendje egyedi karaktert kölcsönöznek neki, akár az általános szépségideállal ellentétben is, ahogyan arra a film többször is utal. A fűző így sokkal gazdagabb szimbólummá válik, nem csak a megfelelési kényszer jelképe, nem is csak az önsanyargatásé, hanem a szuverenitásé is. Sisi nem azért ájul el, mert szorítja a fűző, hanem azért, mert el akar ájulni.
A tökéletes megjelenés terhe egyébként nem csak őt sújtja, a férfiakat is érinti, amit a film különböző tárgyakon keresztül ki is hangsúlyoz – Ferenc József fáradtan veszi le műpajeszát a nap végén, Ludwig fogai feketéllenek a műfogsor alatt. Sisi nem az egyes férfiaktól szenved, mindannyian ki vannak téve az etikettnek és a viselkedési normáknak. A császárné kitettségei persze extrémebbek, ugyanakkor sokkal nagyobb akaraterővel, kezdeményezőkészséggel és önállósággal is tesz ellenük, mint az örök birodalom eszményének többi bábja.
A Fűző formája, a kifogástalan kompozíciók, a természetes fényeket megragadó képek ezt az eszményt ábrázolják: a káprázatot, a tárgyi világ kimeríthetetlen gazdagságát, valamint a felsőbbrendű természetet – a lovakat, az erdőket, a hegyeket –, a nemes tájat, amely egy az arisztokráciával, Isten akaratából emeli a földi élet minőségét. A pompát szürke folyosók törik meg, mintha egy gyár raktárrészén járnánk, a felpakolt székek és a műanyag felmosóvödör mellől a díszes szobákba való belépés színrelépés is egyben.
Vicky Krieps nem az első színésznő, aki a legendás császárnét alakítja, elődei közül kiemelkedik Romy Schneider, aki Ernst Marischka klasszikus Sisi-trilógiája mellett Luchino Visconti Ludwig című filmjében is eljátszotta Erzsébetet. A Fűző fókuszában a színjátszás mellett a hisztéria, a nők betegsége áll, amely azokat, akiknek nem járt olyan kegyes férj, mint Ferenc József, egyenesen kényszerzubbonyba juttatott. Sisi a filmben rendszeresen meglátogatja a női tébolyda rabjait, és ez szavatolja Krieps játékának eredetiségét is. Sokszínű mimikája, szeszélyes tekintete hamleti lélektant jelenítenek meg: a szerep tébolyát, amely a személyiség épségét igyekszik védeni – ameddig az elválasztás lehetséges.
Sisi egyre távolabb akar kerülni a gondosan felépített képtől, ahogy érzi, hogy nem tud tökéletesen eleget tenni annak. Ezzel a film tovább bonyolítja az erős nő archetípusát is: Sisi függetlenedése a megfelelés lehetetlenségéből következik, abból, hogy már nem tudja maradéktalanul betölteni a Monarchiában neki szánt szerepet, így szakítása a Sisi-képpel nem felszabadító erejű választás, hanem az egyetlen kínálkozó menekülési út.
A császárné, hogy egyidejűleg tarthassa fenn a Sisiről kialakított képet és bújhasson ki alóla, helyetteseket keres. Egy udvarhölgyét állítja a maga helyére, most már valaki másnak kell Sisiként hordania a haját, tartani a szigorú diétát, büszkén állni a tömeg előtt. A férje mellé választott szeretőt –, akinek minden bizonnyal már addig is viszonya volt a császárral – alaposan kiokítja arról, hogyan feküdjön helyébe Ferenc József mellé. A helyettesek a halhatatlanság illúziói, megőrzik és folytonosítják az egykori tökéletességet, mint a fénykép az eliramló jelent. De Sisi ambíciói ennél is nagyobbak, egyszerre törekszik örökkévalóságra és változásra, mozgásra: Sisi cselekedeteinek legillőbb metaforája, ahogy azt a hercegnő és Louis Le Prince feltaláló filmbeli találkozása is sugallja, az örökkévalóságra és változásra szintén törekvő mozgókép.
