Giuseppe Tornatore rendező 13 alkalommal dolgozott együtt Morriconéval, a Cinema Paradiso meg sem állt a legjobb idegen nyelvű film Oscarjáig, talán ebből is fakad, hogy egy alanyát illedelmesen kezelő portrét készített, amely a rajongásnak nem szab racionális határt. A meglepő az, hogy mégsem válik gejl, túlnyújtott, végső soron érdektelenségbe fúló szoboravatási ceremóniává. Ez elsősorban Morricone elképesztően gazdag, a filmzene terén és azon túlnyúlva is forradalmi hatású életművének köszönhető, amiből szabadon és nagy számban válogattak az alkotók. Tornatore meggyőzően érvel amellett, hogy a maestro zenéje olyan nagyívű érzelmeket képes felkorbácsolni az emberben, amiről a befogadó talán nem is tudta addig, hogy megvan benne.
Ennio Morricone
Az Ennio egyszerűen nem fogy ki a csúcspontokból, valójában több tucatnyi nagyszerű film egyben. Miközben végigmegy az életművön, anekdotákkal, ritkábban rövid szakmai elemzésekkel kiegészített részletek villannak be filmekből, melyeknek Morricone szerezte a zenéjét. Még így kontextusból kiragadva, megcsonkítva is elementáris erővel bírnak, és tanulságos példái annak, hogy a filmzene nem csupán a háttér része, nem csupán kihangsúlyoz már a képekkel is ábrázolt érzéseket, hangulatokat, hanem sokszor olyan minőséget is hozzátesz, ami a képekben nincs meg, új dimenzióval gazdagítva azokat. Egyben Morricone alkotói sokszínűségét is hirdetik ezek a részletek: élete végéig nem hagyott alább a kreativitása, bátran kísérletezett és évtizedről évtizedre haladva újból és újból feltalálta magát.
Persze, ott van az unásig ismert The Ecstasy of Gold A Jó, a Rossz és Csúfból, de ezredszerre megnézve és -hallgatva is olyan képzetünk támadhat, hogy ha egy földönkívüli érkezik hozzánk, Tuco aranyra éhes, tébolyult rohanásával magyaráznánk el neki a mozi erejét. Ugyanúgy csúcspont Gian Maria Volonté áldozata felé közelítő sétája, vagyis a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében nyitójelenete, amelynél a vészjóslóan kopogó zene egyaránt érzékelteti a rendőrfelügyelő merevségét, hatalmi pozícióját és a jólfésült felszín alól kibújni készülő perverz, gyilkos vágyat.
Még hosszan lehetne soroln a részleteket, például Dario Argento giallóiból, amelyekben elcsukló női sóhajokkal vegyített, zaklatott, sokszor kakofonikus zene szól vagy az Aki legyőzte Al Caponét legendás tűzpárbaját az elszabadult babakocsival, amelynél Brian de Palma kezdetben nem volt elégedett Morricone szerzeményével, de később nyilvánosan ismerte el, hogy a maestrónak igaza volt. Ha már anekdoták, egyetlen olyan film van, amely kapcsán sajnálta, hogy végül nem ő írta a zenéjét. Ez a Mechanikus narancs, és nem rajta múlt. Kubrick telefonon kérdezte Sergio Leonét, hogy Morricone szabad-e, és nemleges választ kapott. Pedig az Egy marék dinamit zenéje már gyakorlatilag készen volt, a hangot keverték, és tudott volna dolgozni egy újabb filmen.
Az Enniót minimum kétszer érdemes megnézni. Először szabadon elmerülve a film- és zenetörténeti utazásban, hagyva, hogy magukkal ragadjanak a zene és a nyilatkozatok által keltett az érzelmi hullámok. Másodszor pedig kijegyzetelni azt a sok filmet és zenét, amelyeket csak futólag érint, hogy aztán azokat a maguk teljességében lehessen megismerni. A legszebb az egészben, hogy ez szinte egy végtelen kaland, hiszen Morricone nagyjából ötszáz filmhez írt zenét, emiatt számos meghatározó munkája még csak említés szintjén sem kerül elő.
Henry Fonda, Ennio Morricone és Sergio Leone
A másik ok, ami miatt nem válik egyhangúvá a szüntelen dicsérgetés, hogy azt ellenpontozni tudja Morricone visszafogott személyisége. A vele készült életútinterjú részleteiből kiderül, hogy méltósággal viselte a hírnevet, és több népszerű művéről is elmesélte, nem gondolta őket jónak, volt, hogy határozottan ellenezte, hogy bekerüljenek egy filmbe.
Zárkózott természete azonban nem egyenlő ridegséggel, többször láthatóan meghatódott az interjú közben, és a szemében szinte végig ott csillogott az a nagyfokú érzékenység, amiből a zeneszerzés közben is merített. Megfontoltsága akkor válik igazán szembeötlővé, amikor Tarantino heves rajongása után jut ismét szóhoz a dokumentumfilmben. Az Aljas nyolcas rendezője Mozarthoz, Beethovenhez hasonlítja őt, hogy aztán Morricone helyre tegye ezt az bombasztikus állítást, mondván, több száz évnek el kell telnie ahhoz, hogy ilyesmit bárkiről ki lehessen jelenteni.
Morricone és Clint Eastwood az életmű-Oscar átadásakor
Magánéletét szemérmesen kezeli a film, mindössze a feleségével való kapcsolatát festi meg harmonikus, boldog színekkel. A szakmai életét viszont az elejétől végigveszi, onnantól, hogy a trombitán játszó apja kvázi megparancsolta neki, hogy márpedig ő is trombitálni fog, és ezzel tartja majd el a családot, egészen az Oscar történetének egyik legmeghatóbb pillanatáig, amikor a hatodik jelölés évében végre a színpadra szólították.
A két pont között számos szakmai kihívást és dilemmát izgalmasan bont ki a film. A konzervatóriumban végzett Morriconét sokáig kísértette a klasszikus zenei közeg lenézése. Bizonyítási vágy hajtotta, hiszen mesterei és kollégái körében is elterjedt nézet volt a filmekhez komponált alkalmazott zene művészi értékének a tagadása. Sőt, ebben a kérdésben ő maga is bizonytalan volt, sokáig árulásként élte meg, hogy komolyzenei képzettséggel napfényes, strandolós popdalokat ír és westernekhez szerez csilingelős, ostorcsapkodós zenét. Végül jórészt neki köszönhetjük, hogy a fentebb taglalt, sznob megközelítés már a múlté, a határvonalak elmosódásával jóval nagyobb lett az átjárás klasszikus és filmzene között, és jóval nagyobb megbecsültség övezi az utóbbit.
Morricone fiatalon
Mélységesen bántotta, hogy a munkásságát felszínesen ismerők spagetti westernek zeneszerzőjeként skatulyázták be őt. A vadnyugathoz több évtizedes kihagyás után Tarantino felkérésére tért vissza, és talán a régi becsmérlő szavak miatt is lett az Aljas nyolcashoz írt zenéje teljesen más világ, mint ami a Dollár-trilógiát vagy a szintén havas környezetben játszódó A halál csöndjét jellemezte. A jórészt zárt térben játszódó westernhez gyakorlatilag egy szimfóniát írt.
Izgalmas ellentmondás az életében, hogy miközben lázadt a melódiák ellen és alapító tagja volt a szabad improvizációkra épülő, avantgard zenét játszó Gruppo di Improvvisazione di Nuova Consonanza nevű formációnak, istenadta tehetsége volt a rögtön megjegyezhető és dúdolható slágerek szerzéséhez. A hatvanas évek egyik legnagyszerűbb olasz popteljesítménye, a Se telefonando például egyre erősebben kavargó érzelmi örvényként ránt magával. Ehhez képest két évvel később, 1968-ban, kellemetlenül nyikorgó, atonális zenével kísérte Franco Nero megőrülését a Egy nyugodt vidéki helyecske című horrorban.
Az Ennio néha lelassít, például a Se telefonando esetében is, és teret enged az elemzésnek, Morricone, illetve más zeneszerzők bontják elemeire a művet, többek között A szicíliaiak klánja és A misszió kapcsán mutatnak rá a trükkre, a zenei újításra. Ezekből elfért volna több is, hiszen az átlényegülés mellett fontos néha kivonni magunkat a hatás alól, és analitikus szemlélettel vizsgálni a zenéjét.
Ezért is mondható el, hogy Tornatore filmje bár fontos állomás, de egyáltalán nem az utolsó szó a maestro munkásságának dokumentarista feldolgozásában. Ahogy Paul Newman és Joanne Woodward pályája is elbírt egy hatrészes sorozatot, úgy a két és fél órás Ennio után is az a különös érzés kerítheti a nézőt a hatalmába, hogy még szívesen kutatná a titkot, miben rejlik a csodás egyediségük, miért megunhatatlanok, miért váltanak ki felkavaróan erős érzelmi reakciókat a művei.
„Olyan zene ez, amit egész életünk folyamán hallgattunk, és részévé vált a mindennapi életünk szövetének” – jellemezte Bernardo Bertolucci a Volt egyszer egy Vadnyugat zenéjét. Legtöbbünkben valóban ott lüktetnek a leghíresebb szerzeményei, de ehhez fontos hozzátenni, hogy minden jel szerint nem szürkülnek hozzá a hétköznapjainkhoz, így mindig is felszabadító érzés lesz visszatérni hozzájuk.
Az Ennio Morricone november 3-tól látható a hazai mozikban.
