„A beleegyezés és a szex furcsán elmennek egymás mellett” – Réz Anna és Veiszer Alinda A vádról

Az Üvegplafon feminista blog alapítójához, Réz Anna filozófushoz néhány éve bekopogott Vári György újságíró. Elmesélte, hogy „rosszul bánt” két diákjával, és vallani szeretne erről. Később az áldozatok is megszólaltak, az ügyet Csonka Anna dolgozta fel egy cikkben, amely azt a címet kapta, hogy „Apró aljasságaink, amiket elkövetünk, mielőtt meghalunk”. A Mardos című könyv szerzőjének, Réznek sokszor jutott az eszébe ez az ügy A vád kapcsán:

„Hónapokon át foglalkoztam szerkesztőként ezzel a történettel, és a legfontosabb tanulság – ami lehet, hogy sokaknak, akik itt ülnek, nem lesz eléggé feminista tanulság –, az volt, hogy irreálisan könnyű egyszerű figyelmetlenségből, nemtörődömségből, arroganciából életre szóló sebeket okozni valaki másnak. Szóval nem kell gonosznak lenni ahhoz, hogy nagyon kiszúrjunk valakivel.”

fotó: Komróczki Dia

A vád egyik főszereplője a mérnöknek készülő Alexandre, aki pár napra hazalátogat Párizsba. Megismerkedik édesanyja új élettársával, és még aznap este bulizni megy a férfi 17 éves lányával, Milával. Reggelre Alexandre élete gyakorlatilag összeomlik: Mila nemi erőszakkal vádolja meg. A két fiatal bíróság előtt meséli el saját emlékei nyomán a történteket, miközben felszínre kerülnek a családjaik különböző világnézetéből és vallásából fakadó ellentétek. A február 1-jei vetítést a Nagylátószög nevű beszélgetéssorozat legújabb felvonása követte. 

A beszélgetés hamar elért a film központi dilemmájához, azt próbálták megfejteni, pontosan milyen szavakkal lehet leírni azt, ami a huszonéves fiú és tizenhét éves lány között történt. „Hanyagság, figyelmetlenség, arrogancia, erőszak, erőszakosság, de mégsem erőszak?” – kérdezte Veiszer Alinda. Beszélgetőtársa szerint mindegyik meghatározás helytálló, kivéve az erőszak: „Biztos, hogy erőszakosság, biztos, hogy arrogancia. Biztos, hogy az egésznek van egy gyomorforgató, hatalmi dimenziója. A szuperprivilegizált srác hazatoppan Stanfordról, és ha szembejött ez a kislány, miért ne lenne pont ő az, akinek ellopja a bugyiját?”

Beleegyezés kérdése

A nyilvánvaló emberi aljasságot mi különbözteti meg a nemi erőszaktól? Ennek a kérdésnek a filozófiai, jogi és morális vetülete is szóba került a kifejezetten gondolatébresztő beszélgetés során. Arra jutottak, hogy a film arra ösztönöz, hogy a határok meghúzásáról indítson diskurzust.

Réz Anna először a jogi határokról beszélt: „Nem értek a francia büntetőjoghoz. De ha hiszünk a filmnek, akkor náluk a beleegyezés ténye vagy elmaradása jelöli ki a határt, tehát akkor történik erőszak, ha a másik fél kifejezetten nemet mondott, egyértelművé tette, hogy nem egyezik bele valamibe.”

A vád / fotó: Mozinet

Veiszer a morális dimenzió irányába terelte a beszélgetést. Felvetette, hogy kultúránként eltérő morális válasz létezik arra, mi számít beleegyezésnek. Illetve a filmben is elhangzó kifejezés, a „szürke zóna” létezését firtatta, tehát egy olyan nem éles határokkal bíró, átmeneti terület létét, ahol a másik félreértése, illetve az erőszakosság nagy százaléka megtörténik.

Azt is felvetette, hogy „szükség van-e a beleegyezésre, vagy akkor azt mondjuk, hogy így már nem lehet impulzívan szerelmeskedni?”, amire Réz így reagált: „Szerintem arról beszélgetünk, hogy jó kritérium-e a beleegyezés. És ha egy szavas választ vársz tőlem – nem tudom, hogy miért pont nekem kellene ezt megmondanom –, akkor szerintem nem. És ez egyébként világossá válik ebből a filmből is.”

Réz aztán részletesen is elmagyarázta, miért nem tartja jó határvonalnak a beleegyezést. Szóba hozta az amerikai egyetemek szabályozását, ahol úgy tudja, már nem elég, hogy valaki nem mond nemet, hanem rendszeresen, a szex különböző etapjaikor „lelkes igeneket kell mondani”, és erről kézikönyvek születtek. „A beleegyezés és a szex nagyon furcsán elmennek egymás mellett, valahogy nagyon más a kettőnek a logikája, ezt zsigerileg is érzi az ember” – tette hozzá. Ebben a megközelítésben szerinte a szexuális kapcsolatot egy határozott idejű szerződéshez hasonlít, amit manapság egyre rövidebb távokra szokás megkötni.

Réz Anna és Veiszer Alinda / fotó: Komróczki Dia

„A beleegyezésnek és az erőszakosságnak a világon semmi köze nincsen egymáshoz” – tért át a másik érvére, ami szerinte a filmből is kiderül. „Tehát hogy nagyon erőszakos dolgokat csinálhatnak emberek egymással elvileg konszenzusos módon, illetve nagyon szelíd dolgokat csinálhatnak nem konszenzusos módon, és mégis csak erőszakról beszélünk. Mintha a dolgok összekutyulódnának. Az a dologban a probléma, hogy valami olyan történik egy ember testével, amit nemhogy nem akar lelkesen, hanem nagyon durva támadásnak érzi a helyzetet. Szerintem ez nem a beleegyezés kategóriáival írható le jól.”

A feminizmus átalakulása

Réz kifejezetten didaktikus filmnek nevezte A vádat, amely „mindenre reflektál, amire csak lehet” a témával kapcsolatban. Ez viszont magával vonja azt, hogy a feminizmus különböző hullámai közti eltérések és súrlódások is megjelennek benne, illetve táptalajt ad a #metoo mozgalom eredményeinek kritikai vizsgálatához.

A Charlotte Gainsbourg által eljátszott anya alakjában, aki a bírósági beszédében elmondta, hogy ő egy olyan nő, aki megtanult nemet mondani, Réz egy „kifutóban lévő, eggyel korábbi feminista pozíciót” fedezett fel. „Azt gondolták a feministák néhány évtizeddel korábban, hogy a nőket ténylegesen meg kell erősíteni. Ami azt jelenti, hogy kompetensen tudjanak jelen lenni egy olyan helyzetben, amiben őket valaki bántani akarja.” Réz szerint a #metoo ennek a tagadása:

„Lényegében politikailag inkorrekté tette azt a gondolatot, hogy jó lenne, hogyha a nők képesek lennének valamilyen formában az önvédelemre. Most ezzel nem feltétlenül a harcművészetekre gondoltam, hanem arra, hogy képesek legyenek határokat húzni, hogy legyen bennük tudatos jelenlét, a saját maguk értékelésének és képviseletének egy olyan szintje, ami sok helyzetben tud segíteni, és feltehetőleg ebben a helyzetben is megelőzhette volna azt, ami történt” – ért vissza a gondolatmenet végén a filmhez.

Veiszer értelmezése szerint „egy olyan társadalomban játszódik a film, ahol a szimbolikus gesztusok megtörténtek a nők felé”. „Mintha azt sugallná, hogy vannak eredményei a feminizmusnak, az egyenjogúságról való törekvésnek, de ezek többnyire a kirakatban látszódnak, és valójában mentálisan nem feltétlenül történtek meg.”

Ez egyértelműen így van, helyeselt Réz, de arra is felhívta a figyelmet, hogy „elképesztő dolgokat ért el eddig a feminizmus”, például ahhoz képest is jelentős fejlődés történt, hogy az ötvenes években milyen szerepet kaptak a nők a társadalomban. „Ettől persze még igazad van” – folytatta. Rámutatott, hogy a heteroszexuális kapcsolatokat a régi reflexek, a hatalmi játszmák, a domináns és az alávetett szerepek még mindig erősen meghatározzák, továbbra is fontos kérdés, mit jelent az, hogy férfiasság és nőiesség, és hogy hogyan viszonyulnak ezek egymáshoz, szóval egy kifejezetten hosszú történetként jellemezte a feminista törekvéseket.

A film első harmadában Gainsbourg karaktere egy rádióműsorban élesen vitázik egy olyan ügy kapcsán, melyben a feltételezett erőszaktevők bevándorlók. „Az anya második hullámos pozíciója találkozik egy újabb trenddel” – magyarázta Réz. A karakter a nők jogait akarja megvédeni, a törvényre hivatkozik, számára a vallás nem szempont. „Ha olyan kultúrákból érkeznek tömegesen emberek, akik egyébként azokat a normákat nem fogadják el, amelyeket a francia törvények rögzítenek, az veszélyt jelent a nőkre nézve” – részletezte az anya álláspontját.

fotó: Komróczki Dia

A rádióműsor másik vendégének álláspontját „relativista pozíció”-nak nevezte Réz, és így foglalta össze: „Nem mondhatjuk meg fehér európaiként azt, hogy mi helyes, mi a nem helyes, vannak eltérő kultúrák, ezek valamilyen értelemben egyenértékűek egymással, és valójában csak egy hatalmi gesztusként értékelhető, hogy ha a franciák ledorongolják az arab országokból érkezőket azzal, hogy erőszakolnak nőket.”

A rádióvita szerinte arra a fejleményre is rávilágít, hogy a feminizmus picit felhígult abban a célkitűzésben, „hogy most mindenkit meg fogunk védeni”. „Ezt valamennyire látjuk már Magyarországon is: a feministák már ugyanazzal az erővel védik a melegeket, a transzokat, a romákat, a fogyatékkal élőket, és mintha a nőkre már kicsit kevesebb energia maradna.”

„Ezek szerint a migrációról szóló közbeszéd képes elhalványítani bizonyos csoportok védelmét, jelen esetben a nők védelmét” – fűzte tovább Réz gondolatát Veiszer, majd a két felvázolt gondolkodásmódot vetette össze: „...az egyik érvrendszert akár kissé rasszistának is hallhatom, a másikat nem hallom rasszistának, de kevésbé erős a nők védelme szempontjából. Szóval kicsit kavarodás ez, hogy most pontosan hol van a fókusz, és hogy kik azok a csoportok, akiket egymás mellett egyenlően meg lehet védeni.”

Charlotte Gainsbourg A vád című filmben / fotó: Mozinet

Réz történelmi távlatba helyezte a problémát: ötven évvel ezelőtt a különböző amerikai emberi jogi mozgalmak között is voltak feszültségek, de mégis be tudtak sorolni egy egységes vízió, például a marxizmus mögé. „Most viszont azt látjuk, mintha a különböző jogvédelmek egymás mellett, egymással párhuzamosan és néha egymással elég kellemetlenül interferálva léteznének.”

Rögtönítélő média és a metoo hazai eredményei

A vád a média szerepét is vizsgálja, ahogy az Veiszer Alinda következő témafelvetéséből is kiderült: „Újságíróként, illetve a közösségi médiában jelenlévő szereplőként is nagyon megrázott, hogy Magyarországon, az ilyen ügyekben iszonyatos, hogy mindenkinek azonnal van véleménye.” Arra volt kíváncsi, hogy Réz szerint a közösségi média elősegítette-e az ügyek kibeszélését és kezelését, vagy annyi történt, hogy pillanatok alatt „táborokra lehet szakadni és ítéleteket mondani”.

Veiszer megrázó példaként említette Szilágyi Liliána ügyét, akiről rögtön mindenkinek volt kész véleménye a közösségi médiában, és úgy látta, ez később, a tények ismeretében sem változott.

Réz Anna a második védőbeszédet emelte ki, ahol ez a téma leginkább érintve van: „Azt mondja a védőügyvéd, hogy érti, hogy harcolni kell a nőkért, de a bíróságokon nem harcosokra van szükség, hanem bírókra. És szerintem abszolút érezhető a közösségi médiában, hogy ez a két funkció keveredik össze.” Pedig Réz szerint fontos lenne a harcászatot és az igazságszolgáltatást elkülöníteni egymástól.

A filozófusnak lesújtó véleménye van a közösségi médiában folyó vitákról: „Egész egyszerűen az, hogy mit kell gondolnod az egyes ügyekről, lényegében levezethető az ideológiai nézeteidből. Egy nagyon furcsa ideológiai árukapcsolás jön létre. Tehát az, hogy a megerőszakolt lányokat majd felkarolják a metoo-sok meg a feministák, az erőszakkal megvádolt fiúkhoz eljön az alt-right, és saját idolokat csinálnak belőlük.”

Réz rámutatott, hogy attól hogy valaki feminista, és nagyon komolyan veszi a nők rovására elkövetett szexuális és egyéb hatalmi visszaéléseket, még semmivel sem tudja jobban kibogozni azt, hogy egy távoli, zárt szobában mi történt ismeretlen emberek között. Ugyanis, ahogy a többi újságolvasónak, neki sincs jogosítványa ehhez.

A filozófus mindenkit óv a markáns nyilvános véleményalkotástól, hiszen egyszerűen kizárt, hogy elegendő információja legyen a megalapozott véleményhez. Ebből viszont az a dilemma következik, hogy hogyan változzanak meg a dolgok, ha nem kapnak elegendő nyilvánosságot.

Réz szerint a metoo kezdetben erre a problémára nyújtott megoldást: „Nagyon szupernek tűnt, mert nem arról volt szó, hogy ki csinálta, hanem hogy mindannyian elmeséljük a történetünket. És nem az a kérdés, hogy én milyen elképesztő áldozat vagyok, és mennyire meghurcoltak, és nem is az a lényeg, hogy most azonnal akasszuk fel azt, aki elkövette, hanem hogy lássuk a dolognak a kiterjedését. Lássuk azt, hogy milyen őrületesen sok nővel történnek hasonló dolgok. Ez így tök jónak tűnt, és nagyon kevés ideig tartott, mert kiderült, hogy valójában továbbra is celebbotrányokra éhesek az emberek, csak ezeket most átmarketingeltük metoo ügyekké.”

A filozófus idővel szkeptikussá vált a metoo-val kapcsolatban. Szerinte egyetlen komoly végkövetkeztetésre jutott a mozgalom: „szabályozás kell, és még sokkal több szabályozás”. Egy komplett intézményrendszer jött létre a metoo hatására, Magyarországot is beleértve, utalt ezzel az elmúlt években felállt etikai bizottságokra, átfogalmazott vagy megszületett etikai kódexekre.

Pozitív fejleményként értékelte, hogy ezzel párhuzamosan lezajlott egy normaváltás. Színházakban, egyetemeken, értelmiségi területeken „ez most már nem oké”. „És ha valaki mégis így viselkedik, akkor a többiek azt mondják, hogy legalább névvel ki kellene mondani, hogy ez nem oké.” Az már más kérdés Réz szerint, hogy ennek komoly következménye nem mindig van, de korábban még a kimondás és nevesítés sem történt meg. További problémának tartja, hogy ebből az elmozdulásból nagyon kevés szivárgott le az átlagos munkahelyekre.

Réz szerint a jelenleg egy ambivalens állapotban vagyunk: vannak, akik megértéssel viszonyulnak a változásokhoz, és van sok férfi, akik inkább félelemmel, mert nem sikerült megérteniük, mik az új szabályok. „És azért nem tudták megérteni, mert nincsenek új szabályok” – tette hozzá. „Ez nem egy nagyon szívderítő időszak, nem egy olyan időszak, amiben nagyon könnyű lenne spontán kapcsolódni egymáshoz” – zárta a beszélgetést Réz Anna.

Yvan Attal filmje, A vád március 23-tól látható a magyar mozikban, a beszélgetéssel tarkított premier előtti vetítés a Mozinet Filmnapok keretében jött létre a Puskin moziban. Március 1-jétől az Oscarra jelölt A csendes lány premier előtti vetítéseivel folytatódnak a filmnapok.

A Nagylátószög című beszélgetéssorozat részei a forgalmazó YouTube-oldalán találhatóak.

A cikk a Mozinettel együttműködésben született.